„Az atombomba szfinxszerű atyja, akinek nem lehet kiismerni a gondolatait” – vágja mérgesen Oppenheimer fejéhez Teller Ede, miután a Manhattan-projekt leköszönő vezetője nem támogatja a hidrogénbomba fejlesztését, attól tartva, hogy az a nukleáris fegyverkezési verseny végzetes eszkalálódásához, végső soron a Föld népességének kipusztulásához vezet.
Az atombomba atyja, Robert J. Oppenheimer nézeteit és cselekedeteit tekintve is enyhén szólva is ellentmondásos figura volt. Zseniális fizikus és kémikus, a kvantummechanika amerikai meghonosítója, akit fiatalkori szélsőbalos kötődései ellenére a legtitkosabb amerikai fegyverkezési program élére állított a hadsereg a II. világháború alatt. Oppenheimerről és a Manhattan-tervről készültek már játékfilmek (A nap, Fat Man és Little Boy), de egyik sem mozgott azon az igényű blockbuster skálán, mint amin az Eredet és a Csillagok között alkotója gondolkodik.
Nehéz nem észrevenni a párhuzamot Chistopher Nolan végtelenül maximalista hozzáállása és főhősének magabiztos hübrisze között. Oppenheimer az amerikai kormány támogatásával pár hét alatt húzatott fel egy önállóan funkcionáló kisvárost a semmi közepén, az új-mexikói Los Alamosban, ahol maga köré gyűjtötte korának legbriliánsabb fizikusait és matematikusait (sokuk a nácik elől menekültek Amerikába). A rendező szintén felépítette a kisváros díszleteit a sivatagban, filmjét több tucat nagy nevű színésszel tömte meg, több esetben néhány perces szerepre is sztárok ugrottak be a kedvéért, CGI helyett valódi robbanásokat használt és az egészet IMAX-kamerákkal vette filmre.
A grandiózus, nagyköltségvetésű életrajzi film kis híján mindent és mindenkit felvonultat, akinek bármilyen köze volt az atombomba létrejöttéhez, ám Nolan a hollywoodi stúdiók kevés igazán privilegizált alkotójaként azt is megengedheti magának, hogy kedvére elmerüljön Oppenheimer személyiségének komplexitásában. A maghasadás igazi erejét azzal szabadítja el, hogy sikerül megnyitnia a néző előtt a zárkózott főhősét. Összetett, izgalmas és esendő személyként ábrázolja az embert, akit az idők során különcként, hősként, szörnyetegként, kommunistaként és bukott titánként is elkönyvelt a világ.
A Birmingham bandája főszereplője immár hatodszorra forgatott a rendezővel, de a mostani az első alkalom, hogy főszerepet kapott tőle. Cillian Murphy meg is szolgálja ezt a bizalmat, állítólag egy darabig kizárólag mandulán élt, hogy reprodukálja a cigaretta-martini diétán tengődő fizikus csontsovány alakját, akinek mindig túl bő az öltöny és a fejére túl nagy a karimás kalap. Az ír színész elkötelezettsége a játékában is tükröződik, tekintetéből folyamatosan a világ súlya tükröződik. „Oppie” ritkán enged nyílt folyást érzelmeinek, a testbeszéde és hanghordozása mindig azt sugallja, hogy nem érzi igazán kényelmesnek a hétköznapi szemmel is érzékelhető univerzumot, a tudata kvantumszinten tud csak szabadon szárnyalni. Azért szépen lassan beletanul a vezetői szerepbe, képes inspirálni és irányítani a kollégáit, sőt, még sármos is tud lenni, ha a nőkről van szó.
Murphy hipnotikus jelenléte fókuszban tartja a majdnem háromórás, különböző idősíkok között váltakozó filmet. A történetet két politikai eljárás, Lewis Strauss 1959-es szenátusi meghallgatása és Oppenheimer 1954-es biztonsági felülvizsgálata is keretezi, miközben folyamatosan váltakozik a Los Alamosban végzett munka és Oppenheimer későbbi, az atombizottság tagjaként végzett tevékenysége között, a fizikus egyetemi múltját és az amerikai kommunista párthoz tartozó szeretőjével való kapcsolatát is érintve.
Bár az atombomba létrehozásának izgalmát megtöri, az Oppenheimer karrierjét derékba törő koncepciós eljárás dramaturgiai jelentőségét nehéz is megkérdőjelezni, de minden alkalommal egy picit kevésbé lettem izgatott, amikor a szenátus fekete-fehér, a McCharty-bizottság tévés közvetítéseinek stílusát idéző felvételeire váltottunk vissza. Másrészt persze punk gesztus Nolantől, hogy egy nyári blockbusterre bevonzott nézőket a film bő egynegyedében bürokratikus eljárások nézésére kényszeríti.
Az időben később játszódó szál teljes mértékben Robert Downey Jr. karakteréről szól, aki egy sótlan politikus szerepével próbálja ismét belendíteni a karrierjét. Lewis Strauss az 50-es években Oppenheimer főnöke volt az Egyesült Államok atomenergia ügyi bizottságában, és éppen egy kereskedelmi miniszteri pozíciót céloz meg a kormányban, amikor a szenátusban az addigra félreállíott Oppenheimerrel való kapcsolatáról kezdik faggatni. Az öregre maszkírozott Downey az egyre fokozódó ripacskodással mintha teljes gőzzel a legjobb mellékszereplő Oscar-jelölésre hajtana, kicsit megfeledkezve saját, legendás tanácsáról, ami Trópusi viharban hangzott el.
Downey Jr.-hez képest kevesebbet van a vásznon, de fontos szerepet tölt be a film másik nagy ismert neve, Matt Damon, akinek a Manhattan-projekt katonai vezetőjeként az a feladata, hogy összerakja a tudósok csapatát, és felkérje Oppenheimert a vezetésükre. A marcona, de talpig becsületes tiszt és a tudós első találkozásával indul be igazán a film, a lendület pedig még a Trinity-teszt (az első sikeres atomrobbantás) után is kitart. Nolan elképesztő módon építi fel a feszültséget a potenciálisan akár az egész atmoszférát berobbantó kísérletre, Hoyte van Hoytema operatőr fantasztikus munkát végzett a gombafelhővel, de mindez másodlagos az érzelmi töltethez képest, amit a szereplők reakciói durrantanak el. Ugyanígy nem sokkol Hiroshima és Nagasaki jól ismert fotóival, hagyja, hogy színészei reakciója és Oppenheimer víziói közvetítsék a rettenetet.
Az Oppenheimer olyan mennyiségben dobálja az emberre az újabb- és újabb karaktereket, hogy az olyan közismert neveken túl, mint Einstein, Bohr vagy Heisenberg, könnyű elfelejteni, hogy mi is a jelentősége a néha csak egy-két jelenetben feltűnő, minden bizonnyal legendás tudósoknak. Szerencsére kellemetlen modorával kiemelkedik a Los Alamos-i tömegből az örökké különutas Teller Ede, akit a Jólét és a Csiszolatlan gyémánt rendezőpárosának egyik fele, Benny Safdie alakít Lugosi Béla-akcentussal. Safdie-t színészként a Jólétben és a Licorice Pizzában is láthattuk már, de a humorforrásként is szolgáló mogorva magyar szerepe az eddigi legnagyobb dobása. Jellemében Teller teljes ellentéte volt Szilárd Leó, aki a projekt egy másik ágán, a chicagói laboratóriumban dolgozott. Őt a filmben valóban magyar színész, Haumann Máté alakítja, aki ugyan mindössze két jelenetben tűnik fel, de mindkétszer valósággal sugárzik belőle a karizma, így megvan az esélye, hogy Hollywoodban jobban felfigyeljenek rá.
A férfiak által dominált szereplőgárdában két kiváló színésznő kapott helyet. Florence Pugh lenyűgöző femme fatale energiákat hoz Jean Tatlock, Oppenheimer tragikus sorsú kommunista szeretőjének figurájába, akivel aféle se-veled, se-nélküled kapcsolatot folytat a címszereplő. Nolan általában egy jégcsap ridegségével viszonyul a szexualitáshoz, eddigi prűdségére Murphy és Pugh erotikus jeleneteivel most már-már hatásvadász módon cáfolt rá. Pugh-hoz képest (valószínűleg a rendezői szándék miatt) kicsit halványabb Emily Blunt, aki Oppenheimer feleséget, az alkoholizmusba menekülő Kittyt alakítja. A film természetesen hemzseg a Nolan szívéhez közel álló színészek cameóitól is, Kenneth Brannagh almája mellett Gary Oldman nagyszerű fehérházi jelenete is maradandó.
Az Oppenheimer által vezetett kutatás eredménye örökre megváltoztatta a történelem menetét, de a világháborút több százezer ártatlan megsemmisítésével zárta le, a békét a nukleáris armageddon állandó fenyegetése mellett hozta el. A háborút követően az ünnepelt tudós a nukleáris fegyverkezés ellenzőjévé vált, így az USA hidegháborús politikájával ellentétes nézetei miatt egy évtizeden belül félreállították. Ellenfelei nem a soha nem látott erejű tömegpusztító fegyver kifejlesztéséért, hanem az efölött érzett bűntudata miatt büntették meg. Nolan lenyűgöző filmje viszont részben igazságot szolgáltat Oppenheimernek. Rávilágit, hogy neki volt igaza. Az emberiség továbbra is Oppenheimer rémálmának megfelelően emeli folyamatosan a tétet a megsemmisüléshez vezető játszmában.
