Bodó Viktor lelkes, fiatal magyar színész. A Kalózok sikere után az idei filmszemlén két újabb filmben is láthattuk; a Rosszfiúk és a Závada Pál regényéből készített Jadviga párnája főszerepében. Tagja a Schilling Árpád vezette Krétakör Társulatnak. Jelenleg a Színművészeti Főiskolára jár színész- és színházrendező szakra.

- Hogyan állsz az interjú műfajához?

- Vannak buta újságírók, akik buta kérdéseket tesznek fel. Látszik rajtuk, hogy nem igazán érdekli őket az interjú, csak az újság küldte ki őket. Volt egy-két esetem, amiért fenntartásaim vannak. Elolvastam a kész újságcikket, emlékezetem szerint az interjúban sok mindenről beszéltem, és az egész a végén úgy lett megszerkesztve, hogy pont a lényeg nem maradt benne. Az interjú nagyon sablonos lett. Minek áldozzak a munkámból egy órát arra, hogy beszéljek magamról, amikor még nem történt velem olyan sok minden? Ráadásul ezekben az interjúkban el sem hangzanak olyan kérdések, amik engem igazán érdekelnének…

- Milyen kérdésekre válaszolnál szívesen?

- Nem tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Különösen a filmek közötti időkben hívnak fel sokan. Azt érzem, hogy ez már kicsit sok is. Minek? Meg kell nézni a filmjeimet, annyi bőven elég belőlem. Nem kell minden újságban elolvasni, hogy mikor születtem, és hogy a főiskolán hányadikos vagyok. Mostanában nem látom sok értelmét az interjúknak.

- Hogy most itt vagyunk, kényszerű kötelezettség a részedről?

- Nem. Most ráérek, de volt olyan időszak, amikor éppen próbáltunk, és a riporter egyszerűen nem értette meg, hogy nem akarok interjút adni, mert nincs rá időm. Aztán mégis belementem, erre előállt olyan kérdésekkel, hogy nem értettem, miért is volt ennyire erőszakos. Ilyen “milyen érzés, hogy felismernek az utcán?” típusú kérdéseket tett fel. Ezért elvenni egy órát a másik ember idejéből…

- Színész vagy rendezői ambíciókkal. Miért nem filmrendező szakra jelentkeztél?

- Nem indult abban az évben. Ha indult volna, akkor arra jelentkezem. Azt gondolom, ez a kettősség komoly pluszt jelent. Tudtam, ha megcsinálom a színész szakot az hasznos lesz a további pályámon. Amennyit csak lehet magamba szívok színészként, mert tapasztalom, milyen rossz, amikor egy színésznek olyan instrukciókat adnak, amiket nem tud teljesíteni. Érthetőbbek a dolgok, ha mindkét oldalt ismered.

- A hosszú távú terveid között szerepel a rendezői szak is?

- Ez volt a hosszú távú tervem. Színész szak, aztán átjelentkezni rendezőnek. És most itt is vagyok. Átjelentkeztem. Egy év lesz a két szak között közös. Miután megszerzem a színész diplomát, még járok három évet rendező szakra. Azt sajnálom, hogy a filmrendező szak már nem fér bele, de túl sok lenne. Inkább a színházrendezőit választottam.

- Most forgatod a Citromfej című filmedet, amit rendezőként jegyzel, és egy kisebb szerepet is játszol benne. Mondanál nekünk valamit erről a filmről?

- Nagyon egyszerű alapsztoriból indul ki. Eredetileg csak nyersanyag-próbára készültünk, aztán rájöttünk Tasnádi Istvánnal, hogy jobb, ha a próbának is kitalálunk egy sztorit. Kiderült a téma rövidfilmnek is jó, aztán kisjátékfilm lett belőle. Nagy mázli, hogy éppen mindenki ráér, és össze tudtuk szedni a stábot. A film egy emberről szól, akinek groteszk, torz, merev vigyorban marad az arca – tudod, van az a mondás, hogy “vigyázz, mert úgy maradsz”. Hát ő úgy marad.

- Játszol is benne?

- Igen, egy kisebb szerepet. Én vagyok az új tévébemondó, aki egy nagyon gennyes alak. A film low-budget, de no-budgetnek indult. A forgatás elején például nem fahrt-kocsit használtunk, hanem tolószéket. Végül segítséget kaptunk Muhi Andrástól (Inforg stúdió). Tetszett neki az anyag, ő lett a producerünk.

- Kik a kedvenceid?

- Most voltunk Litvániában egy színházi fesztiválon, ahol egy lengyel társulat lépett fel egy olyan rendezővel, aki mindig más néven rendez darabot. Most női néven rendezett egy színművet. Sajnos nem tudom az eredeti nevét. A filmrendezők közül Hal Hartleyt nagyon sokáig szerettem, ma már nem foglalkoztat annyira. Peter Greenawayt nagyon kedvelem. Van a Greenaway-filmeknek egy hihetetlen sterilsége és hidegsége, ami nekem tetszik. Kusturica a másik kedvenc. De hát őket ki nem szereti? Nagyon jól elmondják, amit el akarnak mondani. Ennyi a szabály: pontosan tudni kell, hogy mi az, amit el akarsz mesélni, melyek a legfontosabb szempontok, és milyen figurákon keresztül lehet ezeket bemutatni.

- A te ars poeticád is ez?

- A Citromfej improvizatív film. A jeleneteket egyik napról a másikra találjuk ki, nem forgatókönyvet írtunk, hanem egy cselekmény-sorrendet állítunk fel. A nehezebb jelenetekhez dialóg-javaslatokat készítettünk, aztán a forgatás napján és helyszínén dőlt el minden. Mi nem három órát szántunk egy jelenetre, hanem tizet, így volt idő a helyszínen kidolgozni azokat. A stáb is improvizált, a szereplők is, az operatőr is, de azt pontosan tudtuk, hogy mi a sztori és mit akarunk kifejezni vele. Figyeltem arra, hogy a történet alapkonfliktusán túl mindenkinek meglegyenek a saját gondjai is. Kusturicánál és az új típusú amerikai művészfilmben, mint a Magnólia, ilyen a felépítés. Almodóvar kezdte el valamikor ezt a típusú filmet: kicsit aberrált figurák és a véletlenek találkozása.

- Gyakran jársz moziba?

- 14 éves koromban rendeztem egy darabot, írtam is egyet ekkor, de nagyon rossz volt, rakosgattam az embereket a színpadon, nem értették, hogy mit csinálnak, én sem, de nem szóltunk egymásnak. Azóta is azt figyelem a moziban, hogyan játszanak a színészek, ez azonban elvonja a figyelmet a történetről. Nagyon nagy veszteség azoknál az embereknél, akik színházzal és filmmel foglalkoznak, hogy átlagos nézőként nem képesek már élvezni a filmeket. Viszont egy jó film sokkal nagyobb élvezetet okoz nekem, mert egyszerre élem át élményként, és tanulok is belőle.

- Kik a legkedvesebb színészeid?

- Csak standard válaszokat tudok adni. Robert de Niro, akinél látom, hogy a legapróbb gesztusokig kitalálja a figuráit. Minden szerepéhez változtat magán valamit. Robin Williams szintén fontos egyéniség a számomra. Hihetetlen emberség sugárzik belőle. Vannak olyan színészek, akiknek nagyon kicsi jelenésük van, de azt pontosan megcsinálják. Érdekes módon mostanában őket jobban figyelem, mint a főszereplőket. Azt hiszem, ez az, ami hiányzik nálunk, hogy ezek a kis szerepek igazán jól meg legyenek oldva. Magyarországon nincs idő arra, hogy valaki egy évig készüljön a szerepére. Itthon minden forgatás nyáron zajlik, mert évközben nem érnek rá a színészek, nem lehet egyeztetni a színházukkal. Talán van olvasópróba, de általában nem szokott lenni, talán van próba, de az pláne nem szokott lenni, és forgatás közben derülnek ki a dolgok. A Nexxtre volt időnk Schilling Árpáddal. Úgy érkeztem a forgatásra, hogy nem volt kérdésem, mindent átbeszéltünk már.

- Szívesen dolgoznál külföldön?

- Igen. Az, hogy a pénz nem kérdés, fontos dolog. Élni nem tudnék külföldön, de dolgozni nagyon szívesen, és akarok is.

- Hogyan készülsz fel a szerepeidre?

- Mindegyikre másképpen. A Jadvigánál adott volt egy regény, amiben minden benne volt. Elolvastam ötvenszer, hogy tisztában legyek vele, hogy mit kell csinálnom. Mindig abból indulok ki, hogy a figura gondolkodását kell elsajátítani. Egy filmben annyira finoman kell játszani, hogy inkább külsőleg kell valamiféle elváltozás, például valami más mozgás, de ezek mindig a figura gondolkodásmódjából indulnak ki. A Nexxt esetében szintén adott volt egy regény, az Amerikai Psycho, végigmentem rajta, először a gondolkodásmódot értettem meg, aztán kitaláltam a hős mozgását, beszédmódját. Végül kigondoltuk, hogyan lehet színesebbé tenni a karaktert, így jött a szemöldökfestés és a kék kontaktlencse.

- A Nexxtet és a Citromfejet is a Krétakör Társulattal készítetted. Tagja vagy a színháznak. Mondanál valamit a társulatról?

- Egyszerűen csak színházat akarunk csinálni. A társulat állandó. A főiskolán ismerkedtem meg Süsüvel (Schilling Árpád) és azóta együtt dolgozunk, ő a Krétakör színház vezetője.