Filmről viszont látatlanban csak jót vagy semmit. Semmit. Utolsó vér után Utolsó blues, (mivel lehet ilyen címek nyomán egyszer ismét a ringbe lépni?) Gárdos Péter comeback-je hat év szünetet követően. A nagy kihagyás nem tett jót Gárdosnak: elmaradt a magyar filmművészetben beinduló változásoktól, továbbra is a mélyértelmű, szimbolikus történetre és a polgári színházakban honos, megkövesedett rutinokkal operáló színészi játékra építette filmjét. Az utolsó bluesalapötlete sem túlzottan friss, amennyiben a romantikus művészet (lásd: Az arany ember) ódon dilemmáját fogalmazza újra: lehet-e valaki egy személyben menő üzletember, szerető férj és apa Magyarországon illetve szenvedélyes szerető, vallásos áhítatban úszó festő Lengyelországban?

Gárdos válasza igen, azzal a fenntartással, hogy az illető nagyon meg fogja bánni a dolgot, mert soha nem tud kiszállni a hazugságok „rohanó autójából”. Ezt a metaforát Az utolsó blues konkrét formába önti: a Pestről Krakkóba tartó férfi önveszélyes kísérletekkel sem tudja megállítani átok sújtotta kocsiját. Miközben Kulka János rezignáltan kering a Pest környéki utakon, mint egy rossz Ibsen-drámában, lassan legombolyodik a férfi sorsát meghatározó múltbéli titkok fonala, amivel egy cseppet sem kerülünk közelebb sem a férfi lelkéhez, sem az elkerülhetetlen - drámai és fizikai - összeütközéshez. De a férfi jellemzése még istenes ahhoz képest, amit a nők kapnak. A magyar feleség naív fruskaként veszi be a rendszeres krakkói tárgyalások meséjét, közben a lengyel szerető térdharisnyás bakfisként ugrándozik örömében, végül a két rivális közös italozás és táncolás során kibékül egymással és megbocsát a férfinak. Ahogy az intellektuális Móricka elképzeli a nőket. Jó is volna, ha ilyen szép szimbolikusan úszhatnánk meg minden csalfaságunkat és döntésképtelenségünket, mint Az utolsó bluesban.

Nem ennyire sima az ügy a Kísértésekben, amely egészen hasonló egzisztenciális kérdést feszeget. Mit válasszon Marci, a zseniális programozó srác: legyen tudós avagy számítógépes bűnöző? neveljen fel egy cigány kislányt avagy vegye feleségül a törekvő csinibabát? Rettentő spekulatívan hangzik ez a fajta kérdésfeltevés, ami korábbi játékfilmjei alapján nem is áll távol Kamondi Zoltántól. A játékfilmesként mindössze két szemlét kihagyó rendező visszatérése azonban több, mint biztató. Kamondi végre kidobta a történet szimbolikusságának és a kép barokkos túlzsúfoltságának ballasztját, de megőrizte a hétköznapin túl fekvő dimenziók iránti nyitottságot. Kamondi elegánsan lényegretörő történetbe gyúrta bele Marci útkeresését, amelyen éppen csak átcsillan a nem mindennapi fénye. Pontosan attól tud éles lenni ez a csillanás, hogy egy alapvetően a valóságban gyökerező történetbe hasít bele. A Kísértések gazdag szövete a pontosan megírt szerepekből áll össze, amelyeket nagyszerű színészek keltenek életre. <Érdemes külön kiemelni a nehéz kulcsszerepet játszó Miklós Marcellt, aki a fiatalosan meggondolatlan, vagány és hiperintelligens Marci figuráját tökéletesen hihetővé tudta tenni. A történet egyszerűsödése mellett a látványvilág is lazábbá és hétköznapibbá vált, ám Medvigy Gábor páratlan kompozíciós érzéke a fekete-fehér és az időnként visszafogottan színes kézikamerás képeken is remekül érvényesült. A Kísértések átgondolt és nívósan kivitelezett film, amely méltán képviselheti a magyar filmet az idei berlini filmfesztiválon.

A nagy „comeback day”-t feLugossy László zárta, aki Szirtes Jánost maga mellé véve kanyarodott vissza a mozgóképcsináláshoz, ami aperformerek számára félig-meddig ürügy csupán ahhoz, hogy performance-aik dokumentációját szélesebb közönség számára elérhető formában mutathassák meg. Ez a comeback azonban nem olyan elementáris, mint Kamondié. Aki látta a Jégkrémbalettet vagy a Neoszarvasbikát, az nagyjából el tudja képzelni, milyen is a Tiszta lap. Hála a performerek gazdag fantáziájának, azért akad néhány meglepő fordulat, intellektuális poén, ami valamelyest élvezhetővé teszi az egyébként nehezen követhető és inkább a bennfentesek számára szórakoztató filmet. A Tiszta lap legkönnyebben megközelíthető vonulata „a hülyeség a divat” illusztrálásaképpen készített televíziós műfaji paródiákból áll. őszintén szólva, szívesen venném, ha a valóságban is volna JázminTv, amelyben másfél óra alatt több ötlet van, mint a magyar tévécsatornák egy hetes programjában. Csak hát volna mit polírozni a look-on. Elkélne némi világítás a filmnek, ami talán nem menne olyan nagyon a spontaneitás rovására. Tulajdonképpen nem meglepő, ha a két performer ilyen apróságokra már nem ad, ám nekem furcsa, hogy a körülöttük megtelepedett, a Tiszta lapban közreműködő fiatal iparművész csapat nem érzékeli, hogy ami a 80-as években eredetisége miatt még hatott, az a mai kiglancolt filmvilágban igénytelennek tűnik. Nem értem, hogy a fiatalok saját filmjükben, Az ifjúság megnyugtatban miért nem próbálták legalább ezen a téren megújítani a mesterek filmkészítési stílusát. Jöjjön vissza minden(ki), csak könyörgöm, ne mindig ugyanúgy!