Csernyevszkaja Natália 1951. és 1955. között a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt. Nappali képzésben, filmrendezői szakra, ez szerepel az SZFE hivatalos adatbázisában. Egyébként Natáliának semmilyen nyomát nem találtam a magyar filmtörténetben. Izgatni kezdett a történet, főleg azután, hogy a HOLMI elnevezésű irodalmi folyóiratban egy általa írt levélre bukkantam, Németh László írónak címezve. A levél alján a szerkesztőség kommentárja 1998-ból: A levélíró kilétét nem sikerült megállapítani. Nyomozni kezdtem, mert nem hagyott nyugodni a kérdés: hogyan engedhetik meg az ötvenes években valakinek azt a luxust, hogy elvégezze egyedüli nőként a filmrendező szakot, majd hogyan tűnik el egyből a süllyesztőben? Vagy nem egyből? Mi történhetett?
Natália levele, amelyet tehát Németh László írónak címzett ismeretlenül, további kérdéseket is felvetett bennem. Íme egy részlet az írásból, amelyet anyaként, feleségként, háttérbe szorult alkotóként fogalmazott meg.
„Budapest, 1962. július 13.
Kedves és tisztelt író úr! Most azzal a szokással élek, hogy nagy embereknek szabad ismeretlenül is írni, viszont a szokástól eltérően abban reménykedek, hogy a nagy embertől választ is kapok, akár nyomtatott betűkben megtalálva azt, akár írottban. (…) bocsásson meg, hogy el fog olvasni a levelemet (sic!), és bocsásson meg, hogy a szép magyar nyelv művelőjét bosszantom égbekiáltó nyelvtani, fogalmazási és egyéb hibákkal. (Sajnos, nem tanultam a magyar nyelvet.) Az író urat csak néhány műve és írása alapján ismerem. A gondolatai miatt, a fájó témák és a kor kérdései miatt, amelyeket mer feltenni és néha megválaszolni – nagyon szeretem és tisztelem. Ez már törvényszerűség, hogy az ember előbb jön rá, mit kell kérdezni, és csak később születik meg a válasz. Néha évtizedeket kell várni. A kísérletező embert a Kortársban rendkívül nagy érdeklődéssel olvastam. Tanultam „az emberi magatartás” és „türelem” tantárgyát. Már az előszó végéhez közeledtem, amikor találkoztam az én fájó kérdésemmel: alkalmazkodni vagy szétrúgni a kényszerűség börtönét. Tulajdonképpen ezzel a levéllel választ keresek egy régi kérdésemre, amelyet még senkinek nem tettem fel, csak magamnak hosszú éveken keresztül. Fiatal koromban haraptam, rúgtam, robbantottam. Ennek a rossz tulajdonságomnak köszönhetem, hogy elvégeztem egy főiskolát és egy fél egyetemet. Mind a kettőn kitűnő voltam. Nagy tehetségnek tartottak. Házasságom kényszerített, hogy alkalmazkodjak. Azt hittem, okos vagyok. Alkalmazkodtam. Szakmámban nem kaptam munkát, tehát fordítottam. (…) Értékes éveimet erre pazaroltam, azzal súlyosbítva, hogy férjemnek ajándékoztam szakmai tudásom maximumát és írói hajlamom splittereit. Igyekeztem teljes kompenzációnak érezni férjem rendkívüli karrierjét, amelyet nekem is köszönhetett. Telhetetlen voltam, ebben nem tudtam magamat teljesen kiélni. Hosszú éveken keresztül bizonyítottam magamnak, hogy boldog vagyok. Néha-néha, ha egyedül voltam, előbújtak a kis ravasz ördögök, és súgtak, ezt te jobban megírtad volna, ezt másképpen kellett volna megvalósítani, a férjednek nincs elég érzéke hozzá, nincs ereje, túl felületes, ezt a jelenetet nem így kellett volna. Én erős voltam, és elkergettem az ördögöket. Úgy látszik, hamis volt az elégedettségem. Rájöttem, hogy így boldogtalan vagyok. Ebben az évben megint robbantottam.
(...) Gyerekkel vállaltam a nehéz anyagi helyzetet abban a hiszemben, hogy ez a helyes lépés, hogy a kényszerűségekkel harcolni kell és nem megalkudni. Persze az ember szubjektív ereje és értéke egyáltalán nem biztosíték, hogy ebben a harcban objektíve győz. Lehet, hogy a nagy elhatározásokból csak szubjektív győzelem születik – még van erőm, mert meg mertem tenni, még érdemes élni –, de objektíve megbukik. Ennek a folyamatnak még csak az elején vagyok. Nem tudom, mi lesz. Én nem tudom, mi a helyes. Az ember soha nem ismeri a saját erejét és persze képességeit. Nem lehet tudni, milyen vastagok a börtön falai. Nem lehet tudni, mennyi robbanóanyagra van szükség. Elég-e az, ami van? Az ember belső nyugalmát és boldogságát csak szubjektív érzések alkotják, vagy ahhoz szükséges a mások beleegyezése is?
(…) A háború óta az erkölcsi normák rohamosan változnak. Már én is tanúja vagyok annak, hogy ami még tíz-tizenöt évvel ezelőtt tiszteletre méltó volt – most szégyen, amit becsületesnek neveztünk – most butaság, ami gyengeség és megalkuvás volt – most helyes, modern, sőt haladó. Az erkölcs fogalmával változnak az ember céljai is. Változik az ember fogalma a boldogságról. Már más célok elérése teszi az embert boldoggá. Az én köröm és korosztályomnak (harmincévesek vagyunk) valami általános „jó élet” a célja, és ennek elérése teszi ezeket az embereket boldoggá. Lehetséges-e, hogy én csak maradi vagyok, mert epicureus életmóddal és céllal szembeállítom a küzdelmet és maradandóságot?! (Tévedés ne essék – én is szeretek jól élni, de nem mindenáron.) Nekem még az a véleményem, hogy nem „mindegy, hogyan, milyen áron, csak kellemesen, addig, amíg élünk”, hanem tisztán, megalkuvás nélkül, küzdelemmel, harccal, ha kell, megalkotni a maradandót, ami tovább él, mint az ember. Lehet, hogy az utóbbi vélemény már nem haladó és nem mai, és szélmalomharcot vívok? Lehet, hogy csak nem kell gondolni rá és nincs börtön és nincsenek vágyak, és nincsenek falak, amelyeket szét kell rúgni?! Talán elegendő „összebarátkozni a kényszerhelyzetekkel”, hogy az ember boldog legyen? Lehetséges az? Úgy érzem, hogy a levelem kissé vezércikkízű, de higgye el, kedves író úr, hogy ez a probléma hogyan és mit égetőbb számomra, mint az anyagi gondjaim. Az Ön élettapasztalata, bölcsessége, tehetsége – amiért mertem Önhöz fordulni – biztosan megadják nekem a választ, akár műveiben, akár – amiben nem merem reménykedni – levélben. Még egyszer, bocsásson meg nekem e levelet.
Tisztelettel Csernyevszkaja Natalia
A levélíró kilétét nem sikerült megállapítani.”
Eddig a Holmi folyóirat idézete. Engem végtelenül megrendített ennek a vívódó nőnek a magánya, ahogyan egy idegen embertől vár választ a kérdéseire. Németh Lászlóról, az íróról a művei alapján azt gondolja, hogy biztosan érti, amit ő érez.
Ekkor még annyit tudtam csupán, hogy az SZFE adatbázisa szerint a levél szerzője, Natália volt az ötödik nő, akit filmrendező szakra felvettek. Luttor Mária, Megyeri Gabriella, Vas Judit, Daróczi Mária (igaz, ő vágónak készült és az is lett) után következett Csernyevszkaja Natália.
Hosszas kutatás után aztán megtaláltam a fiát, aki elmesélte az édesanyja történetét. Natália édesapja szentpétervári arisztokrata felmenőkkel büszkélkedő családból (Paskov) származott, majd egy vlagyivisztoki kitérő után az első világháború után katonaként Jugoszláviában rekedt, mérnök lett, megházasodott. Natália édesanyja szlovén földműves családból származott, aki kislányát varrónőnek szánta. Natália azonban Belgrádban egyszerre kezdte el az orvosi és a filmművészeti egyetemet. A történelem viharai tovább fújták a családot Európában. Belgrádból a Tito-Sztálin ellentét miatt, a szovjet állampolgárság megőrzése mellett, a koncentrációs tábor elől, Budapestre menekültek, 1949-ben. Natália édesapja az óbudai hajógyárban kezdett el dolgozni, mérnökként. A 22 éves Csernyevszkaja Natáliát pedig a belgrádi előtanulmányok után átvették a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. (A jugoszláv fővárosban lehetett egyszerre két felsőoktatási intézménybe járni, itt Budapesten választani kellett, Natália a szíve után ment.)
„A második világháború után, a szocializmusban az ún. népi kádereknek és a nőknek próbáltak egyre több lehetőséget juttatni. Édesanyám az egyetemen találkozott édesapámmal, Palásthy Györggyel. Anyunak egy évet ismételnie kellett a színesfényképezés szakszavainak korrekt elsajátítása miatt” – mesélte szülei történetét ifjabb Palásthy György. Natália az orosz mellett kiválóan beszélt angolul, németül, szerbül, szlovénul, gyengébben magyarul és franciául. Tanárai kérésére a diákok csak magyarul beszélhettek vele a főiskolán. Közben családja (szülei és testvére) Sztálin halála után a Szovjetunióba költözött. Natália Budapesten maradt egyedül. A főiskolán megszerezte az abszolutóriumot, de diplomát nem adtak neki. Az indoklás az volt, hogy menjen a Szovjetunióba, mint szovjet állampolgár, és ott majd kap oklevelet. Csernyevszkaja Natália energiáit jól példázza, hogy mit lépett erre. „Időpontot kért és kapott Furcevától (máig a Szovjetunió legnagyobb hatalmú asszonyaként tartják számon, egyesek III. Katalinnak hívják, Nagy Katalin cárnő után). Furceva, a kulturális miniszter pedig azt válaszolta, hogy az egyetem ad diplomát” – magyarázta tovább a történetet Natália fia, ifjabb Palásthy György. Édesanyja visszajött Budapestre, majd konstatálta, hogy két szék között a pad alá esett: nem kapott diplomát sehol.
Hozzáment Palásthy György rendezőhöz, 1956. nyarán házasodtak össze. Az azt követő évek lenyomata olvasható a fenti levélben, Natália szubjektív megközelítésében. „Édesanyám ötlete volt, hogy az Alba Regia című filmbe édesapám a kor ünnepelt szovjet színésznőjét (Tatjana Szamojlova) kérje fel, ami akkor példa nélküli, úttörő kezdeményezés volt, amely sikerrel járt. Anyu dolgozott a Bem és Petőfi életéről szól filmben is, mint asszisztens. Sajnos, másról nem tudok” – mondja ifjabb Palásthy György. Szülei násza hat évvel később válással végződött, ami igencsak elhúzódott, mert „édesapám Aczél György, a szocializmus egyik fő ideológusa pártfogoltja volt, édesanyám pedig az idősebb Földes László (Hobó apja), MSZMP központi bizottsági tag, belügyminiszter-helyettes, képviselő támogatását élvezte.
Anyut aztán hívták a Gorkij Filmgyárba dolgozni Moszkvába, de ő nem ment, ahogy mondta azért, mert én még pici voltam. A viharok elcsendesülése után itt éltünk Budapesten. Édesanyám az ország egyik legkeresettebb tolmácsa és fordítója lett. Egyébként 1956-ban ő tolmácsolt a budapesti szovjet nagykövet, Andropov feleségének, aki a forradalomban látottak hatására pár nap alatt megtébolyodott. 1956. után anyunak nagyon ellenséges környezetben kellett itt helytállnia, egyedül, gyökerek nélkül. De kreatív, alkotó ember maradt egész életében. Sokat rajzolt. Mindig az volt a célja, hogy a világot más szemszögből lássa és láttassa. És mindig azt mondta, hogy a nőknek is szabad kreatívnak lenniük, de rafináltan: az ötletet úgy kell feltüntetni, mintha férfié lenne. A férfiak ugyanis hajlamosak a női kreativitást ellenük irányulónak felfogni” – osztotta meg édesanyja, Csernyevszkaja Natália jótanácsát velem a fia, ifjabb Palásthy György.
Csernyevszkaja Natália 1958-ban. A fotóért köszönet ifjabb Palásthy Györgynek.
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
- Vas Judit
- Kolonits Ilona
- Luttor Mara
- Megyeri Gabriella
- Herskó Anna
- Szemes Marianne
- Riedl Klára
- Dr. Balázs Mária
- Simonyi Lia
- Tüdős Klára
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
