A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
A szocialista Magyarország, pontosabban a Magyar Népköztársaság egyik legtámogatottabb dokumentumfilm-rendezője a Színház -és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett 1945-ben, amit színész szakon el is kezdett. Tanulmányait három évvel később Moszkvában folytatta rendezőaspiránsként. Hat évig járt a Szovjetunió fővárosának filmfőiskolájára.
Kolonits Ilona mélyszegény, külvárosi proletárcsaládból származott. Miközben könyvkötőként, majd lakatosként dolgozott, apja oldalán részt vett az illegális kommunista párt gyűlésein, Adyt és József Attilát is szavalt. „1945. április 4. után agitátorként járta az országot, s ha kellett verseket is mondott. Felettesei ezért döntöttek úgy, hogy a Színművészeti Főiskolára küldik tanulni” – írja a Szovjetunió című lap 1976-ban. Kolonits Ilonát korabeli szófordulattal élve: „kiemelték”. A színművészeti tanulmányok elkezdése után pedig jött a nem várt fordulat, és a „kedvező ajánlaton kapva” Moszkvában folytathatta a tanulást, hogy filmrendező lehessen.
Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy még Budapesten, szakirányváltás előtt a Tovaris P., a Patyomkin páncélos és a Maxim-trilógia című szovjet filmek tettek rá leginkább hatást. Az akkori idők lelkiállapotáról így vallott az Ország, világ című lapnak: „A háború után úgy láttuk, a jövő van a kezünkben: új ország, új gazdaság, új művészet… És amikor felajánlották, hogy a Szovjetunióba mehetek, ott dolgozhatom, ott készíthetem el a kandidátusi értekezésemet, még ha azt is hozzátették volna, hogy a vonatjegyemre nincs pénz, akár gyalog is nekivágok az útnak.”
Kolonits Ilona Fiumében a 60-as években / forrás: Wikipédia
Arról, hogy nem ismer lehetetlent, Kolonits Ilona már a második világháborúban bizonyságot tett. Családjával évekig mentette és bújtatta a nyilas terror üldözöttjeit, körülbelül negyven gyereket juttatott ki a budapesti gettóból, miközben „hírvivőként” hetekre elszakadt a családjától és éhezett az ostromlott fővárosban. Ilyen előélet és a moszkvai évek után diplomával a zsebében tért haza, 1954-ben, eltökélten. „Amikor úgy döntöttem, hogy nem színésznő, hanem rendező leszek, s ezen belül is dokumentumfilmeket csinálok, döntésemben akkor is az segített, hogy így talán közvetlenebb kapcsolatba kerülhetek az emberekkel, akikről, akiknek filmet készítek” – emlékezett vissza az Esti Hírlap egyik interjújában, 1980-ban. Állítása szerint soha nem izgatta a játékfilm műfaja, a fikció, mert őt „pályafutása kezdete óta a valóság érdekelte.”
Kolonits Ilona tényleg híradós riporter és dokumentumfilm-rendező lett. Nekrológja szerint 500 riportot és 100 dokumentumfilmet rendezett. Bár készített pár hosszabb, illetve egész estés filmet (Az utolsó felvonás, Budapest), alapvetően a rövidben hitt. „Kényszerítette magát” a tömörségre és a képi ábrázolást tartotta fontosnak, azt, hogy a képek beszéljenek. „Azt szeretem, amit szavak nélkül el lehet mondani” – nyilatkozta 1976-ban a Nógrád című lapnak. Hangsúlyozta, hogy minden filmjét átéli. „Sokszor előny, hogy nő vagyok. Jobban tudok az emberek érzelmeire hatni, könnyebben oldódnak a riportalanyok” – tette hozzá a rendezőnő.
Első filmje a Nekik béke kell! címet viseli. 1951-ben forgatta Magyarországon. Az úttörők nyári életét meséli el. A film utómunkái Moszkvában zajlottak, ott is mutatta be tanárainak, mint egyik vizsgafilmjét. Legtöbbet vetített alkotásai közé tartozik az Így történt!(1957), a Történelmi lecke fiúknak (1960), a Húsz évesek lettek (1965) és az Eroica (1975).
Kolonits Ilona / forrás: Lányok, Asszonyok/Arcanum
A Balázs Béla-, az Érdemes-, a Kiváló művész és a SZOT-díj elismertjeként 58 évesen azt vallotta az Esti Hírlap riporterének, hogy leginkább a filmezés közben átélt sok-sok élmény jelenti számára az igazi díjat. A beszélgetésből kiderül, hogy tele volt tervekkel, például épp a bányászfeleségekről szeretett volna forgatni. Ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy „nem tartom magam nőcentrikus rendezőnek, jó néhány munkámmal igazoltam, hogy minden érdekel. Nagyon büszke vagyok például a tavaly forgatott Ovis olimpiára, amely elnyerte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság díját.”
Összesen 17 nemzetközi és 6 hazai elismerést kapott a munkájáért Kolonits Ilona, aki egész életét a filmezésnek szentelte, szüleivel élt és testvérei gyerekeit, unokáit segítette. „Szeretem, amit csinálok, és szeretném úgy csinálni, hogy, ha majd évtizedek múltán az utánunk jövők előveszik ezeket a tekercseket, a filmek segítsenek nekik megérteni, milyen volt az a kor, amelyben mi éltünk” – vallotta be, 1985-ben, 63 évesen, halála előtt 17 évvel.
2007-ben édesanyjával, Kolonits Ferencné Holka Paolinával és nővéreivel, Margittal és Paolával együtt posztumusz a Világ Igaza kitüntetést kapta az izraeli Yad Vashem Intézettől, a második világháborúban a holokauszt üldözötteinek nyújtott életmentő tevékenysége elismeréseként.
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
- Luttor Mara
- Megyeri Gabriella
- Herskó Anna
- Szemes Marianne
- Riedl Klára
- Dr. Balázs Mária
- Simonyi Lia
- Tüdős Klára
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
