Kapcsolódó anyagok

Nőgyűlölet és férfibarátság, amitől az arcokra fagy a mosoly

A kényszerű szabadság kihívása – Mia Hansen-Løve filmjei

A filmtörténet jelentős része olyan művekből áll össze, amelyekről csak feljegyzésekből tudunk, részlegesen vagy teljesen megsemmisültek vagy megsemmisítették, esetleg dobozba zártak és az intézményi, politikai változások következtében szem elől veszítették őket. Így történt ez Mohammad Reza Aslani The Chess Game of the Wind (A szél sakkjátszmája) című filmjével is, amelyet 1976-ban, három évvel az iráni forradalom kitörése előtt forgatott. Megjelenése heves ellenérzéseket váltott ki az iráni kritikusokból, akik azzal vádolták a rendezőt, hogy túl intellektuális, érthetetlen, az európai új hullámokat másoló művet alkotott.

Nem elég, hogy a film fogadtatása eleve kedvezőtlen volt, az 1979-es iráni forradalmat követő viharos években be is tiltották, valószínűleg a kimunkált női karakterek és a homoszexualitás megjelenítése miatt. A rendező és családja sokáig keresték a filmet, de hiába kutattak utána a világ különböző archívumaiban. Végül amikor már lemondtak róla, 2014-ben a rendező fia besétált egy ócskásüzletbe, és a sarokban filmtekercs-tartókra bukkant, melyeket a tulajdonos dekorációs elemként árult. Ott találta édesapja elveszettnek hitt filmjét.

Shohreh Aghdashloo

Az Iránban máig betiltott filmet ki kellett csempészni az országból, ezt követően pedig Martin Scorsese alapítványa a Cineteca di Bologna-val közösen megkezdhette a tárolása körülményei miatt rossz állapotban lévő tekercs restaurálását. Ismét bemutatták, és fél évszázados késéssel Aslani filmje mesterműként vonult be az egyetemes filmtörténetbe, a The Chess Game of the Wind részletgazdag, baljós képeivel és ősi dallamaival ámulatba ejtette közönségét.

A történet szerint egy arisztokrata család mindennapjait felkavarja a családfő, ez esetben az anya halála. Kerekesszékes lánya mostohaapjával és annak unokaöccseivel kénytelen tovább élni a pompás házban, amelynek lidérces terei és díszes tárgyai szépen lassan a film főszereplőivé válnak – az egyre fokozódó helyzetben az indulatok gyilkosságba torkollnak, végül pedig nem marad más a házban, mint az előkelő tárgyak.

Ahogyan az első, 1976-os bemutató után a kritikusok rosszallóan megjegyezték, Aslani történetvezetésére és karaktereire valóban hatással lehetett az európai, vagy akár a japán filmművészet is, ez azonban a legkevésbé sem válik a kárára. A rendező egyik inspirációja Max Ophüls, ami leginkább a kifejező térhasználatában érhető tetten, de a hétköznapi rutinokat bemutató jelenetek eszünkbe juttathatják Ozu családi csoportképeit is. Emellett a tumultuózus, barokk képek felidézhetik bennünk Visconti vizuális világát, a nők közötti intimitás, a kiszolgáltatottságon alapuló, nyomasztó emberi viszonyok és az előkelő selyembe csomagolt drámai helyzetek pedig Bergman Suttogások és sikolyok című filmjéhez teszik hasonlatossá Aslani munkáját. 

Mindez mégsem nevezhető imitációnak, hiszen ezek a jól beazonosítható hatások egyáltalán nem uralkodnak el a filmen, csak tovább árnyalják a történetet, miközben a The Chess Game of the Wind rétegei elsősorban a perzsa kulturális-politikai közegben értelmezve tárulnak fel előttünk.

Elsőként a tárgyi világ gazdagsága tűnik fel. A film főcíme kecsesen ívelt, hatalmas színezett üvegeken jelenik meg, amelyek a történet során a nyugalmat megzavaró üvegcsörgésként idéződnek fel, hogy aztán egy-egy drámai eseményen keresztül kiemelt jelentőséget kapjanak. Alapvetően a tárgyak szervezik a jeleneteket, hosszú snittek követik egymást pipáról, ékszerekről, sakktábláról, egy aranyozott markolathoz erősített golyóról, és az ezek után nyúló kezekről. Ebben a kontextusban a kezek nem az emberi kapcsolatok melegsége, egymás érzékelése, a tapintás jelölőiként állnak, hanem elragadnak, markolnak és megszereznek. Ezt a gondolatot teljesíti ki a beteg nő és szolgálólánya közötti erotikus jelenet is, melyben az együttlét egy szenvedélyes kézjátékból bontakozik ki. Simogatásaikban, érintéseikben nincs gyengédség, nem akarnak szeretetet adni, inkább mintha magukba akarnák szívni a másikat, elvenni és birtokolni.

„A földi javak gyűjtögetésében való versengés leköti a figyelmedet. Egészen addig, amíg meg nem látogatod a temetőket” – hangzik el a film elején, élesen rámutatva a fő szervezőelemre, a tárgyakban materializálódó gazdagságra, mely tárgyak egyszerre eszközök és a szereplők mozgatói. A ház lakóit a szerzésvágy vezérli, és mintha szép lassan eltűnnének az aranyozott csetreszeik, bútoraik mögött. Ahogy az egyik szereplő fogalmaz, „A birtoklás kiélesíti az ember kontúrjait”, ezzel együtt pedig el is választja a családtagokat egymástól.

A tárgyak a házban fennálló szigorú hierarchikus rend jelölői is, leglátványosabban a trónként szolgáló fa tolószék, amelybe betegsége miatt az örökösnő kényszerül. A faszék az egyik kulcsjelenetben például jelentős szintkülönbséget teremt – a férfiak szokás szerint a földön ülve esznek, míg a ház újdonsült úrnője kénytelen föléjük magasodni. A felfelé törő kompozícióknak kedveznek a film lépcsői is, a ház belső terének meghatározó elemei egy robosztus, kétosztatú, illetve egy másik, a kertbe vezető lépcsősor. Így a jellemzően frontális kompozíciók a perzsa miniatúrákat idézve nem csak térmélységükkel, de magasságukkal is felosztják a képet, metaforizálva a szereplők közti hatalmi viszonyok változásait.

A házat belengő egyre erősödő szorongást a modern hangszerelésű, hagyományos perzsa dallamok mellett kísérteties, szinte tapinthatóvá váló csörgés, pöfögés, ketyegés, károgás teszi még érzékletesebbé. 

Képző-, ipar- és zeneművészeti elemei, kompozíciós technikája mellett Aslani politikai állásfoglalása is szorosan a hetvenes évekbeli Irán kulturális kontextusához kapcsolja a filmet. Bár a The Chess Game of the Wind története az 1920-as években, a Kádzsárok uralkodásának utolsó éveiben játszódik, a hanyatló rendszer bemutatása Mohammad Reza Pahlavi sah gyengülő rezsimjére is rímelt, előrejelezve a rendszer összeomlását, ami nem sokkal a film elkészülte után valóban be is következett.

Fojtott játékukkal a film színészei is hozzájárulnak a rossz előérzet felébresztéséhez. Az örökösnőt alakító Fakhri Khorvash kemény vonásait meglágyítja a melankólia, Shohreh Aghdashloo szépségesen gonosz szellemként követi úrnőjét mindenhová. Aghdashloo később Oscar-díjat is kapott a Ház a ködben (Vadim Perelman, 2003) című filmben nyújtott alakításáért, illetve a The Chess Game of the Wind másik színészéhez, Mohamad Ali Keshavarzhoz hasonlóan Abbas Kiarostami filmjeiben is feltűnt.

Aslani később számos dokumentumfilmet és rövidfilmet is rendezett, 2008-ban pedig egy újabb nagyjátékfilmet, de a The Chess Game of the Wind felfedezésére, és ilyen rendkívüli reakcióra már nem számított. „Természetesen nagyon örülök, hogy a filmemet végre tisztességesen nézik, és nem egy olyan szemüvegen keresztül, amely csak a populista mozit és a propagandát értékeli.” A rendező hipnotikus filmje mágikus hangulatával és szimbolikájával egy csapásra az iráni filmtörténet egyik legkülönlegesebb darabjává vált.

A Chess of the Wind elérhető a Mubi kínálatában.