felejtésből áll
„Nagyrészt emlékeink alkotnak bennünket. Az emlékezés pedig nagyrészt felejtésből áll.” – írja Borges Az idő című esszéjében. John Murdoch legnagyobb bűne az volt, hogy a félig sikeres bevésésnek köszönhetően még volt mit felejtenie. Még volt igazi emléke. Kiválasztott volta (figyeljük a Mátrix-párhuzamot) már ekkor megmutatkozott: felébredt bevéséskor. Talán már e procedúra előtt is rendelkezett az Idegenek speciális képességével („hangolás”). Nem ismerte fel, képessége nem tudatosult benne. Előbb a világ illúzió voltára döbbent rá (most járunk a Mátrix kapszuláinál, ott még volt választás: vagy megmaradunk boldogító tudatlanságban, vagy szembenézünk a gennyes-mocskos, fájdalomban gazdag igazsággal), majd pedig nem mindennapi adottságával is szembesült (igaz, kellett hozzá az excentrikus Schreber doki segítsége), s miután már ura lett saját erejének, használta is azt. Ennyit ízelítőül. További felzaklatás következik, immáron képekben (katt ide: http://galeon.hispavista.com/cinerama/actu2/matrixdarkcity.htm).
Első említésekor direkt, sunyi módon kihagytam a kommentet, emlékezzünk meg most Jennifer Connellyről; ő azon kevés fiatal hollywoodi színésznő közé tartozik, kinek méltatása megérdemel egy külön bekezdést. Azt már a Volt egyszer egy Amerikából vagy éppenséggel a Phenomenából is megállapíthattuk, hogy ebből a lányból pusztító erejű szépség lesz, miként a leleményesebbek azt is észlelték, hogy a hölgy szemében az értelem fénye ragyog. Önmagában életveszélyes párosítás, ehhez azonban még színészmesterségbeli tudás is társul, amely, így, ebben a formában bátran mondható világverő kombinációnak. Connelly itt sajnos nem hozza legjavát (ez a két évvel későbbi Rekviem egy álomértban fog elkövetkezni), papírmasé karaktere nem enged többet. Páratlan érzékenysége, finomsága persze így is észrevehető – bevallom őszintén, ha választani kéne egy csillagot a kies Hollywoodból, reá esne választásom.
Éjszaka után éjszaka következik |
A Dark City sajátos, ritkán látott műfajhibrid: sci-fi, noir elemekkel. Nem szerencsés a „sci-fi noir” kifejezést használni, hisz hiába is keressük a femme fatale karaktert, a dörzsölt bűnözőket, vagy éppen a korrupt zsarukat – nem adottak a műfaj jellegzetes alakjai. A miliő viszont stimmel (’40-es évek füstös New Yorkja, a kor minden rekvizítumával együtt), miként a képi megvalósítás is: a város tényleg sötét, éjszaka után éjszaka következik, fény maximum a lámpákból érkezik ¬ a Napot az Idegenek kiiktatták a város életéből. A föld alatt élő Idegenek léte, s képességeik (hangolás, repülés) a legszembetűnőbb sci-fi jegyek, de akadnak korba nem illő, anakronisztikus elemek is, mint például az a több tucat kis ablakból álló automata, amelyből Murdoch szerzi vissza a pénztárcáját, de említhetjük a bevéséskor használt fecskendőt is. Ettől van a nézőnek az a furcsa érzése, hogy a filmbéli világ egyszerre régi és új, retro-futurista, amelyben egymásba játszik múlt és jövő. A különlegességek sora ezzel azonban még nem ér véget. Proyas ismeri és szereti a filmeket, utalgat, idéz is rendesen, vegyük is sorra a kedvenceket. Posztmodern gyurmázás áldozata lett a Metropolis, a Szárnyas fejvadász, a Brazil, de még Tim Burton Batmanje is. Az egész filmet átható stílusirányzatról már nem is beszélve: a német expresszionizmus lenyomata az épületek szögletes, aszimmetrikus formáiban, és az Idegenek hangsúlyos, hullafehér maszkolásán (lásd: Dr. Caligari, Nosferatu) érhető tetten.
A Dark City itthon sajnos csak VHS-en (Odeon) jött ki; a külföldi New Line Platinum Series-es DVD viszont remek darab: Ebert mellett még Neil „az isten” Gaiman (!) is kifejti véleményét a moziról, emellett van Metropolis komparatisztika is, hogy csak a legcsalogatóbb extrákat említsem. Ha eddig még nem tettük volna, adjuk meg a módját eme zseniális mozi bevésésének.