Das Spiel ist aus

Magánjellegű elfoglaltságaim miatt a péntek és szombat eseményei az alábbi bejegyzésben összefolynak – sőt, nemcsak miattuk, hanem mivel a Szemle napjai mostanában mindig valamilyen bulival érnek véget, hogy áldja a feljebbvaló egyrészt a Filmúniót, másrészt a Cinefest rendezőit. A fejem még mindig sajog.
 
A péntek a versenyfilmek mellett a Filmírás Napjának eseményei jegyében telt. Bár a kora délutáni rendezvényekről lemaradtam, álljon itt mi zajlott le, felsorolásszerűen: a Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének bemutatkozása (egy nagyon jó kezdeményezés!) után Bruno Pellandinivel, az osztrák Drechbuchforum vezetőjével beszélgetett Krigler Gábor. Mondom, mindezekről távollétem miatt nem írok semmit, hanem a következő attrakcióra már én is beestem.
 
Két vagy három héttel ezelőtt a Rátkai Klubban már lezajlott a hazai forgatókönyvírás problémáival foglalkozó szakmai kerekasztal-beszélgetés 0.5-ös verziója - ha jól tudom, ezen a szájton is előfordultak az érintettek részéről mindenféle dühös-magyarázkodó levélváltások, annak ellenére, hogy a filmhu beszámolóját a rátkaiklubos agypartiról teljesen objektívnek tartom. Ahhoz, hogy ott és akkor elszabaduljanak az indulatok, elég volt néhány, ártatlan stílusban előadott problémamegoldó javaslat, amelyekre az adott reakció feleslegesen  agresszív volt. Vajon a Szemlés is hasonló végletes indulatokat erőszakolt ki?
 
A felénél értem oda, és pár perc múlva már ment is az ordítozás - nem feltétlenül amiatt, hogy egyesekhez lassan jutott el a mikrofon. A terem szó szerint dugig volt érdeklődőkkel, én pofátlanságból a technikusfülke ülésébe zöttyentem bele, és az üvegfal mögül néztem végig a látszólag dögnyugodt hallgatóság és a kerekasztal tagjainak hirtelen idegrobbanásait.
 
A magyar forgatókönyvíró-társadalom és holdudvara (na ebbe aztán szinte a teljes filmcsináló-kreatív közösség beletartozik, ettől függetlenül most maradjunk olyan megfigyelő pozícióban, amelynél a forgatókönyvírók az origó) az egyik legpasszívabb-aggresszívebb csapat, amellyel életemben találkoztam. Mondjon akárki akármit, állítsa bárki az ellenkezőjét, borzalmas generációs és szakmai ellentétek feszülnek a nem-is-olyan-mélyben, a szakmai frusztráció egyesekben elképesztő. ÉS KI A FRANC HIBÁZTATHATNÁ ŐKET?
 
Abban a pillanatban, hogy az egyik hozzászóló (azt hiszem a Divinyi Réka volt, bár nem esküszöm meg rá, korlátozott volt a reája látásom) a projektek finanszírozásának kiegyenlítetlenségét (tehát azt, amelyből ez az egész passzív-aggresszivitás adódik, és amit röhejes módon még az ilyen nyílt fórumokon is angolszász távolságtartással kezelnek – jaj, csak nehogy veszekedni kelljen!) próbálta feszegetni, Szász János (rendező, szép de unalmas filmekkel) enyhén szólva un-gentlemanlike módon beléfojtotta a szót. Utána bocsánatot kért. Eső után köpönyeg.
 
Rövid szünet következett, amelyet az SZFE forgatókönyvíró-osztályának egyik végtelenül aranyos lányával kajáltunk végig a Mammut menzáján. Épp csak beburkoltuk (rohadt drága a hortobágyi palacsinta…), és már indulhattunk is vissza Richard Kwietinowski agytágítójára.
 
Enyhén szólva kellemes volt a fazont hallgatni. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik az előadás követően fanyalogva nyalták az ingyé’ elénk rakott perecet, hogyaszongya „általánosságokról beszélt”, DE. Magyar téren még általánosságokról, az alapvető kreatív, a forgatókönyvíráshoz szükséges hozzáálláshoz elengedhetetlen, „józan paraszti” attitűdről sem beszél senki. Ráadásul úgy nem, hogy közben ne aludjak el. Kwietinowski szórakoztató, sokat próbált szakértőnek bizonyult, urambocsá igazi profinak (tanít nálunk ilyen?) - tanácsait, akinek egy kis esze van, megfogadja.
 
Utálom a nosztalgiát, ezért nem is tudtam Török Ferenc mára klasszikussá lett (bizony!) Moszkva terével mit kezdeni. Szombaton Overnight-tal indítottam (bár nem sajtóvetítés keretében néztem meg, bár péntek este vetítették), és most a sok fanyalgó vélemény gazdáját egy emberként küldeném el melegebb éghajlatra. Nem állítom, hogy remekmű lenne, vagy ilyesmi, de például a lufi-csodagyerek Fliegauf akármelyik munkáját felülmúlja. Sőt, azt sem tagadom, hogy helyenként a film kibicsaklik, de még ezekben a pillanataiban is szimpatikus.
 
Viszont Gigor Attila Nyomozó-jánál nincs jobb film a Szemlén. Kész, kimondtam, a fődíjat ki lehet osztani. Hogy ehelyütt nem elemzem? Kell nekem még egy alkalom a rendes kivesézéséhez, és ha megvan, valószínűleg a filmhu virtuális hasábjain kerül majd sor rá, már amennyiben szerkesztőim igényt tartanak rá. Ennyire jó.