Csapó András a magyar film régi adósságát pótolta azzal, hogy egész estés dokumentumfilmet készített a legendás magyar szinkronról, méghozzá mindenféle állami támogatás nélkül. Az ilyen projektek csakis szerelemből jöhetnek létre, és ez az odaadás meg is látszik a Magyar hangja… című dokun: csordultig nosztalgiázunk a kedvenc szinkronhangjaink anekdotáin, akik nemcsak felelevenítik hogyan csöppentek a szakmába, kikre néztek fel és hogyan működött a rendszer 20-30 éve, hanem újra felmondják azokat a híres mondatokat is, amiket hallva egyből megjelenik a szemünk előtt az adott film vagy sorozat felejthetetlen része.

Néhány olyan színészen kívül, akik filmekben vagy színpadon is játszanak – mint például Molnár Piroska, Nagy Ervin, Stohl András vagy Pogány Judit – nagyon szokatlan volt az ismert hang mellett magát az embert is látni. Mi több, sokszor még a hangjuk felismerése is időbe telt, mert olyan ügyesen játsszák el különböző karakterek hangjait, ami a hétköznapi beszédüktől annyira eltér, hogy lesz egy kis zavar a néző fejében, ha találkozik kedvencével.

 

Nem úgy egy Dallas-rajongó néni, aki a kasszánál sorban állás közben meredt hunyorítva Csankó Zoltánra, miközben ő feltartotta a sort, majd odafordult a nénihez és bocsánatot kért tőle a fennakadásért. Ám a néni a legnagyobb természetességgel válaszolt: semmi gond, hiszen ő Bobby Ewing! Vagy amikor Stohl Andrást szólította le egy apuka a benzinkútnál, hogy szeretné-e, ha segítene megkönnyíteni a börtönben töltött idejét. Amilyen parán hangzik, annyira kedves végkifejlete lett a kérdésnek: az apuka kisgyereke imádja a Toy Story-t, nagy kedvence Woody, és amikor a szinkronhangja bajba került, segíteni akart rajta. Így a – valószínűleg jó kapcsolatokkal bíró – apuka fogta magát, és felajánlotta a színésznek a segítségét.

A Magyar hangja… tele van ilyen szívmelengető történettel, és valójában ez a mámoros nosztalgia a gerince a filmnek. Gáti Oszkár például a higgadtságával tesz rá az anekdotái humorára. Jean-Paul Belmondo magyar hangjának egyik nagy kedvence egyébként Sylvester Stallone Oscar-béli szerepe, ami valóban szinkronbravúr, nem véletlen imádjuk mi, magyarok, még ha külföldön nincs is akkora kultusza a szeleburdi filmnek. De Pogány Juditot is nagyon jó volt látni, ahogy felidézte legelső szinkronszerepét, a Vukot. A színésznő meglepődött, hogy nincs kép, nincs filmrészlet, amire rá kell beszélnie, hanem csak egy szövegkönyv van a kezében és neki kell személyiséget önteni a karakterbe. Végül Csákányi László, Karak hangja segítette és avatta be a rajzfilmes szinkron fortélyaiba, amitől a színésznő nagyon meg volt illetődve. 

 

Apropó rajzfilm! A rajzfilmekre is kitér a film. Ha a magyar szinkron legendás volt, akkor a magyar animációt az univerzum másik felében is emlegették. A Pannónia Stúdió a nyolcvanas években a világ öt leghíresebb animációs stúdiója közt volt számon tartva (a Disney, a Hanna-Barbera, a szovjet Szojuzmultfilm és a japán Toei mellett), amihez a magyar szinkron is jócskán hozzájárult. Milyen felejthetetlen hangi játéka volt Csákányi Lászlónak Döbrögiként, Agárdy Gábornak Ispánként vagy az ifjú Kern Andrásnak Matyiként! De leborulunk Gobbi Hilda előtt is, aki egy nyúlfarknyi szerepre, Biri néne megszólaltatására ugrott be a Lúdas Matyiba. Csákányi neve a Frédi és Béni sorozattal kapcsolatban is kikerülhetetlen, aki Márkus Lászlóval és a magyar változat szövegét író Romhányi Józseffel történelmet csinált a rímbe szedett dialógusokkal.

A beszélő fejes interjúk miatt látványban nem túl izgalmas a film, de az anekdoták olyan szórakoztatóak, hogy nem lankad a néző figyelme. Ezek az interjúk mozitermekben vagy szinkronstúdióban zajlanak, és az alkotók arra is figyeltek, hogy a szinkronrendezőket, a dramaturgokat és a fordítókat is megszólaltassák. Nikodém Zsigmond és Dóczi Orsolya a megfelelő színész kiválasztását taglalja, Pataricza Eszter és Tóth Tamás a fordításra tér ki, Dallos Szilvia (Magyar hangja... A magyar szinkronizálás története című könyv írója) és Haber Ferenc pedig a régi szinkron-időkbe repíti a nézőt.

 

A magyar szinkron témája óriási és az alkotók láthatóan tényleg csak főt hajtani szerettek volna egy jó hangulatú filmmel, mintsem mélyebben foglalkozni a területtel. Mégsem felületes dokumentumfilm, mert aki szakmán kívüli, az valóban jól fog rajta szórakozni, a szakmabeliek szívének kedves lesz, de újat nem fog mondani.

A Magyar hangja… gyengesége éppen ez, hogy nem merül el például technikai, társadalmi vagy politikai kérdésekben, sem pedig a fordítás nehézségeiben. A szinkronstúdiókból nem sokat látunk, a rendszerrel szembeni kritikák is tompák, vagy teljesen elmaradnak. A fizetésekről alig esik szó, az is csak félig elnevetve, hogy anno milyen módon fizették ki őket, és a munkakörülmények is mennyivel jobbak voltak, ahogy a szinkronra szánt idő is több volt. Az utóbbi években felmerült gondok, mint például a jogdíj, az alacsony fizetések, a szinkron futószalagon való gyártása és az emiatti minőségromlás éppenhogy csak megemlítődnek. Nagy Ervin hiába szólal meg többször, a 2019-es harciasságának nyoma sincs. Ha visszaemlékszünk, három évvel ezelőtt ő állt ki a legerélyesebben a magyar szinkronszakmáért: „Az elmúlt 30 évben, a szinkron berkein belül kialakult egy modern rabszolgaság, én pedig az ez ellen való tiltakozásnak egyértelműen élharcosa szeretnék lenni. Bátran üzenem a rabszolgatartóknak, hogy készüljenek, mert itt háború készül, nem harc.” – nyilatkozta akkor a Magyarszinkron.hu-nak. Ezt a lendületet és a kritikát hiába keressük, nem találjuk a filmben, pedig biztosak vagyunk benne, hogy nem lett jobb a helyzet.

Szacsvay László a Magyar hangja... című filmben (fotó: Vertigo Média)

A magyar szinkron magától értetődően hozta volna magával a fordításról való mélyebb diskurzust, de ebben sem tudunk elmélyedni. Tóth Tamás ugyan megemlíti, hogy egy idő után rutinná válik a fordítás, és hogy milyen szótagokra kell általában végződnie a magyar szavaknak, hogy illeszkedjenek a képen látott artikulációhoz, de hol marad az a rengeteg kreativitás, ami többek közt a Harry Potter-szériát jellemzi? Hát hiszen éppen ezért a munkájáért lett ismert és szerettük meg, pedig magyar fordítók között kevés olyan név van, akit még az átlagember is fejből tud mondani. 

Ellenben a film hosszan foglalkozik a szinkron és a felirat kérdésével. Abszurd lenne, ha egy szinkronszínész azt mondaná, hogy felirattal jobb nézni egy filmet, úgyhogy erre ne is számítsunk. Galambos Péter szerint a magyar gyerekek a magyar szinkronból is tanulnak meg magyarul, amit én is megerősíthetek, mert a saját szókincsemet és a humoromat a Gilmore Girls (szörnyű magyar címén Szívek szállodája) formálta, aminek magyar szövegét a nagyszerű Aprics László írta. Nem tudott és nem is lehetett mindent átültetni magyarra, de Nikodém Zsigmond ezt ki is hangsúlyozza, hogy hiába remek a magyar szinkron, a magyar nyelv nem mindig tudja lekövetni az eredeti szöveget, ilyenkor pedig nagyon kreatívnak kell lenni, vagy beáldozni a szöveget a szinkron oltárán. 

A Magyar hangja… nem titkoltan óda a magyar szinkronhoz, mely sokkal inkább az édes nosztalgiára, mintsem a negatív részletekre, a hiányosságokra koncentrál. Ezzel együtt így is hasznos és szórakoztató dokumentumfilm, amit az átlag filmnéző nagyon fog élvezni. Az alkotók elmondása szerint az RTL Klub fogja műsorra tűzni, úgyhogy a mozis forgalmazás mellett a sorozatok otthonában, a televízióban is viszontláthatjuk.

Címlapkép: Galambos Péter a Magyar hangja... című filmben (Forrás: Vertigo Média)