Kapcsolódó anyagok

Ember Judit, a filmrendezőnő, akit a legtöbbször tiltottak be

Szalai Györgyi, a filmrendezőnő, akit kirúgtak a főiskoláról és azt is mondták neki: „A nő megy, a film marad” 

„Ez a szakma nem nőknek való és ezt az elkövetkezendő két évben be is fogom bizonyítani magának” – hogy melyik rendező-tanár bökte oda ezt a mondatot Negrelli Andreának, kiderül majd a cikkünkből. Azt is elmeséljük, hogy mennyi idő után és hogyan tudott Franciaországban filmet rendezni. De kezdjük a történetet a legelején!

Andrea Negrelli 1944-ben született Budapesten. Édesanyja, Deésy Mária, született Castiglione Haris Mária színésznő. Édesapja Negrelli Béla, grafikus. Érdemes megemlíteni, hogy Andrea felmenői közé tartozik Alois (Luigi) Negrelli, a Szuezi-csatorna építészmérnöke és Castiglione Henrik, filmproducer, a budapesti Corso Filmszínház tulajdonosa, és Magyarország első Filmlexikonjának szerzője. A Franciaországban élő Negrelli Andrea egész családja archívumát a budapesti OSA-nak adományozta. (Open Society Archive, Negrelli Gyűjtemény)

Főhősünk, 1962-ben érettségizett az óbudai Martos Flóra Leánygimnáziumban. (Mellékesen, csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a korabeli fiúk „szűzgarázsnak” hívták az intézményt.) Szülei egyetemi tanulmányokat vizionáltak Andrea számára, édesanyja, azt szerette volna, ha lánya irodalomtanár lesz. Viszont a jó képességű és józan gondolkodású bakfis egyetemi felvételiről nem is álmodott, mert a „nép ellenségé”-nek számított, „osztályidegen” származása miatt. Kezdetben műszaki rajzolóként helyezkedett el a Víztervnél, majd pincérnőként kereste a kenyerét. A televízió újdonságnak számított ekkoriban, hiszen még csak pár éve létezett. Andrea kitalálta, hogy ott szeretne dolgozni.

Édesanyja barátnője Láng Baba, ekkoriban vágó a Magyar Televízióban. Andrea az ő asszisztense lesz, húsz évesen. Egy évet dolgozott vele, főleg éjszaka, azonban tettrekész fiatalként még nem bírta az egyhelyben ülést. Egy büfés beszélgetés alkalmával jóban lett az MTV Gyermek-és Ifjúsági Osztályának egyik alkalmazottjával, az illető pedig beajánlotta másodasszisztensnek. Negrelli Andrea hamarosan Kende Márta és Szabó Attila mellett dolgozott, részt vett A Tévé Maci, Öveges professzor és irodalmi műsorok forgatásában, készítésében.

Jelentkezett az Színház -és Filmművészeti Főiskolára (SZFF), adásrendezőnek. Felvették. Szinetár Miklóstól tanultak: stúdiófelvétel alkalmával a kamerákat hova kell tenni, kinek mi a feladata és miért felel a stábban, hogy egy tévéműsor működőképes és sikeres lehessen. A legendás „Szőllősyné” (Szőllősy Andrásné Keményfy Éva), művészettörténet tanáruk az egyik óra után azt mondta neki: „Andrea várjon meg az Erzsikében!” (az SZFF törzshelye a Rákóczi úton, az Uránia mellett) Andrea szorongott: mi baj lehet vele? Szőllősyné megérkezett a találkozóra, feltette a kérdést: „Andrea, beadta a jelentkezést a rendezői szakra?” Andrea válasza mai szemmel érdekesnek tűnhet: „Lány vagyok, úgysem vesznek fel.” Mire Szőllősyné kedvesen utasította őt: „Menjen fel a Tanulmányi Osztályra, kérjen egy jelentkezési lapot!” Andrea felment a papírért, lehozta és azután együtt töltötték ki. Majd Szőllősyné megvárta, míg Andrea tényleg felviszi a kitöltött jelentkezési lapot és visszaér a találkozó helyszínére.

1968-ban a filmrendezői szakra 10 hónapig tartott a felvételi. 1600 jelentkezőt rostáltak több fordulóban. Az első fordulóban különböző szobákban, különböző tematikákban, különböző tanárok előtt irodalmi és esztétikai, valamint általános műveltségi kérdésekre kellett válaszolnia a felvételizőknek. Ezen a rostán körülbelül ezer jelentkezőt szórtak ki, Andrea maradt. A második fordulóban egy novella megírása volt a feladat, ott helyben, egy délelőtt során. Andreának már volt a tarsolyában egy novella, amelyet korábban írt. Emlékezetből lejegyezte, gyorsan leadta a feladatot, a felügyelő tanár legnagyobb csodálkozására. Igyekeznie kellett, mert ment a tévébe dolgozni.

A harmadik fordulóban fotóznia kellett az aspiránsoknak. A helyszín: a Margit-sziget. Tizenkét képet kellett készíteni, egy délelőtt során, amelyben egy történet elmesélését várták a felvételi bizottság tagjai. Andrea gépe elromlott, a film nem tekeredett tovább. A jelenlévő tanárok, Herskó János rendező és Illés György operatőr segítségét kérte. Azok kihúzták a filmet a gépből, mely így fényt kapva megsemmisült. Majd egy újabb tekercs filmet adtak Andreának és azt tették hozzá: semmi baj, kezdje újra nyugodtan, de sajnos nem lesz több ideje a munkára. Andrea a Margit-sziget bejáratánál észrevett egy jelenetet: egy cigány asszony kéregetett, majd egy rendőr megpróbálta elzavarni. Ezt a pillanatot sikerült megörökíteni, fázisokban. Andrea továbbjutott.

A negyedik fordulóban maximum hét perces filmet kellett készítenie a felvételizőknek, amely műben nem lehetett dialógus, csak zene. Andrea egy kisfiú történetét örökítette meg, aki megpróbál megtanulni biciklizni egyedül. Elesik, feláll, visszaül, továbbmegy, elesik, feláll, visszaül, továbbmegy. Majd, amikor már tud biciklizni, eljut egy hatalmas többsávos útig, ahova már nem mer kihajtani. A helyszín az volt, ahol Andrea lakott: a Lágymányosi-lakótelep. „Felszaladtam egy hagymáért, majd azt reszeltem és tartottam a kisfiú orra alá, hogy könnyezni tudjon, mintha sírna” – emlékezett vissza Andrea a forgatási szünetek praktikáira.

„Felvettek, alig hittem el. Tizenhatan voltunk az évfolyamon, két osztályban és én lehettem az egyetlen lány. A mi osztályfőnökünk Herskó János rendező lett, nagyszerű tanár, aki már az első órán a gyomrunkba és a lelkünkbe látott. Tudta, érezte, hogy kik vagyunk. Nagyon sokat beszélgettünk és szerette, ha a lényegről beszélünk. Rendszeresen a főiskola tévéstúdiójában voltak óráink. Az első alkalommal interjút kellett készíteni kamerák előtt, párban. Várkonyi Gabi (Várkonyi Zoltán rendező fia) engem választott. Meglátta a kis piros diplomatatáskámat és kijelentette: nagyon jellemző, hogy egy nő mit hord magával a retiküljében. Megkért, hogy mutassam meg, hogy mi van az én táskámban. Herskó megköszönte, majd felváltotta a kérdezőt, rám nézett és azt mondta: Andrea, mesélje el azt a pillanatot, amikor a szülei bejelentették, hogy elválnak! Felpillantottam és elsírtam magam. Elmeséltem, hogy történt: hét éves voltam akkor… Apám és anyám otthon szortírozták a könyveket: ez legyen a tiéd, mire a másik: nem ezt te is szereted, vidd te. Rájöttem, hogy a könyvtárukat felezik el. Apám leguggolt elém, az arca szinte hozzáért az enyémhez és megkérdezte: te kivel szeretnél maradni? Én nem szerettem volna megbántani, a kedvében akartam járni, ezért azt válaszoltam, amit várt: veled. Mint kiderült, anyámmal is ezt beszélték meg, mert anyám ekkor albérletben lakott egy barátnőjénél, szabályosan éheztek, mert színésznőként nem volt szerződése éppen… A főiskolán, pár hónappal később, amikor be kellett jelenteni, hogy mi lesz az első vizsgafilmünk témája, azt mondtam Herskónak, hogy a szüleimről szeretnék filmet csinálni. Mire ő azt felelte: nagyon régóta várok erre a döntésére, Andrea. Elkészült a Mi és én című film. Szerették a munkámat, Herskó benevezte a filmet az oberhauseni fesztiválra is." A fesztiválszereplésről több újság is beszámolt, például az Esti Hírlap és a Film, Színház, Muzsika. A Magyar Ifjúság 1970-ben rövid interjút is közölt az ifjú rendezőnővel, arra voltak kíváncsiak, hogy miért ilyen filmet készített? „A főiskolán zárt körben ki akartam kísérletezni, hogy az őszinteség milyen fokát lehet elérni egy-egy film keretein belül. Saját emlékekből filmet készíteni csak látszólag könnyű. Az igaz, hogy jobban ismerem ezeket az embereket, hiszen velük éltem. Újra kellett járnom az utat, átértékelni az emlékeket, kiválasztani azokat, amelyek nemcsak számomra, hanem a néző számára is mondanak valamit. A legszubjektívebb érzésekből, gondolatokból, a rajtam keresztül jelentkező emberekből akartam filmet készíteni.” A Mi és én című film megtekinthető Negrelli Andrea honlapján.

Beszélgetésünk alkalmával többször kértem Andreát, hogy meséljen az ún. Herskó-módszerről. Miért szerették őt ennyire a tanítványai? Hogyan kezdődött az első órai beszélgetés? „Itt mindent elmondhattok, nincs tilos téma, de ha valaki osztályon kívül dumál, azt nem fogom szeretni” – mondta Herskó. Andrea hozzá is tette, hogy ennek a felütésnek mi volt a haszna. „Így megtanultunk disztingválni. Tudtuk és éreztük, hogy hol lehet beszélni és hol nem. Ne felejtsük el, hogy a szocializmusban éltünk akkor, egypártrendszerben, diktatúrában. Rengeteget érveltünk, vitáztunk, elemeztünk, egyeztettünk. Nyolcan voltunk az osztályban, egy másik osztályban Máriássy Félix is nyolc növendéket tanított rendezésre az évfolyamunkon. Fantasztikus emberekkel tanultam együtt: Dárday Istvánnal, Jeles Andrással, Kardos Sándorral, Várkonyi Gáborral, Lányi Andrással, András Ferenccel. András Ferivel haláláig nagyon közeli barátságban maradtunk.” A Herskó-módszerhez az is hozzátartozott, hogy a rendező a saját osztályába olyan jelentkezőt vett fel, akinek már vagy volt diplomája, szakmája vagy dolgozott már, ami azért volt fontos, mert így a rendezőaspiránsnak lehetett élettapasztalata. Volt-e különbség az évenkénti tanulási fókuszban? – kérdeztem Andreát.

„Az első évben az volt a témánk, hogy: mi a valóság? Ehhez a témához temérdek interjút készítettünk a politika természetéről, az erőről, a hatalomról, a saját tapasztalatainkról. Az első év végén dokumentumfilmet kellett csinálnunk, nekem ez lett a Mi és én című film. A második évben a Herskó-módszer mentén ismerkedtünk a színészvezetéssel. Például az SZFF menzáján spontán felvettük, ki miként ebédel, hülyéskedik, beszélget. Majd a színészhallgatókat meg kellett kérnünk, hogy adják elő ugyanezt, teremtsük meg ugyanezt a hangulatot és atmoszférát filmen. Ha nem sikerült, Herskó azt mondta: ó igen, a valóság nem játszotta jól a szerepét… A valóság megteremtése volt a célunk, fikcióval. Herskó mindig azt mondta, hogy a film nem a valóság, hanem az újrakreált valóság.”

Negrelli Andrea utalt arra, hogy szerinte Lányi András (egykori osztálytársa) kitűnően összefoglalja a módszer egyéb lényegeit, Muhi Klára Herskó című interjúkötetében. Engedjék meg, hogy ebből a beszélgetésből idézzünk picit.

„Herskó nem filmet készíteni tanított, hanem gondolkodni. Olyannyira, hogy én például, akinek úgy alakult  a sorsom, hogy tanár lettem, tanítani tanultam meg tőle. Az a különös, személyhez kötött képessége volt, hogy valóban és szívből érdekelte a másik ember, tán jobban, mint saját maga, pedig - mint minden művész - nárcisztikus alkat ő is. De az ő nárcizmusa éppen abban valósult meg, amilyen kreatívan, szenvedélyesen tudott kapcsolódni másokhoz, a mások ötleteihez, gondolataihoz. Így aztán ki tudta hozni az emberből a legjobbat azzal, amit szókratészi módszernek neveznek, hogy csak kérdezett. Ugye, Szókratész is a kérdéseivel fejtette ki az igazságot a másik gondolatmenetébőI. János megtanított bennünket a saját példája nyomán kíváncsinak lenni, rákérdezni a dolgokra, és kíméletlenül szembenézni azzal, ami majd kiüti a szemünket. Emlékszem, az első óránk a tévéstúdióban volt; nagyon örült a főiskolai tévéstúdiónak, ennek az új játékszernek, amit ő szerzett meg számunkra, s mi használhattuk először. Leültetett bennünket egymással szemben, és kölcsönösen interjúkat kellett készítenünk egymással, arról, hogy ki kicsoda, honnan jön, mit csinál. Aztán ezeket visszajátszottuk, felváltva vágtuk a kérdezőt és a válaszolót, és akkor ő mutatta: Látod, most olyasmit kérdezel, amire nem vagy igazán kíváncsi. Akkor miért kérdezed? Így a válasz is csak unalmas lehet! Vagy: Látod, most ugye hazudsz. Válaszolsz neki, de hazudsz!

- Honnan tudja, tanár úr?

- Hát az arcodra van írva, kiderül a szavaidból, a kanyargós mellékmondatokból!

Na, ez volt az első lecke, amit követett nagyon sok más. Nincs a Herskó-módszernek valamilyen dogmatikája, mert a módszer lényege az, hogy végy egy tehetséges embert - minden ember tehetséges tudniillik -, tudd meg, hogy ő mit akar, és segíts neki, hogy azt csinálhassa, amit akar. Ez a Herskó-módszer.”

Térjünk vissza Negrelli Andrea történetéhez. A főiskolások készítették a vizsgafilmeket. Vajon milyen légkörben? Milyen közhangulat uralkodott akkor Magyarországon? Andrea még élénken emlékszik arra, hogy az ötvenes években ún. önkritikai negyedórát kellett tartani az általános iskolában: nyilvánosan be kellett vallani, hogy ki milyen rosszat követett el és be kellett számolni arról, hogy kinek a szülei milyen rádiót hallgatnak. A tanárok a naplóban, minden tanuló neve elé odabiggyesztették, hogy M, P vagy É családból jön-e, azaz, hogy munkás, paraszt vagy értelmiségi származású-e. Esetleg „nép ellensége”, mint például főhősünk. A Főiskolán Andreáék osztálya, keresztévfolyamként indult, 1969. januárjában. Az egyik osztálytársuk katonaruhában kezdte a tanulmányait, mert a Prágai Tavasz leveréséből érkezett, mint kivezényelt katona, és még nem szerelték le. Óriási volt a politikai feszültség.

Ekkoriban Aczél György a rendszer egyik fő ideológusaként a kulturális életben élet-halál ura. „Herskó jött néha, komolyan szólt, fáradtan: na, ma be kellett mennem az Aczélhoz, jól leszúrt, hogy milyen vizsgafilmeket csinálunk” – emlékezett vissza Andrea 2025-ben és hozzátette, hogy Herskónak valószínűleg rengeteg energiája mehetett el a politikai harcokra. Még egy dolgot mindenképpen szeretett volna hangsúlyozni a mesteréről: „Herskó humorral tanított. Az osztályteremben szinte ott volt velünk egy képzeletbeli Kohn és Grün, az ő történeteiket osztotta meg velünk. Vicceket mesélt, és ezekből a történetekből rengeteget tanultunk.”

Közben a Pártba is be szerették volna szervezni Andreát. Várkonyi Gábor javasolta neki, hogy érveljen úgy, hogy még nem elég érett a párttagságra, ezért ne vegyék fel. Bevált a módszer. Azután jött a derült égből villámcsapás, idézte fel az 1971-es eseményeket Negrelli Andrea: „Herskó disszidált. Simó Sándor volt a tanársegédje, ő jelentette be nekünk a hírt. Simó elmondta, hogy Herskó sokaknak írt levelet, amelyben elmagyarázta, hogy miért döntött így. Mint jóval később kiderült, nekem is írt levelet, amelyet soha nem kaptam meg” – folytatta tovább a történetét Andrea.

A tanítványok nem tudták, hogy mi lesz a sorsuk. Azután kész helyzet elé állították őket: „Harmadik osztályban új osztályfőnököt kaptak: Fábri Zoltánt. Mi lettünk az első osztálya. Első óránkon bejött a terembe, arra kért minket, hogy mutatkozzunk be. Én voltam az egyetlen lány az osztályban, rám került utoljára a sor. Bemutatkoztam. Fábri rám nézett és azt mondta: ‘Ez a szakma nem nőknek való és ezt az elkövetkezendő két évben be is fogom bizonyítani magának’.” A következő két évet ez a hangulat uralta.

1972-ben a Magyar Ifjúság rövid interjút készített Negrelli Andreával, amelyből kiderül, hogy még mindig különös tünemény a női rendező. Íme: „— Évfolyamtársaid hogyan reagáltak arra, hogy egy nő is van közöttük?

— Igyekeztem, hogy erre ne hívjam fel külön a figyelmet. Első évben például csak nadrágban jártam, szigorúan festék nélkül. Gondolom, idővel aztán megszokták, hogy ott vagyok.

— Nem gondoltál arra, hogy mint nő nem sok eséllyel indulsz ezen a pályán?

— Ezt mindig, mindenki elmondta nekem, így nem tudtam nem gondolni rá. Őszintén szólva, ma sem törődöm vele. Ha azt látom, hogy munkám kapcsán egy férfi — „ránézésre” — nem tekint partnerének, mielőtt meggyőződött volna arról, hogy esetleg valóban nem vagyok az, én se tekintem őt partnernek — következésképpen nem dolgozunk együtt. Szerencsére, nálunk már bőven akadnak előítéletektől mentes férfiak, akik ha megismernek, és látják, hogy a fejemmel partner vagyok, nem sokat törődnek a nememmel. Az más kérdés, hogy miért kell ennek minden alkalommal hallelujázni.” Ebben a beszélgetésben az ifjú rendezőnő arról is mesél, hogy friss diplomásként szeretne a televízió dokumentumfilm osztályára kerülni, mert mint azt mondta: „Száraz, rideg tényekkel fogalmazni nehéz, de nagyon izgalmas feladat. És — további jó iskola.”

Negyedik osztály közepére már Andrea minden osztálytársát várták dolgozni, megvolt mindegyikük leendő munkahelye. „Egyedül nekem nem volt felkérésem, nem vártak sehova. Ráadásul a diplomafilmem forgatókönyvét állandóan elvesztették, féltucatszor kellett újra- meg újra legépelnem. Akkor még nem volt számítógép, ugyebár. Anyukám megelégelte a dolgot és megkérte egy jó ismerősét, egy zeneszerzőt, aki családi kapcsolatban állt Aczél Györggyel, hogy segítsen neki: kérdezze meg, mi a baj a lányával. Nemsokára megérkezett Aczél válasza: Negrellit Herskó megfertőzte, diplomát kap, de azután nem dolgozhat.” El lehet képzelni a hatást.

Közben egy másik szálon is zajlott a cselekmény. Andrea 1972 október 6-án találkozott egy francia fiatalemberrel Budapesten. Henrit édesanyja barátnője bízta Andrea gondjaira a távollétében, mert jól beszélt angolul. A kapcsolat komolyra fordult, ezért Andrea, azt gondolta, hogy az SZFF párttitkárának segítségét kéri. Így is lett, bejelentette Várkonyiné Katinak, hogy baj van. Mire a nő visszakérdezett: „Mi a probléma?" „Szerelmes vagyok.” „Miért baj, ha szerelmes?" – kérdezte a párttitkárnő. „Mert az illető francia, és feleségül akar venni!" – hangzott főhősünk válasza. Tanakodás közben Andrea jött rá a megoldásra: „Nem forgatom le a diplomafilmemet, de cserében kapjak diplomát a forgatókönyvemre. Összeházasodhassunk Henrival és hivatalos, konzuli útlevéllel költözhessek ki Franciaországba, hogy hazajöhessek meglátogatni a szüleimet és ne érje őket bántódás.” Az alku megköttetett, Andrea konzuli útlevéllel távozhatott, nem kellett attól tartania, hogy költözése miatt szüleit zaklatják, vagy elkobozzák vagyonukat, és tudta, hogy ő is bármikor hazajöhet látogatóba, hiszen nem disszidált. Kérdésemre, hogy miről szólt volna a diplomafilmje, Negrelli Andrea azt válaszolta, hogy a szabadidőről, amely téma akkoriban provokatívnak számított. Ugyanis arról szeretett volna filmet csinálni, hogy ki mit csinál akkor, amikor úgy érzi, hogy szabad – (kimondatlanul) egy diktatúrában.

A filmet tehát nem készítette el, hanem kiutazott Párizsba. Eleinte férjével, Henrival angolul beszélt. Rájött, hogy ez nem működhet, mert nem lehet úgy élni, hogy nem illeszkedik be a fogadó társadalomba. Elkezdett franciául tanulni, nyolc hónap után összeesett az utcán. A kivizsgáló orvos diagnózisa szerint végkimerülése volt, hazautazhatott Budapestre töltődni… Visszaérkezése után nem sokkal az Antenne 2-höz (francia állami televízió kettes csatorna, ma France 2) került, a híradóhoz. „Mint sok minden az életben, ez a munka is a kapcsolatokon múlott. A férjem légi forgalomirányító volt és egy lakóparkban laktunk az Air France pilótáival, légiutaskísérőivel. Kiderült, hogy az egyik haverunk ismer valakit a francia televízióban és megkérdezte, hogy szeretnék-e az illetővel találkozni munkaügyben. Naná, hogy örültem a lehetőségnek. Találkoztam az illetővel, aki mondta, hogy esetleg külsősként dolgozhatnék, egy beszállító cégnél, ha szeretnék. Naná, hogy szerettem volna. A pasas odatelefonált, hogy próbáljanak ki. Vágónak akartak felvenni, aminek örültem, hiszen a főiskolán tanultunk vágni. Csakhogy kiderült, hogy teljesen más rendszerrel dolgoztak a franciák! Éjszakákon át gyakoroltam és izgultam. Akkoriban ott a híradók a gyorsabb előhívás miatt az eredeti kópiát vágták. Kesztyűben kellett dolgozni, hogy nehogy bepiszkoljuk a filmet és szinte pánikoltam, hogy el ne szakítsam a nyersanyagot vagy filmszalagot, amit majd vetítenek élő adásban. Összeszedtem magam és hamarosan rendszeresen dolgozhattam. Főleg külpolitikai tudósítókkal, akik boldogok voltak, hogy egy rendező vágja az anyagaikat! Tanácsokat is kértek a forgatásokhoz. Nekem meg kinyílt a világ, hiszen nap, mint nap a Föld más pontjáról érkeztek a filmek. Számomra ez nagy újdonság volt, hiszen a vasfüggönyön túl temérdek dologról nem értesülhettünk.”

Andrea pár perces tudósítások összeállításával kezdte, nem sokkal később már 26 és 52 perces filmeket vágott. Az 1975-ben vietnámi kommunista rezsim elől a L’Île de Lumière hajón menekülők francia megmentésétől kezdve, Woody Allen portréfilmen át, az amerikai evangélista egyház leleplezéséig sok oknyomozó és exkluzív dokumentumfilmet állított össze a televíziónak, huszonnégy éven keresztül. Idővel konstatálta, hogy a vágás csak pótlék volt számára, kreatív és lélekemelő lehetőség, hogy a szakma közelében maradhasson. Közben 36 évesen elvált a férjétől. (Majd öt évvel később újra összeházasodtak Henrival.) Két évtized elteltével, mint mondja, „kigyógyult Fábri Zoltánból”, végre legitimnek érezte magát, mint rendező, kereste a lehetőségeket a rendezésre.

Egy producer ismerőse felkérte utómunka-koordinátornak és szupervizornak egy öt részes sorozatba (Le Saint). Közben írta a szinopszisokat egy-egy saját film megvalósításához, de sehol nem kapott zöld utat egyik ötlete sem. Viszont egy egyedülálló nő, aki producer szeretett volna lenni, Andreát szemelte ki egy történet megrendezéséhez. Marie-Odile Gazin kijárta a lehetőséget, Negrelli Andrea pedig megrendezte a Les Mousquetaires de la Sécu, magyar szabadfordításban A TB muskétásai című filmet. Az 52 perces mű négy eltökélt ügynök életét mutatja be, akik az észak-nyugat franciaországi Caen környékén hajléktalanoknak, szociális ellátó rendszeren kívülieknek járnak ki társadalombiztosítási jogosultságot. Andrea filmkészítés közben elképesztően boldognak érezte magát, mert azt dolgozhatta, amit a világon a legjobban szeretett. Évtizedek óta először újra rendező lehetett, még vágás közben is, mert nem ő montírozta a filmet. „Baromi jó dokumentumfilm lett. A France 2 mellett leadta a TV5 és az összes frankofón ország televíziója”. Számoljunk csak egy picit! Negrelli Andrea a diplomája megszerzése után tizenhat évvel rendezhetett először, 44 évesen.

Szeretett volna saját ötlet alapján is filmet forgatni, például egy párizsi külvárosi iskolában, ahol 15 nemzet gyermekei jártak egy osztályba. Terveit azonban nem fogadták el, továbbra is producert keresett, sikertelenül.

Férjével örökbefogadtak egy gyermeket. Andreának a karrierje innentől érthető okokból hátrébb került a személyes prioritási sorrendjében. Bár ezután is voltak filmtervei, munkája és energiája jelentős részét az örökbefogadásról való párbeszédnek szentelte. Ennek nyomán született meg dokumentumfilmje, melynek címe De l’enfant rêvé à l’enfant réel…, magyarul A megálmodott gyermektől a valóságos gyermekig. A film szerint minden leendő szülő kialakít egy képet az ideális gyermekéről. A valóságos gyermek azonban tartogathat meglepetéseket, váratlan, nehéz vagy érthetetlen viselkedési formákkal. A gyerekek szenvednek, a szülők boldogtalanok, de nem mernek beszélni róla, és nehezen tudják azonosítani a problémát. Az egyik fő ok azonban a gyermek kötődési nehézségeiből és érzelmi biztonságérzetének nehézségeiből fakadhat: nehezen bízza a túlélését egy felnőttre. Ezek az esetek gyakoribbak az örökbefogadás világában, de bármely családban előfordulhatnak. Szülők, gyermekek és szakemberek beszélgetnek a kötődésről és annak zavarairól Andrea dokumentumfilmjében.

A „Herskó-növény"

Negrelli Andrea a film megjelenése óta konferenciákon szerepel, video műhelyt vezet, megjelent első regénye (Túl a látszaton), nyomdában a második, egyelőre franciául (A lélekbehatoló).

Hogyan nem tört bele ekkora terhelésbe? – kérdeztem Andreától a beszélgetésünk végén. Íme a válasz: „Az én generációmnak annyi mindent kellett túlélnie, annyiszor kellett újrakezdenie, háború, forradalom, diktatúra, árulások, kiszolgáltatottság mellett, hogy talán megtanultuk: mindig lehet és csak előre szabad menni. Persze ez az út nem volt minden pillanatban könnyű. Nekem is sokszor kellett újra megszületnem. De Herskótól is ezt tanultuk: ne ítélkezésre fecséreljük az energiánkat, hanem kapcsolódjunk a világhoz és dolgozzunk.”

Negrelli Andrea 81 évesen továbbra is megy előre. Beszélgetésünkkor kedvenc, második regényének mottójául szolgáló idézetét osztotta meg velem: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyvéből való a gondolat, ez a kötet segített nekem a franciatanulásban. A férjem megvette lemezen is, amelyen Gérard Philipe olvassa fel a regényt. Hallgattam és közben olvastam a könyvet, húztam alá a kifejezéseket. Idővel, a francia mindennapokat élve rájöttem, hogy az országváltáshoz, lelket is kell váltani. Át kellett magamat nevelni, megtanulni mi a szabadság, amiben sok veszély is rejtőzik – de még mindig jobb mint a diktatúra.”

Mindenesetre Andréa Negrelli franciaországi erkélyén az a viaszvirág (Hoya) tobzódik, amelynek az alapjául szolgáló két levelet Stockholmban, az emigrációban élő Herskó János és Herskó Anna adott neki ajándékba, a saját növényükből leszakítva, 50 éve.

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

A sorozat korábbi részei:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.