Mark Milgard rendező 1994-ben került a film közelébe, amikor egy barátjával együtt megalapította a filmgyártó Lakeshore Entertainment filmzene-divíziójaként szolgáló Lakeshore Records zenekiadót, mely a következő években többek között az Isten városa, a The Human Stain és a Trick filmzenéjét jelentette meg. Milgard bemutatkozó játékfilmje nem ismeretlen témát boncolgat, sőt, az amerikai függetlenfilmben jártas filmnéző azt is mondhatná, hogy az elidegenedés, rossz szocializáció és kamaszos kiúttalanság agyoncsépelt kérdését taglalja tovább, csakhogy a Dandelion számos okból kiemelkedik kor- és sorstársai közül.

Ronald Reagan szülőföldjén, a tágas közép-nyugaton járunk, történetünk hősei kedély- és szenvedélybeteg szülőkkel „megáldott” huszonéves fiatalok. Mason Mullich (a mártírarcú Vincent Kartheiser alakításában) a film legelején független kollégájához, Ken Parkhoz hasonlóan szájához emeli pisztolyát, a képernyő elsötétül, majd dörrenést hallunk. Masont nem egyedül szuicid hajlama sorolja a legismertebb independens mozihősök családjába, hanem Donnie Darkót idéző eszelősen nyugodt tekintete és az aszfalton fekvés szeretete is. Hősünk apja, Luke Mullich jelentéktelenségbe hajló életét és szellemi sérült vietnámi veterán bátyja iránti sajnálatát a helyi képviselőségért folytatott választási küzdelemmel szeretné feledtetni, de a dolgok rosszul alakulnak, így aztán idegességében halálra gázol egy hazafelé bóklászó részeget. Mason anyja, Layla Mullich alkoholon és tablettákon él, ezért látszólag nem viseli meg különösebben, hogy férje bűnét fia vállalja magára, és két év fegyházat kap. Az apa-fiú, bűn-bűnhődés tengelyek pszichodrámai vizsgálata helyett a rendező dramaturgiai értelemben relatíve hanyag eleganciával kezeli a történteket, a két év elmúltát mindössze egy pitypang szélnek eresztésével szimbolizálja, s a jellemfestés után hamar rátér a cselekmény lényegi részére: Mason és a bájos jövevény-lány, Danny (Taryn Manning – Álmok útján, 8 mérföld, Hideghegy) szerelmének történetére.

Danny és Mason lassan, de törvényszerűen kibontakozó kapcsolata a fiatalok gyászos környezetével és életkörülményeivel árnyalva egyfajta személyes, pontosabban kétszemélyes megváltástörténet: a drogok, fegyverek és kietlenül szép búzatáblák jellemezte elszigeteltségből ártatlanságukkal emelik ki egymást. Mintha Terrence Malick 1973-as klasszikusa, a Sivár vidék (Badlands) alaphelyzetének kifordítását látnánk, mert míg Malick hősei a kisvárosi elidegenedésből kegyetlen és irracionális ámokfutással menekülnek, addig Mason és Danny a jó utat választják – helyben maradva próbálják meg rendbe tenni életüket. A film – nem első, de utolsó – drámai fordulata ugyanakkor természetesen útját állja boldogságuknak, Mason továbbáll, s nem elképzelhetetlen, hogy – apró filmtörténeti csavarral – Kit Carruthers személyében, a Sivár vidék tömeggyilkos szemeteseként tér vissza, hogy kipróbálja a másik utat is.

Mark Milgard munkája nem csupán a történet kereksége és az amerikai filmen belüli pozicionálása miatt érdemel különös figyelmet, hanem mert a rendező kiváló ritmusérzékkel állította össze dolgozatát, a párbeszédek mindvégig erősek és életszagúak, a színészek egytől egyik remekek, Tim Orr operatőr kameramunkája pedig a filmtörténeti lexikonok „2.35:1 képarányú lélegző terek” bekezdésében érdemel helyet. Ezek után csak reménykedhetünk, hogy Milgard következő filmjét nem a Cseh Televízió elnökétől kapott digitális kamerával forgatja.