A nap és számomra egyben a Szemle utolsó filmje kilépett a nyolc óra filmnézés után már kissé egyhangúvá váló puritán felvételi stílusból és búcsúzásképpen melankolikus hangulatú, gyönyörű színes képekkel ajándékozott meg. Tolnai Szabolcs a vajdasági, pontosabban az észak-bácskai emberek és tájak költőjeként mutatkozott be már első nagyjátékfilmjében is, a kissé kopott és ügyetlen Nyári moziban, a fiatal rendező tehetsége azonban igazán az Arccal a földnek című második filmjében, a bácskai élet már-már szürreálisba áthajló ábrázolásában mutatkozik meg. Nehéz volna történetről beszélnünk az Arccal a földnek kapcsán, ahelyett egy nagyon erős atmoszféra áll össze a lassú jelenetekből és Tóth Zsolt lírai képeiből: ruhapróba a lerobbant színház díszletraktárában, középkorú emberek mulatozása egy lepattant szórakozóhelyen, döcögő vonaton játszó fúvószenekar, a szerelmében csalódott fiú gyors közösülése a leharcolt asszonysággal. Szépen búcsúzott tőlem az idei Szemle, amin szerintem három igen jelentős (Hukkle, Szép napok, Kísértések) és további öt-hat színvonalas filmet vetítettek. Ezek közül négy fiatal (harmincnál nem vagy nem sokkal idősebb) rendező munkája. Van hát miben reménykednünk a jövőt illetően.