Dokumentum és fikció legbonyolultabb keveredését a Chico nyújtotta, ahol a megrendezett jeleneteket folyamatosan korabeli híradóbejátszások és a főszereplő Eduardo Rózsa Floresszel készült interjú részletei szakítják meg. Az igazán izgalmas húzás az volt Fekete Ibolya részéről, hogy Rózsa Flores saját életének epizódjaiból és kitalált eseményekből gyúrt történetben vitte a prímet. A „színészválasztás” azért is volt pontos ebben az esetben, mert Chico hihetetlenül kalandos életét nehéz volna elképzelni másnak az előadásában.

Fekete Ibolya filmjének legnagyobb tétje ugyanis az identitás kiküzdésének és megőrzésének lehetősége a minden szempontból kibogozhatatlanul szövevényes ezredvégen. A bolíviai anya és a magyar zsidó apa gyermeként Chico beleszületett az egymásnak elvileg homlokegyenest ellentmondó keresztény és kommunista hitvilágba. A filmbéli Chico megéli a bolíviai és chile puccsokat, a kádári Magyarország ideológiai elpuhulását, a kelet-európai államok rendszerváltásait, és így jut el meggyengült kommunista és újraéledő keresztény hittel a jugoszláv-horvát háborúba. Ki ő: bolíviai, spanyol, magyar, zsidó vagy netán horvát? Keresztény vagy kommunista? Isten sem tudná megmondani. De egy olyan kiélezett helyzetben, mint a jugoszláviai háború kirobbanása, határozottan tud dönteni, hogy miként cselekedjen. Rózsa Flores lényében rejlő nyers őszinteség révén a Chico - a dramaturgiai döccenők ellenére – az ezredvég fontos politikai és filozófiai kérdéseit vívódva megélő emberi sorsot képes bemutatni.

A dokumentarista felvételi stílust a tegnap bemutatott két kábítószeres témájú film a valóság minél naturálisabb leképezésére valamint a testi és lelki mocsokban fürdő emberek zavartalan megfigyelésére használta. Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című 140 perces kamaradrámája a lehető legapróbb részletességgel követi nyomon azt a harcot, amit egy kábítószeres férfi és az őt megmenteni akaró nő vív egymással. A drogfüggő András szenvedése és lassan feltámadó reménye, önzése és kiszolgáltatottsága, árulása és ragaszkodása Ternyák Zoltán brutálisan őszinte és rendkívül intenzív színészi játéka révén válik mélységesen megrázóvá.

A Felhő a Gangesz felett azonban két ember drámája, és a másik fél, az áldozatot hozó nő sorsa a szenvedélybeteg férfiéhoz hasonlóan érdekes volna. Miért dönt úgy szinte azonnal egy csinos, jól szituált nő, hogy az utcán őt leszólító kábítószeres férfit ki fogja vakarni a szarból, ha a fene fenét eszik is? Kevésnek érzem azt a magyarázatot, hogy aznap reggel – ki tudja hányadik alkalommal házasságuk során – csúnyán összeveszett a vele szemben modortalanul viselkedő újgazdag férjével. Valahol a film közepén azt mondja Juli, hogy tulajdonképpen számára közömbös András, neki a segítségnyújtás csak egy feladat, mert egyszer az életben valami jót akar cselekedni. Ez némileg érthetővé teszi, hogy miért viszonyul a Julit alakító Tóth Ildikó olyan mérhetetlenül hidegen Ternyákhoz, hogy miért nem érinti meg igazán az a borzalom, amibe belekerült. De hogy mi vezetett odáig, hogy ilyen feladatot kelljen Julinak magára vállalnia, az nem tisztázódik. A Felhő a Gangesz felett szívszorító története a női karakter tisztázatlansága és Tóth Ildikó tartózkodó színészi játéka miatt kissé féloldalasan bomlik ki a filmben.

Dér András Kanyaron túl című munkájában viszont nem lehet panasz a színészi játékra. Ha nem is érik el Ternyák Zoltán alakításának hőfokát, ami már csak azért is így van, mert sokszereplős, több szálon futó cselekményről van szó, minden színész hiteles és erőteljes, kezdve a drogosok számára menhelyet létesítő katolikus pap szerepét játszó Bubik Istvántól, az egyház segítő keze és a kábítószerrel fűtött alternatív zenei világ között hezitáló Dér Denissáig. A színészi játék mellett a tárgyi környezet megteremtése és a film dramaturgiai hitelessége is arról árulkodik, hogy Dér András belülről ismeri a drogosok világát, de nem éri be a naturalista ábrázolással, hanem a közelről látott sorsokat lendületes történetté fogja össze. Sokat segít ebben Csukás Sándor, aki szinte végig kézben tartott kamerájával meg tudja találni a dinamikus jelenetek legfontosabb mozzanatait.

Az egészen más indíttatással készült Aranyvárosban a dokumentarista stílust Cs. Nagy Sándor a meglehetősen bizarr történet hitelességének megteremtésére használja. A szürke és durva pesti mindennapokban élő kurva és a vele szemközti házban lakó író álmodozásaik során ugyanazon a paradicsomi helyen, a tengerparti Aranyvárosban járnak, miközben a környéken garázdálkodó elborult elméjű rendőr ufók leszármazottjának gondolva magát folyamatosan keresi a kapcsolatot földönkívüli társaival. Az alternatív világok halmozása annyira megterheli a történetet, hogy a film rendezője – s ebben bizonyára a hiperalacsony költségvetés is közrejátszik – kizárólag a szorosan vett sztori lebonyolítására korlátozza figyelmét, és nem tudja kibontani ezeket az elvágyódó karaktereket. A sokszálon futó történet mechanikusan képződik filmmé, amelynek szereplőivel a motiválatlanságuk és a gyenge színészi játék miatt nem lehet azonosulni.

A nap és számomra egyben a Szemle utolsó filmje kilépett a nyolc óra filmnézés után már kissé egyhangúvá váló puritán felvételi stílusból és búcsúzásképpen melankolikus hangulatú, gyönyörű színes képekkel ajándékozott meg. Tolnai Szabolcs a vajdasági, pontosabban az észak-bácskai emberek és tájak költőjeként mutatkozott be már első nagyjátékfilmjében is, a kissé kopott és ügyetlen Nyári moziban, a fiatal rendező tehetsége azonban igazán az Arccal a földnek című második filmjében, a bácskai élet már-már szürreálisba áthajló ábrázolásában mutatkozik meg. Nehéz volna történetről beszélnünk az Arccal a földnek kapcsán, ahelyett egy nagyon erős atmoszféra áll össze a lassú jelenetekből és Tóth Zsolt lírai képeiből: ruhapróba a lerobbant színház díszletraktárában, középkorú emberek mulatozása egy lepattant szórakozóhelyen, döcögő vonaton játszó fúvószenekar, a szerelmében csalódott fiú gyors közösülése a leharcolt asszonysággal. Szépen búcsúzott tőlem az idei Szemle, amin szerintem három igen jelentős (Hukkle, Szép napok, Kísértések) és további öt-hat színvonalas filmet vetítettek. Ezek közül négy fiatal (harmincnál nem vagy nem sokkal idősebb) rendező munkája. Van hát miben reménykednünk a jövőt illetően.