Tolnai Ottó portréfilm - Hartyándi - Villányi páros

Tolnai Ottó jelenkori költészetünk, irodalmunk meghatározó alakja, klasszikusnak is nevezhetnénk, amiért ő azonnal tiltakozna. Nevezzük inkább eleven mitologikus lénynek? a lét pásztorának? örök kurkásznak? - olyasvalakinek, akiben a képzelet, a mindennapi tünemények, tárgyak, sorsok kibogozhatatlanul fonódnak eggyé? S nevezzük őt egyszersmind eszményi útikalauznak végtelenített dokumentumfilmekben, amelyeknek helyszínei egyszerre konkrétak és álomszerűek.

Most Palicson él régi házban. Homokvárnak kell neveznie új otthonát a vészesen szétpergő alapok miatt, s izgatottan figyelnie, hogy növények, állatok megállapodnak-e "náluk". Az emberekkel nincs baj. Tolnaiék vonzzák szomszédaikat, mindenkinek van mondandója számukra, örökké ügyleteket bonyolítanak, üzletelnek vagy éppen csak élvezkedve "töltik az időt". Dokumentálódnak spontánul. A felvevő apparátus jelenlétében vagy anélkül.

A történelmi dimenziók sem elhanyagolandók. Valaha itt minden Jugoszlávia volt, erőszak, háború, kölcsönös kiszolgáltatottság és zűrzavar terepe. Tolnai Ottó prózaverseiben mindez "megszólal", de magával is invitálja a stábot Szabadkára, ahol egyik barátja a béke pillanataitól kezdve porceláncsészéket gyűjt: több, mint szimbolikus cselekvés: megalapozás finom tárgyakat "felhalmozni".

Színek. Az indigókék. A tenger. Tolnai örök vissza - visszatéréseinek és vágyott temetkezési helyének színtere: bóra vagy tramontana idején. A messzeségek, ahol már a flamingók térde vöröslik. Szép és hiteles dokumentumfilmet látunk. Felzaklató? Megnyugtató, hogy bármikor folytatható legyen még?

(közbevetés: Szilágyi Zsolt a miskolci intenzíven már aludt is, megköszönte társai heroikus munkáját, szervi károsodásai nincsenek. A történtekről egyelőre nem szeretne nyilatkozni. Pihennie, erősödnie kell. A mentőcsapatok hazatérnek. Egyes sajtóközlések a mentési költségeket százmillióra taksálják. Ezen, többen, joggal háborodnak fel.)


Rozi - Kármán Éva filmje (egészségügyi támogatással)

Rozi kortalannak tetsző, betegesen sovány, átszellemült tekintetű embertársunk. A műveseállomás röghöz kötöttje. Donorra, átültetésre vár időtlen ideje, már - már reménytelenül. Sorsa - mint mondja halkan - az elnyújtott halál. Hívő lélek, hivatalosan katolikus, templomba is jár, de benső tiltakozásból? fenntartásokból? valami gátlásból? - a papokkal nem tud megbékélni. Nem magányos. Vannak barátnői, bizalmasai, egy másik művese - kezelt lány testvéréül is fogadta. Egymást vígasztalják, bátorítják. Napjai - telnek. Szereti a fényt, a friss levegőt, a virágokat, a zenét. Van kedvenc, sokat hallgatott zeneszáma.

Amikor megtehette, Svájcba ruccant ki, ott nagyon jól érezte magát. A maga módján közlékeny. A családi gondokról, bajokról, apja önfeláldozó készségéről, megsejtésekről (nem jó jelző) szívesen beszél. Hallucinációiról, sugárzó fény - élményeiről viszont átélten. S ezügyben értetlenkedik is, miként lehetséges, hogy bárki kétkedve cáfolhatná? Testi örömök? Tisztálkodni, átöltözni? Lábujját a kerti homokba fúrni? Sütkérezni? Kármán Éva, sajnos, fölöttébb szemérmes dokumentarista, illő (vagy megilletődött) határt szab hősnője emberi dimenzióinak. Ettől mi is megilletődünk, sóvár kiváncsiságunkra béklyót rakunk. Nagy kár. Sorstanulmány helyett beérjük látlelettel.


"Emberek" - Szekeres Csaba

A címben feltüntetett macskakörmök pontosan jellemzik a mozgóképben foglaltakat. Igen, egy úgymond alkalmi falu - kismonográfiában mindenféle, rendű - rangú emberek élnek, laknak. Van, aki vaddisznót fogott be, meg is szelídítette, együtt él vele, bátran simogatja, más falubeliek még most is riadoznak a kantól. Akadnak böllérek is, ők sitty - sutty disznóból kolbászt, sonkát csinálnak. A falunak van papja is, ő a lelkeket gondozza. Van helybeli amatőrfilmes, az ő egykori felvételeiből kiviláglik, a múltban, az átkosban is zajlott valamiféle élet. Akkor is volt pénz, közös munka, közös szórakozás, téeszcsé. Az akkori fiatalok azóta felcseperedtek, megöregedtek. Az archív film szemcsés, mákos, a jelenkori videófelvétel színes, pontos élességű. E kettő között létezne múlt, félmúlt, majdnem jelen: de ez magától értetődő. Mármint Szekeres Csaba felfogásában. A jövőről az élet gondoskodik: újszülött világra jöttének spontán alakjában.

A cigányok közt van öreg hulladékgyűjtő, ő megpakolja szekerét ócska vas, bádog lomokkal, elhajt a helybeli átvevő - boltba, lepakol, mázsálnak, aláírja a számlát, felveszi a kevéske pénzt. Nyilván el is költi. Ez régen is így ment. Vannak fiatalok, táncoskedvűek, romalányok, róluk nem tudható, hogy tánc közben mennyire sandítanak a fővárosból jött forgatócsoportra (karrier?).

A faluban természetesen házasodnak is, ekképp tartanak esküvőt, nagy lagzit hírneves vőféllyel, násznaggyal, könyvből tanult rigmusokkal. Minderre mondja a latin: "ad infinitum...". Rövidre fogom: nevezzük a diszciplinát néprajznak, nevezzük faluszociográfiának, nevezzük kulturális antropológiának: előtanulmányok, szorgos terepmunka, s eltökélt témaválogatás nélkül hiába nyomjuk meg a kamera felvételi gombját, vágunk a sűrűjébe, az eredmény kvázi - kváz lesz.

ÉSZAKFÖLD - Füredi Zoltán

Színhely: a Bükk hegység. Nyíltan vállalt feladat: néprajzi vázlatot forgatni a bükki hegyi emberekről, jelesül a fakitermelőkről, a szénégetőkről s a mészégetőkről. Szereplők: belső körben tucatnyi erdei munkás, külső körben látogatóik, rokonaik, ismerőseik. Narráció: szabatos felirat - táblákon "leírva" származásuk, hovatartozásuk, munkarendjük. Magyarázatok: mi a bogsa? mi a boglya? melyek a tartozékok, a szerszámok, a munkafolyamatok? Vállalt stílus: festői környezetben tárgyszerű képi leírása az emberi, célra orientált tevékenységnek, tárgyszerű leképezése az alkalmi epizódoknak, a társas együttlét apró mozzanatainak és viszonylatainak. Mindez a nézőben jóleső műfaji biztonságérzetet kelt Füredi Zoltán munkájának köszönhetően, "jó film" - teljesíti vállalt feladatát. Képletesen szólva, mintha ő is megépítené boksáját, amelyből elsőosztályú faszenet bonthatnánk ki.

Mindent sietve összenyaláboló korszakunkban, a zagyva képáradat világában szinte titkolt lázadásnak tűnik, ahogy a Füredi - stáb gazdaságosan szelektál. Műanyagflakonból műanyagpohárba töltenek bort (lőrét? igazit?). A gazda megkínálja társát. Szót váltanak, tréfálkoznak, ugratják egymást. A flakont vissza "kell" helyezni az iszákjába. Egy pontos svenk tudósít az út mentén glédában sorakozó rönkfákról. Szükségtelen külön leírni, hogyan épül belőlük a piramisformájú bogsa. Megéri a képi nyomatékot, amikor a nagyapa és hőzöngő bice-bóca unokája hatalmi hierarchiában nedves ölnyi szénanyalábokkal "befednek, beborítanak". Intermezzo: talán karvalyokat látnak a magasban: "dögre mennek". Etnikai értékítéletek: "szlovák is, magyar is mindenféle, szlovákban is van rossz, magyarban még több...". Lángok alig egy percig. A hevük valósággal érzékelhető. A mészkövet 700 celziusz fokon kell kiégetni.

Egyik erdei munkás igáslóra pattan, ölében motoros kézifűrész. Indul(nak) kitermelni. A kamera kitűzőpontjától, dőlésszögétől és a választott optikától függ, hogy az erdőt mesés farengetegként látjuk-e, vagy úgy, mint a favágó: munkaterületnek, ahol a soron következő fa: munkadarab. Fűrészelnek, döntenek. A tradicionális poézis ezúttal elmarad. Hétvégén is. A nagytisztáson autók sorakoznak. A látogatók némi változatosságot hoznak. A fiúunoka vinni szeretne kis pénzt, egy ezrest - bulira? diszkóba? Hegyi nagyapja egy 50-est ajánl meg. Az arányok különböznek. Ezen elnyámmognak kis ideig. Munka közben nem sok szó esik financiális viszonylatokról. Hogy "dolgoznak" jelenti = van "megélhetésük". S ez perdöntő. Ámbár újabban a tarvágást tiltják.

Archaikus, évszázados múltból szabályozott az itteni lét, a termelés, a munkamegosztás. Íratlanok a szabályok, dokumentáltan betartják őket. Mi, hiperposztmodern emberek ennek hiányát szenvedjük meg. Füredi Zoltán közülünk való. Szerencsére (tehetségét igazolva) semmit nem mutat fel, semmit nem bizonygat. Figyelmesen dokumentál. Kíváncsivá tesz, hogyan dokumentálna bankban? vagy óriási konténer - raktárban?

közbevetés: ezen a 32. Filmszemlén Ember Judit életmű díjat kapott. Neki igazán kijárt. Egy kussoló korszakban, társadalomkutatók helyett mélyen elhallgatott titkokat, bűnöket, igazságokat tárt fel. Lásd: Pócspetri. Ma hogy állunk? Nem vagyok biztos abban, hogy a kamera a legkorszerűbb eszköz az úgymond oknyomozó valóságfeltárásban, az ellenkezőjéről is lennének mai tapasztalataim. Sok ügyet 50 - 100 évre titkosítottak. Ki fog a mélyükre hatolni? És mikor?


ALIG - Török Ferenc

Alig - Aligán, szóvicc? vagy alkalmi balatoni körpannó a nyári üdülési szezon nyüzsijében? Helybeliek, fürdőző vendégek, időszaki munkavállalók, örömhajhászok, vének, fiatalok, családosok, a pártállami múlt élő relikviái? Aki él és mozog? A dokutárakból előbányászott archív snittek (bejátszva) tanúsítják, hogy évtizedekkel ezelőtt is nagy hancurkászás zajlott itt, amikor a gumimatracok jöttek divatba (ugrálás, evickélés, evezés, hátak bőrének napozás általi leégetése, még napszúrás is). Az akkori klientúra szeparációja. Az akkori kiszolgáló személyzet tűrt, félig tiltva támogatott beválogatása. Másfajta tilalmi zónák. Érdekel ez valakit a jelen tülekedésében?

Török Ferenc valami félreértés folytán hisz benne, hogy érdekelhet.

A kamera telibe trafál egy fiatal férfi-falkát: bulizók, alkalmi pincérek, élvhajhászok. Vannak vagy hatan-heten, barátok, ivócimborák, nincsenek titkaik egymás előtt. Pohárral a kézben ugratják, faggatják egymást: "hány nőt kúrtál meg, mióta lenn vagy? - hányat is? - huszonötöt biztosan. - hová készültök? - mi? Izraelbe. Ott jókat lehet bulizni. - s nem féltek az araboktól? - , nincsenek azok mindenhol! - te vállalnál pornószerepet? - mért ne? - nekem már nősülésre is gondolnom kéne -, mire? - hát, mindjárt harminc vagyok -"

Ismerős párbeszédek. A Spektrum televízió egyik, nemzetközi stábja forgatott különböző földrészeken hasonló korú, hasonló beállítódású fiatalokkal (fiatalokról) "nemzedéki doku-filmeket". Izraeltől Peruig. Nem pedálozták a globális nagyfalu eszméjét, egyszerűen csak megjelenítették, hogy a nemzedéki indulásnak, pályakezdésnek motívumai mennyire hasonlatosak. Nőzés, pasizás, bulizás, zeneélvezés, alkalmi munkák, tanulás - mire is? Az együttlét mindenütt, mindennél fontosabb. A hely ízek, rituálék, vérmérsékletek, öröklött szokások ugyancsak elgondolkodtatók. Török Ferenc ezt a kézenfekvő dramaturgiai esélyt nem aknázza ki, hamar ejti a képből "talált tárgyait". Nagy kár. A körkép, melyet helyette szolgáltat, esetleges: felszíni. Gyorsan felejthető.


Sejtjeink - Almási Tamás

Sejtjeink: konkrétan petesejtjeink és ondósejtjeink - átlagos helyzetben egyesülésükből megtermékenyülési folyamat indul, sarjadás, fejlődés, kilenc hónap múlva szülés: világra jön két ember közös gyereke. Modern életünknek tulajdonítható? - hogy statisztikailag nagyszámú házasságban erre nincs mód, orvosi segédletre, mesterséges megtermékenyítési programra van szükség. Programnak nevezik, mivel menetrendszerűen - időbeli fázisokban - petesejtet vesznek ki a leendő anyából (altatva), spermát vesznek a leendő apától, mikroszkópi módszerrel válogatnak, beültetnek, sarjasztanak s föltéve, hogy a sejt "beül", ütemesen sarjad a kontrollvizsgálatok ellenőrzése alatt, a lombikbébiből ekkor is örömmel várt kisded lesz. Az élet azonban bonyolult, drámákkal teli, igazságtalan.

Almási Tamásnak árgus tekintetére vall, hogy a programból kiválaszt (bizalmukba férkőzik) néhány gyerekre vágyó házaspárt, ütemesen követi napjaikat, heteiket s rögzíti: mi történik velük, bennük, környezetükben. Az előfeltevések sorra beigazolódnak. A fojtott drámák kibomlanak. Faluhelyen, maradi vidéki szomszédságban már magát a processzust is titkolni illik. Az orvosi beavatkozási folyamat nem gyári ugyan, mégsem természetes, ipari jellege kissé kínos. A próbálkozások esélye kiszámíthatatlan. Amikor az orvos közli a verdiktet: "nem sikerült" - könnyek fakadnak, az érintettek elbizonytalanodnak, önmagukat, egymást, a sorsot vádolják. Egyikük ki is mondja többszöri próbálkozás után: "valahol határt kell szabni ennek a programozásnak, mert elveszi a kedvünket az egésztől". Az orvosnak sem könnyű a dolga: "mi is hibázhatunk, a művi beavatkozást felül írhatja az emberi természet". Vannak financiális szempontok is. Egyik pár kölcsönökből fedezi a program 300 000 forintra rúgó költségeit (és hiába). Másutt a férj külföldi munkára megy. Megint másutt anyagilag minden rendben lévő volna, de mit ér az élet utódok nélkül?

Az egyik rendelésen "sikeres szülők" hozzák ölükben gyerekeiket, ők lennének a program bizonyítékai, frivolan szólva: reklámhordozói. Mi, nézők, akik halkan végig szurkoltuk az eltelt heteket, hónapokat, a várományos szülők sorsában osztozunk. Van igazság? Almási Tamás ezúttal is szép, formatiszta, sallangtalan filmet csinált.

"Nagyon reális" - El Eini Szonya

Házasság - látlelet film, amelynek hősei (apa, anya, két gyerek) valóságosak, valóságos mai családi életet élnek, a vágyaik, a képzelgéseik, a jövőterveik már kevésbé reálisak. El Eini Szonya nyíltan forgat, a stáb folyamatos jelenlétét percig sem titkolja. Pontosan érzékeli, hogy a forgatásnak terapikus hatása is van. Az apa legalább is feszült idegrendszerű (ha nem enyhén idegbeteg). Beszédkényszeres idegenvezető, koncertlátogató, rejtvényfejtő. Napi 300 fekvőtámasszal próbálja egyensúlyban tartani önmagát. Gondolatai a múltban kavarognak, a jelennel tusakodnak, a jövőről vizionálnak. Mintha külön világban élne feleségétől, gyerekeitől, jóllehet értük él. Az asszony mozgáskorlátozott, a gyerek csöppségek valóságába kapaszkodik, bennük él, férje iránt leginkább a közvádló szerepébe kényszerül. Albérletben laknak. Lakásreményeik irreálisak. Percig sem hiszi, hogy esélyeik a fekvőtámaszoktól reálisan jobbá válhatnának. Reménye vesztett feleség, kiszolgáltatott anya.

Mi, a film nézői is kiszolgáltatottnak, időnként illetéktelen betolakodónak érezzük magunkat. Ugyanabban a társadalomban élünk, mint a film közreműködői, szereplői, megváltásukhoz még sincs eszközünk. Kényelmetlen érzés. S önáltatás lenne fekvőtámaszokkal engesztelődni.