A gyűjteményes kötetet olvasgatva elismeréssel állapíthatjuk meg, hogy ítéleteinek legtöbbje kiállta az idő próbáját: felismerte a magyar filmművészet értékeit, felhívta a figyelmet az alkotókat egymással összekötő belső azonosságokra, hasonlóságokra, pontosan elemezte a magyar új hullám stiláris, gondolati sajátosságait. Írásai sajátos filmtörténetté állnak össze. Ízléséhez különösen Gaál István, Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc és Sára Sándor munkássága állt közel. A Feldobott kő kritikájában szinte összefoglalja arc poeticáját: a művésznek meg kell őriznie, örökké újra kell alkotnia „személyisége folytonosságát, azt, aki volt, s aki lehetett volna – másképp lennie nem sikerül.” Kritikáinak érdeme élvezetes, színes, választékos stílusán kívül, a szakértelme: ő nem az irodalom, hanem a film felől közelített a mozgókép művészete felé. Meglátszik írásain filmes gyakorlata, előélete, az, hogy gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezett a filmkészítésről. Míg a legtöbb korabeli kritikában legfeljebb egy-két mondat jutott az operatőri munkára, ő hosszan, alaposan elemezte azt, s külön több tanulmányt is írt a magyar operatőri iskola jellegzetességeiről.
B. Nagy elkötelezett baloldali, meggyőződéses kommunista volt, de paradox módon, adminisztratív okból, sohasem lehetett párttag, s ez mindig nagyon bántotta. A Fényes szellők című kritikájában még úgy fogalmazott: „….tudjuk, hogy a szocializmus mindig képes progresszív módon megújítani önmagát.” A hetvenes évek elején azonban, magánéleti problémáival (betegség, alkoholizmus, egzisztenciális gondok) párhuzamosan egyre mélyülhetett benne a felismerés, hogy tévedett. Barátja, Sarkadi Imre öngyilkossága is megviselte, s a szellemi közeg is meglehetősen vigasztalannak látszott. Az MSZMP KB egyik elvi állásfoglalása az ő munkahelyét, az Irodalomtudományi Intézetet is a nyugati eszmeiség, befolyás által fertőzöttek közé sorolta, 1973 februárjában pedig megkezdődött a másként gondolkodó filozófusok (Bencze György, Fehér Miklós, Heller Ágnes, Kiss János, Márkus György) zaklatása, üldözése. B. Nagy marginalizálódása, s elvei, eszméi hajótörése mellett ez a szellemi klíma vezethetett régóta érlelődő öngyilkosságához: Balatonszárszón vonat elé vetette magát. Jó ideje készülhetett rá, ahogy lányának, Anikónak írta szívszorítóan szikár búcsúlevelében 1973. április 16.-án: „....számítottam ilyen fordulatra. Sokkal-sokkal régebben, mint a papír dátuma”. Másik, rövidebb búcsúlevelében, kollégájának, főnökének Bodnár György irodalomtörténésznek pedig így szólt az üzenet: „Gyurikám, fájdalom, hogy így fordultak a dolgok.”
Don Quijote nem bírta tovább a szélmalomharcot.
