Drog és (kult)film 1.

A drogfogyasztás könnyen vizualizálható rítusai hamar megjelentek a filmvásznon. A korai időkben hol különös egzotikumként, hol a bűn fertőjének szimbólumaként kapott formát az akkoriban divatos narkotikumok használata: az ópium- és hasisszívók a Közel-Kelet és a Távol-Kelet varázsos világát idézték meg, a morfinisták és a korai kokain-őrültek (a szer ekkoriban még főleg Európában, különösen Németországban volt elterjedt, erről Freud doktor tudna hosszasan mesélni) pedig az alvilág és a - velük összefonódó - aranyifjúság léha életmódját illusztrálták. Aztán a drogból össztársadalmi kérdés lett, a szerencsés kiválasztottak – francia szimbolisták, arab tevepásztorok, német orvosok, kínai parasztok – után a szélesebb nyugati néptömegek is rákaptak néhány egzotikusabb növényszármazékra.


Nevet a világ

A Félelem és reszketés Las Vegasban című filmben van egy rész, amikor Dr. Gonzo és ügyvédje inkognitóban és csontig beállva ellátogatnak a körzeti ügyészek országos drogkonferenciájára. Egy ilyen konferencián sok szürreális és kacagtató dolog történik, többek közt levetítenek egy oktatófilmet a „marihuánafüggők”-ről is (akikről többek közt megtudjuk, hogy állandóan kapargatják a spermát a nadrágjukról, ok nélkül támadnak, és nem tisztelik a rendőrséget). A Félelem és reszketésben ez egy bájos epizód, bizarr adalék a drogháború sötét történetéhez. Pedig valóban voltak ilyen filmek. Sőt, még ilyenebbek.

A Reefer Madness – Tell your children! (Marihuánaőrület – Meséld el a gyerekednek!) című 1936-os amerikai játékfilm még a kultuszfilmek között is kuriózum. Ritka, amikor egy „felvilágosító” film jeleneit meghatott rajongók idézik hosszasan, egyes kiszólásai pedig ganja-site-ok jelmondataivá nemesednek. A Reefer Madness a kultuszfilmek azon fajtájába tartozik, amely, mint mozgóképi alkotás borzalmas.  Meg minden egyéb szempontból is – de kultuszformáló ereje vitathatatlan. A Reefer Madness dramatizált propagandafilm a marihuánafogyasztás veszélyeiről, felemelt ujj, amely vádlón a marihuánára és élvezőire mutat – ezt ne, soha, mert olyan rosszul végzed, hogy ihaj!

Az oktatófilm (?) hitelességét némileg árnyalja, hogy független szakértők szerint ezt a filmet csak, és kizárólag totálisan betépve lehetett elkészíteni – talán ez megmagyarázza a szétesett dramaturgiát, a bohó következetlenségeket. Azonban a Reefer Madness csúcsainak eléréséhez nem elég, ha csak a film írója, a rendező, netán az operatőr van beállva – itt bizony minden jel a stáb végleges és menthetetlen marihuánafüggőségére utal. Ez persze csak utólagos, ganján edzett szakértői végkövetkeztetés, de akik levonták, értik a dolgukat.

A film elképesztő totalitását visszaadni írásban szinte lehetetlen, a képi világról, a zseniális effektusokról ehelyütt nem beszélünk. Álljon itt csak a történet főbb vonalának leírása, ami a maga puritánságában is sok mindent elárul a Reefer Madness magvasságáról.  Egy középiskolai igazgató előadást tart az ördögi gyom félelmetes hatásairól a rettegő szülőknek. A téma illusztrációjaként előad egy történetet arról, hogyan tette tönkre a sátán eszköze ifjú tanítványainak életét. A várost kézbentartó bűnszövetkezet házibulikat szervez az ártatlan tinédzsereknek, ahol jazz zenét hallgattatnak velük, és rászoktatják őket a marihuánára. A marihuána hatása alatt a következők történnek a szereplőkkel:
- Egyikük megöl egy ártatlan járókelőt.
- Egy srác azt hallucinálja, hogy a barátnője megcsalja, ezért harcolni kezd egy másik fiúval. A lányt lelövik.
- A marihuánától megőrült mellékszereplő agyonver egy másik marihuánától megőrült mellékszereplőt.
- A még életben lévő fiatalok közül (akik egyetlen cigarettától életfogytig tartó függőséget szereztek) mindenki megkapja méltó börtönbüntetését. Kivéve azt, aki öngyilkos lesz.
Természetesen van tanulság is, de ez maradjon titok.

A drogháború idején (harmincas évek) sokfajta hasonló film készült, azonban egyiknek sem sikerült elérnie a Marihuánaőrület – Meséld el a gyerekednek! kristályos tökélyét. Hol a szerkezet végiggondoltságán bicsaklik meg a történet, hol pedig érvelni próbálnak a sulykolás helyett, ami, lássuk be, az állami propagandában mégsem elfogadható. A címük alapján még az alábbi, a marihuána-kultuszt öntudatlanul erősítő, épp emiatt kultuszfilm-gyanús felvilágosító filmeket emelnénk ki: Fű: az ördög aratása, és a Marijuana: növény, amely a pokolban gyökeredzik.  Ha valamely szerencsés olvasónk látta valamelyiket, kérjük, jelentkezzen.


Utak Csodaországba

A másik - a film médiumát mélyebben megtermékenyítő - kultuszdrog a lizergsav-dietilamid, népszerű nevén az LSD. Albert Hoffman professzor találmánya nélkül nemcsak a hatvanas-hetvenes évek filmművészete nézne ki másképp, hanem a Csillagok háborúja is, hiányozna a Tarr-filmek megértéséhez szükséges egységes nemzetközi horizont, és bizony sokkal unalmasabb lenne a Cartoon Network rajzfilmválasztéka (amelyből az itt tárgyalt szempontok alapján a Pindur pandúrok sorozat emelkedik ki. Csodálatos.)

A rajzfilmre tett közvetlen megtermékenyítő hatás könnyen tetten érhető például a Jamie és a csodalámpa című régi angol mesesorozaton, amelynek többperces főcíme kitűnő példa egy trip animációs bemutatására: a stroboszkopikus látványelemek, az utaztatós zene, és nem utolsósorban a világok közti közlekedés látomásos bemutatása felkészíti a kisgyermekeket a felnőttkor kihívásaira: Kovács Attila kollégánk szerint a Jamie hatása az angol óvodásokra felért akkoriban egy „LSD-t a kakaóba” kísérlettel is.

És ha már rajzfilm, akkor egy kutatásra érdemes hungarikum: rejtély hogy a Mézga család sorozattal (különösen a Mézga Aladár különös kalandjaival) hogyan születhetett meg anno a magyar szocialista pszichedelia, hiszen tudomásunk szerint a keleti blokkban nem volt elterjedt a szintetikus drogok használata. Visszatekintve viszont elmondhatjuk, hogy az alkotók ráéreztek a korszellemre, és igazi remekművel ajándékozták meg a pszichedelikus rajzfilm-kultúrát.

Az élőszereplős játékfilmek formanyelvén főképp a hatvanas évek után érezhető az LSD hatása, olyan film azonban, amely főszereplőjének választaná a szert, meglehetősen kevés készült. Az LSD tematikájú filmek archetípusa Roger Corman 1968-as drog road-movie-ja, a puritán című The Trip (Utazás). Corman mindig is érzékeny volt a trendekre: a hatvanas évek végének pszichedelia-hullámán is jó érzékkel szörfözött, és a korhangulattal szinkronban elkészítette az utazós filmek legjobbikát. A forgatókönyvet Jack Nicholson írta, főszereplők: Peter Fonda és Dennis Hopper. A történet meglehetősen gyermeteg (egy reklámrendező elválik feleségétől, és úgy gondolja itt az ideje az új tapasztalatoknak, így hát benyal némi savat és hajrá), viszont amiben a Trip utolérhetetlen, az az LSD hatásának megidézése a vásznon. Corman ezt főképp a látvány megteremtésével éri el, amelynek egyes elemei (főképp a kaleidoszkóp-montázsok használata) ugyan ma már idejétmúltnak tűnnek, de az összhatáson ez nem változtat – a lényeg a film képeiből áradó vizionárius ihletettség.

Ez a fajta látomásosság jelenik meg más síkon a chilei kult-rendező, Alejandro Jodorowsky legjobb alkotásaiban is, akinek híres jelmondata szerint (a film legyen olyan, mint az LSD) a mozgóképnek át kell vennie a hallucinatív katalizátorok szerepét. Alkotásai (A Vakond, Szent hegy, Fando és Lys) ezt több-kevesebb sikerrel meg is valósítják, új távlatokat nyitva a celluloid kreatív felhasználására (vö: Az okkult film, Filmvilág, 2004/9).

A pszichedelikus forradalom eredményei beépültek a filmművészetbe: az LSD ihletésére ismerhetünk az olyan, motivikusan egymástól távol eső példákban is, mint a Mechanikus narancs moloko synthemje, vagy a Donnie Darko rejtelmes óriásnyula. A példák száma persze konvergál a végtelennel, de egy biztos: Abbie Hoffmann találmánya nélkül másképp nézne ki ma a mozgókép médiuma. És persze a (túl)világ is.

(folytatjuk)