Drog és (kult)film 2.

A heroinról készült filmek 90%-ánál egy dologban biztosak lehetünk: a készítõk még életükben nem láttak hús-vér junkie-t. Maximum távolról. A szociológiai tanulmányokból és rendõri jelentésekbõl ihletet merítõ keménydrog filmek egyetlen szempontból izgalmasak: olyanok, mint maga a szer - nézõknek szánt opiát, játékfilmbe csomagolva. A keménydrog-fogyasztás a társadalomra és az egyénre tett hatását vizsgáló alkotások közül kevés tud elszakadni a berögzült sztereotípiáktól: a narkós a föld mocska, közönséges bûnözõ, aki megfertõzi maga körül a szépen és olajozottan kattogó világot. Az alább tárgyalt filmek felülemelkednek ezeken a sztereotípiákon (esetleg újakat teremtenek) és sajátos nézõpontból bontják ki a keménydrog-vírus (vö: „a Szükség Algebrája”) kérdéseit. Olykor teátrálisak, hatásvadászok és darabosak, mégis érvényes módon ábrázolják az ábrázolhatót. Mint Burroughs-tõl a Meztelen ebéd, összehasonlítva mondjuk a Tíz ok, amiért az ifjúság körében elterjedtek a kemény kábítószerek c. elemzéssel: az elõbbi igaz, az utóbbi maximum valódi.


Földalatti belövés

Az Andy Warhol nevével fémjelzett New York-i underground kultúra hemzsegett az ilyen-olyan õrültségekkel és függõségekkel megáldott figuráktól: a pop-art mester róluk (és velük) készítette az 1966-os Chealsa girls-t, amely teljes lenyomatát adta a Factory-ban - AW fõhadiszállása – megforduló anyagos mûvészek, lányok és fiúk mûvészettel súlyosbított pre-punk delíriumának. A Factory tudatosan szembe ment a korhangulattal – míg a hatvanas évek hippi-érájának slágerdrogja a kellemesen ellazító marihuána és a pszichedelikus gyönyöröket ígérõ LSD, addig a Warhol-kör már korán alászállt a narkotikumok sötétebb bugyraiban: a Factoryban a heroin a házipor, és a függés az élet értelme, mert más nincs – a peace-love-happiness és a hippiparadicsom csak illúzió-buborék, amely az elsõ szúrástól kipukkad.  

A Warhol-körbe tartozott Paul Morrissey (mondanunk sem kell: underground) filmrendezõ is. Híres trilógiája a Flesh-Trash-Heat (Hús-Szemét-Forróság) sorozat, amelyben a Factory „sztárjai” tartanak tükröt a szétesett hétköznapok elé. A trilógia 110 perces középsõ darabját, a Trash-t teljes egészében a heroinnak szentelték: fõszereplõje egy megszakadt junkie és a sötétbe forduló világ, amit a heroin már épp csak egy picit sötétít tovább. A naturalista, dokumentum-hûséggel felvett fél-fikciós jelenetek – a szereplõk MINDENT élesben csinálnak, legyen az szex, vagy a szer beadása – ereje letaglózó, csakúgy mint a szimpátiától és kikacsintástól mentes ábrázolásmód. A Trash a független filmezés egyik klasszikusa is: kézikamerával, élõhanggal, durva vágásokkal összerakott játékfilm-dok, amely pont darabosságában lesz példaértékûen tökéletes.

Az Angliában alkotó Derek Jarman professzionalistább filmeket készített, mint a New York-i underground prominensei, de tematikájában és eszközeiben van annyira radikális, mint az amerikai földalattiak. A homoszexualitását és drog-függõségét (majd AIDS-betegségét) nyíltan vállaló és filmjeinek alapmotívumává emelõ filmes alkotásai ma is a mûvészmozik visszatérõ darabjai, bár legérdekesebb filmjeit nálunk sajnos nem forgalmazták. Az art-kánon által  - méltán – nagyra értékelt Wittgenstein, Caravaggio, II. Edward vagy A kert mellett a széthulló társadalmat – világot – bemutató punk filmjei is maradandóak.  A Jubileum (1977) és az 1988-as Anglia alkonya a Sex Pistols Anarchy in the UK (Anarchia az Egyesült Királyságban) címû dalának – valamint a Nevermind the Bollocks címû nagylemeznek – játékfilmes megfelelõje. A Jubileumban Erzsébet királyné (udvari alkimistája – John Dee! – segítségével) elõreugrik az idõben, hogy megtekintse mivé lesz a XVI. század idejének legnagyobb birodalma: 1977 – a Vaslady (aka Mrs Thatcher) alatt fasizálódott rendõrség a „gyûlölet nyarát”és a „nincs jövõ”-t hirdetõ punkokkal keveredik utcai harcokba, minden egész eltörött, a társadalom és az egyén egyaránt káoszban utazik. A majd tíz évvel késõbbi Anglia alkonya már Jarman személyes, sötét víziója az egyetemessé emelt entrópiáról, költõi és meditatív hiányfilm. A keménydrog ezekben az alkotásokban már „csak” tünet, folyomány, és a korhangulatból következõ utolsó lépcsõfok – ha már nagyon rossz, tegyük hozzá még az utolsó löketet is.


Trendspotting

A hiány és az ûr filmjei után következzenek a nézõbarátabb, a szociometriára nagyobb hangsúlyt fektetõ keménydrogfilmek, melyek a heroinhasználat ontológiai rétegei helyett a heroin használójára és az õ kerek életére fókuszálnak. Az edinburgh-i keménydrogos (illetve politoxikomán) szubkultúrában élõ és alkotó Irwine Welsh a kilencvenes években könyvet írt élményeirõl – ismét egy író, aki nagyjából tudja, mirõl beszél!-, amit egy fiatal rendezõ poposított, lágyabbra hangszerelt és elkészült a kilencvenes évek egyik trendmeghatározó irányfilmje, a Trainspotting.

A Trainspotting után honosodott meg a heroinozást jópofa derûvel ábrázoló mûvek divatja, melyek szerint a vénába hasító tû nagyon trendi dolog lehet (a heroin a legelején, és pár évvel a kiszállás után - amikor el lehet kápráztatni a hallgatóságot a dzsánki voltam vazz’ kitétellel - valóban naaagyon cool, ha a szakmabelieknek hinni lehet). Danny Boyle filmje - nem kis részben az irodalmi alapanyag erényeinek köszönhetõen – mégis különleges alkotás. Szerencsésen találkozik benne a szociológiai hitelesség és a humorban pácolt szürreália, a színészek teljesítményérõl és a videoklip-esztétikán nevelkedett alkotók formanyelvi leleményességérõl nem is beszélve. A film karakterei, zenéi és kiszólásai divatot teremtettek, karikaturisztikusan mutatva be a 90-es évek „minden szar, mindent leszarunk, de legalább röhögjünk rajta” szubkulturális életérzését.

„Tupac se kúr, ti se kúrtok”, hangzott el Tupac Shakur gengszter-rapper halálának napján a Tilos rádióban. A fekete zenész már nem érte meg utolsó filmjének bemutatóját, így az õ erõszakos halála - golyó a fejbe - is hozzájárult ahhoz, hogy a Gridlock’d (Az utolsó belövés) kultuszfilm lett. Vondie Curtis Hall filmje két kisstílû – melyik nem az? - junkie huszonnégy óráját meséli el, egy meglehetõsen sajátos nézõpontból: a feka (Tupac Shakur) és a nyeszlett brooklyni zsidó (Tim Roth) elhatározzák, hogy leszoknak az intravénás kábítószerekrõl – azaz leszoknának, ha az amerikai bürokrácia engedné. Az abszurdabbnál abszurdabb kalandok során feltárul elõttünk az amerikai egészségügyi rendszer színe és fonákja, a streetlife – az utcán kódorgó anyagosok életének – romantikától mentes szürkesége. Az utolsó belövés igazi közérzet film, remek dumákkal és még jobb színészekkel: 2Pac és T. Roth lazára veszi a figurát, illusztrálva, hogy szétesni sármos hanyagsággal is lehet.

Ha valami, akkor ez a „minden mindegy” lazaság hiányzik Darren Aronofsky nagyköltségvetésû anyagfilmjébõl - a Rekviem egy álomért drámai utazás a herointól kifakult éjszaka mélyére. Aronofsky hollywoodi eszközökkel – de alternatív filmes múltját nem feledve, vö: Pí – készítette el a maga heroin-vízióját. A Rekviem egy álomért gyönyörû képekben mutatja be egy klasszikus drogkarrier állomásait, az elsõ, mindent eldöntõ és csodálatos lövéstõl kezdve egészen a leépülés végéig, amikor nincs már senki és semmi, csak az elviselhetetlen hiány. Egy mellékszálban azért a legális drogokba ájult, Prozac-függõ fogyasztói társadalom is megkapja a magáét: a fõszereplõ junkie anyja a leépülésnek ugyanazon fázisait járja végig, mint fia, csak õ a receptre felírt agyrobbantó nyugtatóktól-kedélyjavítóktól-pörgetõktõl készül ki. (Igaz, ami igaz, egy depresszióellenes gyógyszerkúra legáldrog felhozatalától még Hunter S. Thompson, a Félelem és reszketés Las Vegasban írója is megnyalná nyirkos ujjait.) A Rekviem nem nélkülözi a pátoszt és a Hollywood-esztétika nézõmanipuláló stílusjegyeit sem, de a bemutatás kendõzetlensége és a következetesen végigvitt leépülés-történet mégis a heroinról készült érvényes kult-alkotások körébe utalja a filmet.


Nyalcsi, herka, barna, hó – Fekete Lyuk, Budapest

A magyar keménydrog szcéna a házilag kreatívan elõállított mák(gubó) alapú morfinszármazékoktól indult és oda érkezett, ahol - a crackfogyasztást leszámítva - jelenleg a világ többi része is tart. Kevés magyar drogfilm készült, még kevesebb, ami jó. Xantus János Rocktérítõ (1988) címû, videóra forgatott fél-doku, fél-fikciós alkotása ezen kevesek egyike, bár értékét legalább annyira a fõszereplõ személyének, mint a rendezõi tehetségnek köszönheti. A film középpontjában Pajor Tamás áll, a Neurotic zenekar morfinfüggõ frontembere, aki bájosan önpusztító fél-punk fél-mûvész attitüdjével rohan a megsemmisülés felé. A zenészrõl készült doku-felvételeken láthatjuk a Neurotic koncertjeit –zseniális, mint ahogy zenéjük és Pajor szövegei is -, valamint Pajor ámokfutását a belterjes budapesti éjszakában. A forgatás közben, váratlan fordulatként a zenész megtért a legnagyobb magyar karizmatikus egyház kebelébe – a filmben nem esik róla szó, de ez a mai Hit Gyülekezete – ahol azóta is tevékenykedik, és fürdik a szentlélek kiáradásában. Xantus filmje kultuszfilm, mint ahogy a Neurotic is kultuszt (és magyar rap-et) teremtett szövegeivel és munkásságával.  Bár az a generáció, aki ismerte Pajort testközelbõl, mára már igencsak megöregedett, a Neuroticot a csak zenéjüket ismerõ fiatalok is respektálják - a Rocktérítõ pedig a valahavolt magyar alternatív (drog)kultúra mementójaként nézhetõ, és nézendõ meg.

A már történelemnek számító - de mai szemmel nézve is érdekes - nyolcvanas évekbeli magyar keménydrog szcéna hitelesnek tekinthetõ bemutatását Dér András zseniális filmjében, az Árnyékszázad-ban találjuk. Nem hibátlan. Vannak benne zavaró döccenõk. Olykor patetikus, tenyérbemászó és idegesítõ. Mégis, ha magunkévá tesszük azt az idealisztikus elképzelést, hogy nincs magyar filmtörténet és egyetemes filmtörténet, hanem csak egyetlen globális és holisztikus filmtörténet van, akkor az Árnyékszázad legalábbis a legendás New York-i underground filmekkel tartozik egy kasztba. Aminél lehet valami szebb és jobb, de kultabb aligha.