„Egy nő beszél hozzánk – most először. […] Micsoda szenzáció! […] Ki az, aki Agnès Varda előtt képes volt megmutatni nekünk ilyen tisztán, hogy mi a nő?” – vetődik fel a kérdés a Cahiers du Cinéma egyik számában, aminek címlapjáról Varda Cléója tekint vissza ránk.

Válaszolhatnánk azt például, hogy Godard vagy Truffaut. Hisz Varda nem az egyetlen, a francia újhullámosok zömét hajtotta a láz a rejtélyes, kifürkészhetetlen női lélek megfejtésére; de Godard és Truffaut nőképeiben a legnagyobb közös talán az, hogy Godard és Truffaut is férfi. Szemükben (és filmjeikben) a nő a legelragadóbb, legmágikusabb csoda és a legvégzetesebb tragédia egyetlen törékeny testben. Mindketten értik (sőt, magasztalják) hogy a női lélek számukra megfejthetetlen, és elfogadják a határt, aminél mélyebbre már nem tudnak ereszkedni a női pszichében. Oda, ahová a francia újhullámosok közül csak Vardának van belépése, mert történetesen ő is nő. Varda saját lelkének megfejtésével új perspektívából vizsgálja a nőt, aki most nem csak a kamera előtt áll, hanem a kamera mögött is.

Agnès Varda a Kukázók című dokumentumfilmjében (2000)

…30 évesen nagymama? Rendben. Akkor soha nem lehetek ennél öregebb” – mondta, amikor első nagyjátékfilmje (Párbeszéd) elkészülte után a francia új hullám nagymamájának koronázták, és olyan rendezők körében találta magát, mint Truffaut, Godard, Chabrol, jó barátja, Alain Resnais, és Jacques Demy, akihez nem sokkal később feleségül ment. „Úgy tűnt, véletlenül vagyok ott, kicsinek, tudatlannak éreztem magam és az egyetlen lánynak a Cahiers-i fiúk között” – mesélte első találkozásáról a filmes zsenikkel, és talán éppen ezért kelt olyan felszabadító érzést, amikor az újhullámos “fiúk”-hoz hasonlóan ő is játékba kezd. Mintha minket is erre ösztönözne; hogy mi se érezzük magunkat olyan kicsinek és tudatlannak, és hogy csak a játék számít.

Filmes stílusából olyan szabadság fakad, amivel egyik ékköve lett a francia újhullámnak. Miközben dokumentumfilmjeit a hétköznapi embernek szenteli, játékfilmjeiben pedig többnyire női történeteket követ, varázslatos művészettel öltözteti fel a mindennapokat; a tragédiát is ugyanúgy, mint a csodát. Képei és kompozíciói festményeket idéznek, a Boldogság nagycsaládi ebéd jelenete egy impresszionista festő keze munkája lehetne. Zenével kelt bennünk feszültséget, amikor egy egyszerű sziget egyszerű lakóinak bizalmatlan közegébe vezet be minket A teremtényekben. És lírát kever a dokumentarista valóságba; Cléo gondolatai elemeltek, mintha versben beszélne hozzánk, amikor belebotlik Párizs utcáin egy mutatványosba, aki egészben lenyel egy békát. Varda merész, sokszínű kísérletezése nem öncélú, ő ezzel ünnepli a hétköznapit, és megindító, hogy nála életünk apró mozzanatai is izgalmas, nagyvászonért kiáltó jelenetekké nőnek.

Cléo 5-től 7-ig

Cléo párizsi énekesnő, megközelíthetetlen szőke istennő, az álarca mögött viszont egy gyermekien babonás, hipochonder halandó sejlik fel. Egy orvosi rutinvizsgálat eredményeit várva jósnőhöz megy, mert retteg, hogy kiderül, halálos beteg. Délután öt órakor a tarot kártyák megjósolják, hogy fájdalmas halál vár rá, de az orvosi leleteket csak este hét órakor fogja kézhez kapni; 5-től 7-ig meg el kell ütnie valamivel az időt, hát addig vagyunk vele mi is.

Varda látnoki módon képes észrevenni mi minden történhet az ember életében 5-től 7-ig. Milyen sok gondolat születhet meg két óra alatt. Amikor megkörnyékezi a halálfélelem, kezd elburjánzani az élet az ember körül: odafigyel, mi szól a taxi rádiójában, miről beszélgetnek a járókelők, hogyan nyüzsög a város. Varda olyan könnyedén kapja el és viszi filmre az emberi lélek minden apró rezdülését, mintha gyerekjáték lenne ez a foglalatosság.

De nem csak költőként ragadja meg kivételes pontossággal ezt a látszólag olyan egyszerű, hétköznapi történetet. Filmtechnikailag is mesterművet alkot. Nem csak a halandóság félelme körvonalazódik, nem csak az ember mélyén megbújó érzések válnak kézzelfoghatóvá; Cléo útja tényleg lejárható. A jósnőtől a Saint Germain negyeden és a Monsouris parkon át a Salpétriére Kórházig. Ráadásul az idővel sem csal. A film kilencven perces, és mi 17:00-tól 18:30-ig végig Cléóval vagyunk, néha egy kis felirat jelzi az aktuális időt; lehet ellenőrizni, tényleg pont ugyanannyi perc telt el a film játékidejéből. A Cléo 5-től 7-ig mintha egyszerre lenne spontán dokumentumfilmje a 60-as évek párizsi utcáinak, és egy tökéletesen, pillanatról pillanatra, körzővel és vonalzóval megszerkesztett játékfilm a főhősnő zaklatott sétájáról.

Boldogság

A legboldogabb, legidillibb, legvirágosabb, legnapfényesebb horrorfilm; és nem, nem a Midsommarról beszélek. Annál boldogabb, idillibb, virágosabb, napfényesebb, és igen, még horrorisztikusabb is. Varda Boldogsága filmnyelvi drágakő, ami egyszerre fogalmaz meg éles, félreérthetetlen kritikát a társadalmilag idealizált nukleáris családi képpel kapcsolatban, és egyszerre tesz úgy, mintha maga is csak a boldogság reklámja volna.

A Boldogság főszereplője látszólag François, a fiatal és jóképű asztalos, de valójában melegszívű, gyönyörű felesége, Thérèse és a férfi szintén melegszívű és szintén gyönyörű szeretője, Émilie áll a film középpontjában. A kamera François útját követi, ahogy boldogan, bárminemű erkölcsi kétely nélkül szlalomozik hibátlan, tökéletes családja (felesége és két gyermeke) és a feleségére egyébként megtévesztésig hasonlító szeretője között.

De mitől lesz horrorfilm ez a meglehetősen hétköznapi családi történet? Mert Varda szemrebbenés nélkül, állásfoglalástól tartózkodva szemléli François hűtlenkedését; és így mi is kénytelenek vagyunk felvenni a rendező nézőpontját, és szemrebbenés nélkül nézzük végig ezt a rémisztően boldog családi történetet. A Boldogság attól válik igazán hátborzongatóvá, hogy amikor Thérèse rádöbben férje hűtlenségére és öngyilkosságba menekül, családban megüresedett helyét szinte azonnal betölti François szeretője. Ő válik Thérèse gyermekeinek anyjává, Thérèse férjének új feleségévé.

Hiába várjuk, hogy a film igazságot szolgáltasson, hogy Varda ítéletet mondjon; a néző azzal a nyugtalanító felismeréssel kell hogy szembesüljön, hogy a film hangvétele végig boldog marad, akkor is, amikor össze kellene omlania, hogy a hazugság maga alá temesse Françoist és új feleségét.
A Boldogság áthelyezi a drámát a nézőbe. Ha a vásznon nem történik meg az összeomlás, csak a nézőben történhet meg; mert valahol meg kell történnie, és efelől Varda kezeskedik. Olyan moziélményt nyújt, amire kevés más film képes.

A teremtmények

A teremtmények furcsa harmadik az imént említett két film árnyékában, mert a befogadásához gyakorlottabb Varda-rajongónak kell lenni. A Cléo 5-től 7-ig kihagyhatatlan új hullámos darab, a Boldogság kiemelkedő, nem mindennapi filmélmény; A teremtmények egyik sem. A kritikusok szemében és anyagilag is megbukott film egy misztikus, fantasztikus dráma, aminek a középpontjában egy író áll, aki megnémult feleségével egy kis francia szigetre, Noirmoutierre költözik.

A meglehetősen egyszerűnek tűnő történet egyre hektikusabbá válik, ahogy az író a sziget lakosaiból inspirálódva következő regényén dolgozik, és a valóság és a fiktív történet közötti határ elmosódik, míg végül szétválaszthatatlanul egymásba folyik. Varda, aki csaknem minden alkotásában összemossa a fikciót a dokumentumfilmmel – sokszor fel is oldva a kettő közötti határt –, ezzel a filmmel meséli el az inspiráció zűrzavaros, kusza természetét.

A teremtmények

Varda különös barátságban állt a kudarcaival. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy A teremtmények kópiáját felhasználva 2006-ban ő maga épített installációt La Cabane de l'Échec (A kudarc kunyhója) címmel; és valljuk be, kevesen építünk házat saját bukásainknak. Márpedig Vardának nem egy bukása volt. A francia új hullám egyetlen női rendezője sorra készítette a jobbnál jobb mesterműveket, hogy aztán néha készítsen valamit, amiről nehéz elhinni, hogy az ő érzékeny keze munkája. Varda ennek ellenére sem hagyta abba az alkotást egészen 90 éves koráig, mintegy felszabadítva önmagát a tévedhetetlenség illúziójának súlyos terhe alól.

Hatvan év alkotásának eredménye… Nincs két kiló” – mondta 89 évesen, amikor a kezébe vett egy dobozt, benne összes filmjének DVD-lemezeivel, és azon tűnődött, vajon miért nem akar nyugdíjba menni ennyi év után sem. Vajon mi hajtotta őt mindeddig. A rendezőnő három kulcsszót nevezett meg; az inspirációt, az alkotást, és a megosztást. Varda filmet készített mindenről és mindenkiről, ami inspirálta őt, és a világ legbanálisabb dolgait és legegyszerűbb embereit is méltónak találta arra, hogy inspirálódjon belőlük. És végül, mert a filmeknek csak akkor van értelme, ha valakinek meg lehet mutatni őket, megosztott mindent, amije volt; a mesterműveit és a kudarcait is.

Van valami szépsége annak, hogy az HBO Max nem is olyan régen Alain Resnais-vel gazdagította azokat a képzeletbeli, filmektől roskadozó polcokat, és most nem sokkal később Agnès Varda követi őt. Mert ha Resnais nincs, és nem unszolja ezt a filmeket alig néző, többnyire irodalommal és fotózással foglalkozó nőt, hogy adjon egy esélyt a mozgóképnek, akkor talán soha nem ismerjük meg Varda szívmelengető, elkápráztató, gazdag filmes univerzumát. Sorsszerű talán, hogy ahogy a 60-as évek nézői, úgy most mi is Resnais után Vardával gazdagodhatunk tovább.

Címlapkép: A Cléo 5-től 7-ig forgatása / Forrás: BFI