Remake, vígjáték, harmincas évek
filmhu: Honnan jött az ötlet, hogy elkészítse az Egy szoknya, egy nadrág remake-jét, mi érdekelte a témában?
Gyöngyössy Bence: Onnan kezdeném, hogy ez már a harmadik remake, amit Kabay Barna barátommal készítünk, az első kettőt ő rendezte, én akkor a gyártásban vettem részt. Gyakorlatilag már a kilencvenes évektől azon gondolkodtunk, hogyan lehetne a vígjáték műfaját a magyar filmben újraéleszteni, s hogyan lehetne nagy létszámban magyar nézőket magyar filmekre magyar mozikba visszacsábítani. Próbáltuk követni a nyugat-európai, elsősorban német és francia példát, ahol a kilencvenes évekre végleg padlóra került a nemzeti filmgyártás, s akkor hirtelen felcsillant egy reménysugár a hazai környezetben játszódó, hazai sztárokra épülő vígjáték készítésében, amellyel egyszer csak fel tudták venni a versenyt a domináns hollywoodi filmekkel.
 |
| Hollywood is tudna építkezni belőlük Pogány Judit az Egy szoknya, egy nadrágban |
Ugyanakkor a vígjáték műfaja azért is izgalmas számomra, mert amellett hogy szórakoztató, az adott kor társadalmi változásainak is görbe tükre lehet. Hamar szembesültünk azzal a ténnyel is, hogy a harmincas években hasonló társadalmi változások mentek végbe, mint az ezredfordulón, ezért a régi történetek ma is kitűnően működnek.
filmhu: Gazdasági és politikai hasonlóságra is gondol?
Gy. B.: Elsősorban társadalmira gondolok, a tömeges elszegényedésre, társadalmi ellentétekre, egy vékony réteg meggazdagodására, az újgazdagokra, ezek a jelenségek a Hippolytban különösen hangsúlyosak, vagy a szegény és a gazdag közötti növekvő távolságra, ld. a Meseautó társadalmi szakadékai, a szegény lány, gazdag fiú szerelme. Ezek olyan dramaturgiai alaphelyzetek, amelyek jól működtek a 30-as években, s jól működnek ma is.
Ugyanakkor azt, hogy valaki remake-et csinál, sokan az eredetiség hiányaként könyvelik el, ami azért is érdekes, hiszen maga a filmremake is egyidős a filmmel, a Meseautót már a gyártását követő évben feldolgozták Angliában, de az irodalomban is létezik ez a jelenség. Ha látunk példákat arra, hogy az irodalom építkezhet az irodalomból, a film építkezhet az irodalomból, sőt az irodalom is építkezhet a filmből, akkor a film miért ne építkezhetne a filmből? Miért ne lehetne egy alaphelyzetet egy másik környezetben, egy másik korban újra feldolgozni. Ezt az előző két film sikere is alátámasztotta, mind a mozikban (adott évben mindkét film a legtöbb nézőt vonzó magyar film lett, bőven 300 ezer felett), mind a televízióban kimagasló nézettséget produkáltak. Azért is szerencsés választások ezek a filmek, mert megmozgatnak egy olyan közönségréteget, akik nem tartoznak az aktívan moziba járók közé.
filmhu: Milyen célcsoportnak készítik ezeket a filmeket?
Gy. B.: Elég tág célcsoportról beszélhetünk, noha elsődlegesen arra a fiatal generációra figyelünk, akik ma leggyakrabban mennek moziba.
filmhu: Gondolom, itt a 16-25 évesekre gondol?
Gy. B.: Így van, az ő elvárásaiknak meg kell felelni, fiatalos, pergő filmet kell csinálni. Ugyanakkor ezeknek a filmeknek megvan az az előnye, hogy beviszik a moziba az idősebb generációkat is, akik ismerik ezeket a régi filmeket, kíváncsiak a 60 évvel későbbi feldolgozásukra, így akár egy igazi családi filmként is nézhetik a nagymamától az unokáig.
Újra feldolgozni a filmet
A rendező Oroszlán Szonjával a forgatáson
Bohózat, kereskedelmi tévé, szerepek
Gy. B.: Amellett, hogy folytatni szerettük volna a remake-sorozatot, szerettünk volna valami mást csinálni, mint a Hippolyt és a Meseautó volt, utóbbi kettő szerelmi vonalra épülő romantikus vígjáték, az Egy szoknya egy nadrág ezzel szemben egy klasszikus helyzetkomikumra épülő bohózat. A bohózat, mint műfaj szinte teljesen kihalt a magyar filmből, a háború után talán A miniszter félrelép volt az egyetlen ilyen törekvés. Az utóbbi években egyre több romantikus film készült, de klasszikus bohózat nem.
filmhu: Hiteles lehet még ma egy bohózat?
Gy. B.: Miért ne lehetne hiteles, számtalan példa van rá akár az európai, akár az amerikai filmgyártásban, gondoljunk csak a Dustin Hoffman féle Aranyoskámra, vagy a Mrs. Doubtfire-re aminek most jön a második része, a férfi-női szerepcserére épülő helyzetkomikum mindig hálás témának bizonyul. Emellett ezt a történetet sikerült olyan közegbe átemelni, aktualizálni, ami izgalmas lehet. Az eredeti film mai szemmel már porosnak tűnő színházi miliőben játszódott, ezt mi áthelyeztük egy kereskedelmi televízió világába, s igyekeztünk görbe tükröt tartani ez elé a világ elé. Azok a karakterek, akik a filmben megjelennek, ennek a világnak kicsit sarkított képviselői.
filmhu: Ön, mint az RTL volt programigazgatója, ugyancsak ismerheti belülről ezt a világot. Segített ez a megformálásában? Esetleg saját magát is kifigurázta benne?
Gy. B.: Annyiban mindenképpen előny volt, hogy ismertem ezt a világot, ez adja a keretet a történetnek.
filmhu: A szerepjátszás, a társadalmi szerepek érdekelték?
Gy. B.: Az ember elsősorban a történet sikerében hisz, elég sok filmet végignéztünk, s ez volt az, amiről úgy gondoltuk, hogy ma is működni tud!
Maibb, európaibb, sikerorientáltabb
Szerednyei Béla
filmhu: A forgatás hogyan zajlott?
Gy. B.: 32 napot forgattunk Budapesten nagyrészt eredeti helyszíneken, de stúdióban is, élveztük a forgatást, remek színészekkel dolgozhattam együtt. A TV2, a MMKA és egy német koprodukciós partner voltak a fő támogatók. Egy-két tengerparti jelenet van hátra, a helyszín még nincs meg, valahol a közelben szeretnénk megoldani.
Filmszakma, normatív támogatás, tervek
filmhu: Hogyan látja a filmszakma jelenlegi helyzetét, a filmtörvény nyújtotta lehetőségeket, a generációk közötti kapcsolatot, a fiatal filmes hullámot?
Gy. B.: A filmtörvénynek bizonyos részei már jól működnek, de bizonyos részei még kevésbé, gondolok itt a normatív támogatás létrehozására és fejlesztésére. Tudni kell ehhez, hogy például Németországban az állami pénzek 80 %-a normatív támogatás formájában kerül kiosztásra, ami azért egy jó dolog, mert a sikerorientáltságot sulykolja a filmkészítőkbe. Ez a siker többféleképpen megnyilvánulhat, akár nézőszámban, akár fesztiválsikerekben. A német rendszerben a normatív támogatás úgy működik, hogy figyelembe veszik, hogy az adott producer, rendező előző filmje hogyan teljesített. A többi 20%-ot szelektív alapon osztják szét, első filmeseknek, egy-két érdekesebb projektnek, amit úgy éreznek, hogy meg kell csinálni, de nincs esélye komolyabb terjesztésre.
Ezt kellene Magyarországon is fejleszteni, kevésbé szelektív, sokkal inkább normatív alapon kellene az állami pénzeket szétosztani. De én érzek most bizonyos szemléletváltozást, akár a szakma, akár a mozgókép alapítvány részéről. Egy elég komoly generációváltás zajlik most a magyar filmszakmában, akiknek egy sokkal maibb, európaibb, sikerorientáltabb szemlélete van, persze a sikert tágabb értelemben értve.
filmhu: Hogy látja, akár az Ön filmjei, de egyéb, ún. sikerfilmek esetében is a szakmai és a közönségfogadtatás közti ellentétet, a szerzői film és a közönségfilm közti rivalizálást?
Gy. B.: Azt hiszem, amikor az ember egy olyan filmet csinál, mint a Meseautó, nem elsősorban a kritikusokat tartja szem előtt, hanem a nézőket. S az a rendező, akit nem érdekelnek a nézők, nagy hibát követ el, drága műfaj ahhoz a film, hogy ezt megtehesse. 
A szerepcsere mindig hálás témának bizonyul
Dulcinea, a dúsgazdag mexikói özvegy (Kéry Kitty)
Nekem az első filmem, a Cigánytörvény pont a másik oldalon ért el eredményeket, de az ember nem úgy kezd el filmet csinálni, hogy elhatározza, hogy ez most művészfilm lesz vagy közönségfilm, esetleg a kettő között. Van egy téma, ami érdekli, s azt próbálja meg a tehetségéhez s a lehetőségekhez mérten feldolgozni. Mint mondtam, nekünk a Hippolyttal s a Meseautóval az volt a célunk, hogy megváltoztassuk az átlag magyar néző fejében élő képet a magyar filmről, egy olyan filmet készíteni, ami az őket körülvevő világról szól, de szórakoztató formában. Az átlag néző vagy azt a világot szeretné viszontlátni a vásznon, amiben maga is él, vagy arra vágyik, hogy teljesen elszakadjon a hétköznapoktól két órára.
filmhu: Tervei?
Gy. B.: Több terv is folyamatban van, köztük két eredeti vígjáték, illetve egy kosztümös film, mely a múlt század elején játszódna, s két versengő kávéház mindennapjait mutatná be, s azt a virágzó polgári, irodalmi és művészeti kávéházi életet, ami 1900-as években Budapesten folyt. Egy ilyen történelmi film régi álmom.
(Fotók: Jankura Ildikó)
