Annyit már elöljáróban leszögezhetünk, hogy még mindig a 2006-os Jóbarátnők (Friends with Money) a rendező legfontosabb és egyben legszórakoztatóbb komédiája a harmincon túli nőket foglalkoztató legalapvetőbb kérdésekről: szorongásról, családról, és persze arról, hogy hová teszik a pénzt. Mielőtt még bárki egy pillanatra is elhinné, hogy Holofcener javarészt felsőközéposztálybeli hősei csak a jóganadrágjuk méretével, a hallban kiakasztott friss műalkotással és a tinédzser lányuk szóhasználatával foglalkoznak, idézzük fel, hogy nem csak az Adni jó New York Cityben adakozni vágyó bútorkereskedő hőse adta volna a pénzét inkább a sarki koldusnak, mint a saját lányának, aki épp egy új farmert szeretett volna. A Jóbarátnőkben Jennifer Aniston tanárból lett takarítónőt játszott, aki élvezettel lopkodta el kliensei drága kozmetikumait, és sötétebb pillanataiban áruházi arckrémmintákból épített magának várat. A lány egy olyan baráti társaság tagja volt, melyben rajta kívül kizárólag designer ruhákat viselő, úri szakmákat űző gazdagok foglaltak helyet – és ez igazán csak őt nem zavarta.
Holofcener rengeteg sorozatos iparosmunka mellett (Sírhant művek, Megvilágosultam, Városfejlesztési osztály), mintegy hobbiból építgeti játékfilmrendezői pályáját. Valahol 2010 környékén kopott ki a nőkből álló baráti társaság a filmjeiből, és lett helyette egyetlen központi karaktere, ahogyan állandó színészét, Catherine Keenert is lecserélte a nem kevésbé tehetséges Julia Louis-Dreyfusra, de irányt még mindig nem választott: az Exek és szeretők szívvel teli komédiája és a The Land of Steady Habits a kelleténél talán torokszorítóbb egzisztenciális drámája után a mostani film még mindig keresi a saját hangját – talán éppen azt a hangot, amit a Jóbarátnők mellbevágó, mégis kirobbanóan eredeti és vicces dramedy-jében itt-ott már hallhattunk.
A You Hurt My Feelings ugyanis nem sokat nyújt a gondosan megírt poénokon (házastársi közös fagylalt) és az egyszerre ismerős, de azért mégis bizsergetően újszerű karaktereken túl. Beth és Don Manhattanben élnek, a nő író és egyetemi tanár, a férfi terapeuta, és versenyezhetnének, hogy melyikük van jobban kiégve. Egy kis Bergman, egy kis Woody Allen, de leginkább a Holofcener filmjeiből is jól ismert szituációk sorjáznak: Beth a marihuánaüzletben dolgozó fiúkért aggódik (bár maga is fogyasztó, ő nem itt vásárol), és képtelen megjegyeztetni a diákjaival saját memoárja szellemesnek szánt címét. Don unatkozva hallgatja kliensei párkapcsolati cívódásait, mígnem azok egymás helyett ellene fordulnak. Beth belsőépítészként dolgozó testvére képtelen eltalálni a megfelelő falilámpát az ügyfele falára, az ő színész férje pedig azt nem tudja eldönteni, hogy már csak az ismertség miatt akar színész lenni, vagy valóban ez a neki való hivatás.
A párbeszédek üdítőek, a jó ízléssel megírt poénok a helyükön vannak, a szereplők csalódásai, dilemmái és rosszkedve mind tökéletesen átélhetőek, de a szereplők akkor vannak igazán elemükben, amikor a nők közötti dinamika a fő vezérelv. Holofcener a korábbi filmjeiben is próbálkozott már azzal, hogy a párkapcsolati iszapbirkózást (Exek és szeretők), vagy az egzisztenciális gyötrődést (Adni jó) emelje a középpontba, de teljesen egyértelmű volt már ezekben a karakterdrámákban is, hogy azoknak a jeleneteknek van nála igazi súlya, ahol néhány nő összeül, és semmi lényeges nem történik közöttük, csak valamiről elcsacsognak.
A film dramaturgiailag talán legkevésbé hangsúlyos, mégis legkiválóbb jeleneteinek az egyike, amikor Beth és a húga meglátogatják idős édesanyjukat, akivel az asztali terefere végül komoly irányba fordul: az idős nő nem engedi a lányoknak, hogy elcsomagoljanak maguknak a feltálalt burgonyasalátából. A jelenet nem csupán jól van megírva, nyilván kell hozzá a három nő, Louis-Dreyfus, a testvérét játszó Michaela Watkins és az anyjukat alakító Jeannie Berlin összhangja is. Ugyanilyen fapofával komikusak a két nővér jelenetei a hajléktalanokat fogadó ruhaadomány-standnál, ahol egyszerre próbálják felsőközéposztálybeli kötelességüket teljesíteni, és rendesen jótékonykodni, lenyelni az őket érő kisebb-nagyobb atrocitásokat, és megfelelni szigorú, de teljesen hóbortos anyjuknak.
Ahogyan a rendező korábbi filmjeiben, itt is felbukkan az adakozás és fukarkodás dinamikája, a hősök állandó lelkifurdalása saját jólétük miatt, ahogyan az ismertség feletti kicsinyes, rosszul titkolt izgalom is. A történet középpontja azonban új irányt is mutat. A pár között kialakuló konfliktust ugyan néhány eléggé kimódolt írói fogás építi fel a filmben, a fő motívum, amely a Don és Beth között kibontakozó párkapcsolati válságban, és több mellékszálon is felbukkan, szorosan kapcsolódik a fenti témákhoz: ez pedig a kegyes hazugságok hétköznapokat át- meg átszövő dilemmája, azoké az apró ferdítéseké, elhallgatásoké, amelyek időnként akár egészen nagy felfordulást is okozhatnak.
Holofcener egyszerre ragaszkodik szinte rögeszmésen ehhez a témához, és ábrázolja sokrétűen és szórakoztatóan azt, úgy, hogy szinte észre sem vesszük, jelenetről jelenetre ugyanoda kanyarodik vissza. Amikor Beth testvére halálosan unja, hogy az ügyfelének egyik lámpatest sem tetszik, amit a falára próbál, valójában azt várja az ügyfelétől, hogy az hazudjon neki, fogadja el az első, legkevesebb erőfeszítést igénylő verziót, és ne kelljen különösebben megdolgozni a tökéletes megoldásért. Don egyik páciense a terápiás alkalmak végén azt gondolja, hogy nem hallatszik, ahogyan félmondattal az egész beszélgetés hiábavalósága miatt szitkozódik – amikor Don megpróbálja őt ezzel szembesíteni, a férfi gyerekesen tagad. Beth is hiába vár az anyjától kedvességet, az asszony csak mondja, mondja, hogy a lánya előző könyvének rossz volt a merketingje, pedig sokkal nagyobb siker is lehetett volna a piacon, ahelyett, hogy kimondaná, amit valójában kellene: pedig maga a könyv nagyon jó volt.
Don és Beth kapcsolatában az a jó, hogy tényleg nem szükséges mélyebben ábrázolni, mint amit egy ilyen nagyvárosi értelmiségiek verbális humorára építő komédiában elvárnánk. És bár a levélkés fülbevaló és a v-nyakú pulóver gegje nem ér meg annyit, hogy háromszor is visszatérjünk hozzá, a kevésbé látványos pontokra kihelyezett poénok nagyon jól működnek. Azok a poénok, amik a való élet esetlegességével érkeznek: egy sunyin bunkó kolléga, aki úgy sérti vérig az embert, hogy alig tűnik fel, vagy egy kicsit maga alatt lévő nő, aki gátlástalanul tolja az arcába a csokis cookie-t a megfizethetetlenül drága, fehér dizájner fotelben. Holofcener hőseinek ezek a keresetlen, hétköznapi viccek állnak a legjobban, még ha nem is meri felfűzni rájuk az egész filmet, és elhagyni a polírozott forgatókönyves fogásokat.
És a rendező mindeközben nem másról beszél, mint az érzelmeink értékéről. Már nem csupán az foglalkoztatja, hogy a pénzünkért mit várunk el másoktól, mi az, amiért hajlandóak vagyunk kiadni azt a kezünkből, vagy épp szűkmarkúak vagyunk, de az is: mi történik velünk, amikor nem merünk őszinték lenni, hogy mások lelki nyugalmát megóvjuk. Vagy épp fordítva, ha mások azt várják, hogy az őszinteség helyett az udvariasságot válasszuk, mi erre mégsem vagyunk hajlandóak. Mitől lesz egy kapcsolat – szerelmi, szülői, baráti, testvéri, üzleti – felszínes, és mi teszi valódivá? Meg tudjuk-e ítélni, hogy a másik mit bír el, és mi az, ami már a határait feszegeti? Az a feladatunk, hogy megóvjuk egymást, akár a testünkkel védjük még a felnőtt gyerekünket is, vagy hagyjuk, hogy mindent maga oldjon meg? Felszínes kis komédia álarcát ölti fel, de ezekről a bonyolult kérdésekről szól a You Hurt My Feelings.
