Wim Wenders lassan a nyolcvan felé közeledik, mégis úgy tűnik, hogy sok kortársához hasonlóan meglepő gyorsasággal, ismét alkotói ereje teljében készít ambiciózus filmeket. Az idei cannes-i filmfesztiválon két műve is szerepelt: a versenyen kívül vetített Anselm egy 3D-ben forgatott dokumentumfilm, ami száraz művészportré helyett inkább az alkotói hitvallásra és a mögötte húzódó morális kérdésekre koncentrál, ahogyan ezt például A Föld sójában is tette. A rendező ehhez ismét remek alanyt talált a történelmi traumák emlékét gyakran provokatív eszközökkel felelevenítő festőművész, Anselm Kiefer személyében.
A Tökéletes napok már a versenyprogramot erősítette a Croisette-en, Kôji Yakusho pedig a legjobb színész díját nyerte az alakításáért. Az elismerés abszolút megérdemelt, Yakusho nem csak egyszerűen, manírok nélkül, hitelesen színészkedik, de egyértelműen ő a film motorja, legapróbb rezdülései, de már a szimpla jelenléte is lebilincselővé teszi Wenders városi meséjét. A mű nagy részében a középkorú takarító, Hirayama napi rutinját látjuk.
Reggelente vízpermettel ápolja szobanövény-gyűjteményét, finom mozdulatokkal megborotválkozik, a külvárosi otthona előtti italautomatából dobozos kávét vesz, majd bepattan a kék furgonjába, akkurátusan bekészít a magnóba egy Lou Reed, Velvet Underground vagy épp The Kinks-kazettát, és munkába indul. Az Anselmet is fényképező Franz Lustig 4:3-as képarányú beállításai a főhős munkavégzését is részletesen dokumentálják. Hirayama példás alapossággal súrolja a nyilvános vécéket, alázattal látja el feladatát, miközben igyekszik a külvilág számára észrevétlen maradni. És bár főként a japán főváros napfényes, mégis szűkös tereiben, zsúfolt sugárútjain és a hazai közvécé-állapotokhoz képest különösen utópisztikus kinézetű mosdókban mozgunk, az idill hamar hatalmába kerít, egy ideig nem is kérdés, hogy ezek a napok tényleg tökéletesek Hirayama számára.
Wenders és írótársa, Takuma Takasaki azonban apró jelekkel érzékeltetik, hogy ez a rokonszenves fickó ennél a munkánál valószínűleg többre hivatott. Hirayama szinte gyermeki lelkesedéssel szemléli az élet apró csodáit, például örömét leli a park gyönyörű fáiban, és úgy tűnik, a természet mellett a kultúrának és a művészeteknek is rajongója. Kazettáit nagy becsben tartja, városi életképeket fotóz és rengeteg könyvet olvas. Ezek szintén a hétköznapjainak szerves részei. A film nem árul el konkrétumot a figura múltjáról, a rendelkezésre álló nyomokból csak sejthető, hogy a férfi az értelmiségi középosztályba tartozhatott és talán önként, egy múltbéli trauma hatására választhatta az önkéntes száműzetést.
A dokumentarista jeleneteket Hirayama fekete-fehér álomképei ellenpontozzák, melyeket Wenders felesége, Donata rendezett. Ezek az asszociatív, kísérleti filmekre emlékeztető szekvenciák a főhős gazdag belső világába engednek betekintést, érzékeltetik a lelkében dúló viharokat, miközben Hirayama tragikus múltjára is utalnak.
Hirayama életkedve ennek ellenére töretlennek látszik, a tokiói nyilvános vécék csendes szerzetese példás szimbiózisban létezik környezetével. Általában egy ilyen film első harmadában szokott megtörténni, hogy a főszereplőhöz váratlanul betoppan a régi szerelme vagy az évek óta nem látott lánya, esetleg talál egy kutyát, szóval valaki vagy valami kimozdítja őt a komfortzónájából. A Tökéletes napok azonban nagyon okosan késlelteti ezt a sorsfordítónak látszó találkozást, ami így valóban az idill megbomlását jelenti. Hirayama elfojtott érzései az unokahúga, Niko (Arisa Nakano) érkezését követően fokozatosan törnek fel, így a történet valódi tétje, hogy a férfi képes lesz-e visszatérni sértetlenül a saját, zárt világába.
Wenders bátran épít a nagyvárosi hangulatra, ez pedig a soundtrackkel kiegészülve remekül áll a filmnek. A két órás játékidő során olyan dalok csendülnek fel, melyek közül sok elcsépeltnek tűnhet, a tokiói miliőbe helyezve, Yakusho jelenlétével kiegészülve mégis kifogástalanul működnek. Van itt House of The Rising Sun, Pale Blue Eyes, a legnagyobb katarzist pedig a Nina Simone-féle Feeling Good okozza. Külön megsüvegelendő, hogy Wenders Lou Reed Perfect Day című dalát is be tudja építeni a filmbe, ezzel elegánsan vissza is foglalja a Trainspottingtól, ahol Danny Boyle egy megrázó heroin-túladagolás jelenet aláfestéseként használta azt. Reed ennek biztosan örülne, mivel, talán a Trainspotting ikonikus képsoraitól nem függetlenül, többször is magyarázkodnia kellett amiatt, hogy a Perfect Day nem a heroinfüggőségről szól, a szöveg szó szerint értendő.
Az, hogy Wenders a hozzá illő helyre teszi a Lou Reed-dalt, járulékos pozitívum. A Tökéletes napok egyedi hangulatú, érzelmekkel teli, kiváló ízléssel megalkotott, letaglózó mű, mely szépelgés és kioktatás nélkül ünnepli az életet a maga tökéletlenségében. Ezt ugyan mások is megtették már Wim Wendersék előtt, de ennyire meggyőzően csak nagyon kevesen.
A Tökéletes napok a 2023-as Cannes-i Filmfesztiválon mutatkozott be, mi a wroclawi New Horizons filmfesztiválon láttuk. A film az idei Cinefest versenyprogramjában lesz először látható itthon, hazai forgalmazója a Cirko Film.
