A 80-as évek eleje, Párizs Beaugrenelle nevű kerülete, a Szajna bal partjának déli csücske. Bőr és farmer dzsekik, kötött pulcsik, trapéz nadrág, hosszú hajú, kócos, lázadozó fiatalok. François Mitterand megválasztásának eufórikus éjszakája, egy szabadabb jövő ígérete. Ezen a környéken lakik a Davies család egy hatalmas panorámaablakokkal körülvett panelban, és innen jár át főszereplő Elisabeth a Szajna jobb partjára a Radio France épületébe esténként dolgozni.

A vintage hatást keltő Bolex kamera kifejezetten sajátos színben mutatja meg a francia fővárost, amit kétségkívül kellemes nézni. Hűvös időben családi piknik egy párizsi parkban a város kigyúló fényeivel a háttérben, éjszakai motorozás a Szajna partján, cigifüsttel megtöltött rádiós szobák, tetőtéri füvezés, amely során elénk tárul a kivilágított épületek végtelensége.

Válása után, Elisabeth (Charlotte Gainsbourg) egyedül találja magát két kamasz gyerekével, a költői vénával rendelkező Matthiasszal (Quito Rayon Richter) és a családi fészekből kirepülni készülő Judith-tal (Megan Northam). Háztartásbeli anya révén Elisabeth még sosem dolgozott, azonban most mihamarabb munkát kell találnia. Egy éjszakai betelefonálós, beszélgetős rádióműsorban kezd el dolgozni a Radio France-nál: ő kezeli a bejövő hívásokat, és irányítja tovább a műsorvezetőhöz, Vandához (Emmanuelle Béart). A műsorban Vanda vadidegen emberekkel beszélget a legkülönbözőbb témákról. A rendező, Mikhaël Hers alapötlete egy 1976 és 1996 között ténylegesen működő műsorból, a Les choses de la nuit-ből (tükörfordításban Az éjszaka dolgai) származik, amelyre Hers gyerekkorából emlékezett, így filmje személyes emlékképeken is alapul.

Egyik este Vanda beszélgetőpartnere egy otthonról megszökött gimnazista lány, Talulah, akinek se pénze, se szállása. Elisabeth megszánja a lányt, és felajánlja neki, hogy ameddig nem kerül sínre az élete, maradhat náluk a vendégszobában. A lány beköltözésével még bonyolultabbá válik a család élete, ráadásul Matthias elkezd érzéseket táplálni Talulah iránt.

Az a szokatlan helyzet áll fenn, hogy Judith-en és Matthiason kívül középkorú édesanyjuknak is kvázi most kezdődik egy új élet, hiszen egy új szerepet kell találnia maga számára. Leleményesen fordítja a javára az álmatlanságát azzal, hogy elkezd dolgozni az éjjeli rádióműsorban. Emellett a Francia Nemzeti Könyvtárban is munkát vállal, ahol megismeri Hugót, a nála jóval fiatalabb álomférfit. Charlotte Gainsbourg tökéletes választásnak bizonyul a szerepre, remekül hozza a fiatalságát újraélő középkorú anyuka szerepét.

A film nyitójelenetében a bretagne-i meseszerű kisvárosból, Saint Malóból elszökő Talulah-t láthatjuk, ahogy túrahátizsákjával megérkezik egy párizsi metróaluljáróba, ahol figyelmesen szemügyre veszi a főváros labirintusszerű metróhálózatának térképét. A különböző metróvonalakat jelölő pontok felváltva kigyulladnak, Talulah kisétál a képből, majd egy dupla expozíciós képen a lány arcát látjuk, miközben sétál, valamint a térképen kigyulladó metróvonalakat. Gyönyörű vizuális megoldás ez a lány elveszettségének érzékeltetésére a párizsi káoszban, a felvillanó apró fényforrások által követhetjük, ahogy Talulah folyamatosan jön-megy a városban.

Ez a céltalan bolyongás viszont nemcsak rá igaz. A film összes főbb karaktere hasonló cipőben jár. Sodródnak az árral, és csak minimálisan sikerül irányt adni az életüknek. Náluk nagyobb, ismeretlen erők hatnak rájuk. Már a film címében benne van a metafora, amire Hers felhúzza filmjét: mindenki csak egy átutazó ebben az életben, és hiába ismerjük egymást, valahogy örökké „csodálatos ismeretlenek” maradunk a másik számára.
Az Éjszakai átutazók egy sokkal maradandóbb filmélmény is lehetett volna, ha nem lenne ennyire történetközpontú, pontosabban, ha nem lenne ennyire sablonos a sztorija. A film közhelyek formájában követi végig ennek a négy embernek a sorsát ebben a ‘80-as években. A végén nem maradhat el a hangosan felolvasott, szentimentális kisfüzetes jegyzet sem, melyben Elisabeth a tanulságot fogalmazza meg. Ezen a ponton tehetjük fel kis túlzással a kérdést: akkor mi értelme volt az elmúlt másfél órának?

Mikhaël Hers legutóbbi két filmjében is a egy drámai esemény köré szerveződik a cselekmény, ami a Ce sentiment de l’été-ben és az Amandában is egy tragikus haláleset volt. Előbbiben a főhős barátnője huny el megrendítő hirtelenséggel, utóbbiban pedig a 7 éves címszereplő édesanyja lesz terrortámadás áldozata. Hers legújabb filmjében némileg szakít ezzel, és bármennyire is nehéz Elisabeth-nek feldolgozni a válását, mégiscsak pozitív eseménylánc indul el a sok nehézség ellenére is. A családi kapcsolatok és a közös gyógyulás azonban így is elengedhetetlen eleme filmjeinek.

Az Éjszakai átutazók tematikus felütése kifejezetten érdekes, és sokkal több lehetőség rejlett benne, de csupán egy középszerű film lett belőle, ami bár a már említett nagymonológon kívül is át-átcsúszik giccsbe, igaz, annak a szerethető fajtájába. A kor hangulatának megragadása így csak félig-meddig sikerül: sokkal merészebben hozzá lehetett volna nyúlni a témához, hiszen pont ebből a sztoriközpontúságból fakadóan nem tud Hers filmje igazán mély lenni, és marad egy felszínes, de kétségkívül hangulatos, könnyed kis mozi.

Az Éjszakai átutazók április 6. óta látható a mozikban.

Fotók: Vertigo Média