Czene Csaba 1960-ban született Budapesten. Képzőművészeti szakközépiskolába járt. Jeles András avantgárd színházi társulaltának, a Monteverdi Birkózókörnek örökös tagja, amelynek Szélvihar című előadásából a Balázs Béla Stúdióban készült film. Szerepelt többek között Balogh Zsolt János és Viola, Bollók Csaba Miraq, Pálfi György Taxidermia és Nem vagyok a barátod című filmjeiben, Gigor Attila A nyomozó, Mátyássy Áron Utolsó idők és Víkend, valamint Jeles András József és testvérei című alkotásaiban. 2006-ban elnyerte a Magyar Filmszemlén a legjobb férfi epizódszereplőnek járó díjat a Taxidermiában és Miraq-ban nyújtott alakításáért.
Legfontosabb színpadi munkái közé Schilling Árpád Toronykút, Jeles András Színház a színházban, Perovics Zoltán Előkészületek, Deszkák, Pallók… és Réthly Attila Dóra Szüleink szexuális neurózisai című előadásai tartoznak. A színészet mellett folyamatosan alkotott, szobrászkodott, festett, faragott.
Czene Csaba (1960-2021)
Mátyássy Áron
- Halló. Czene Csaba telefonja!
- Csabival szeretnék beszélni.
- Várj szólok neki, csak fent van az állványon! Csabi!..
Valahogy így kezdődött az a beszélgetés, amikor megkérdeztem Czene Csabát, elvállalná e Viorel szerepét a Víkend c. filmemben 2013. nyarán. A 2006-os Filmszemle Best Supporting Actor díja ide, cannes-i, karlovy vary bemutatkozás oda, az, hogy Csabi az állványon dolgozott éppen, egyáltalán nem lepett meg.
Van az így különleges, megismételhetetlen színészekkel is, hogy időnként házfelújításokon kell gályázniuk.
Csabinál azonban ez nem kényszerpályát jelentett. Számára az élet körforgásának természetes része volt, hogy néha filmekben játszott emlékezetes szerepeket, néha az Art Departmentben, vagy gyártásvezetőként tolta egy film szekerét, néha meg lakásokat újított fel, parkettát csiszolt, festett, lakozott. Élte a teljes életet.
Csabival akkor már vagy 8 éve ismertük egymást. Bollók Csaba Miraq-jában találkoztam vele, én asszisztens voltam, ő a látványért felelt és persze az egyik fontos karakterszerepet is eljátszotta párhuzamosan. Teljesen természetes volt számára, hogy miután leforgott az utolsó jelenete szereplőként, hajnalban még ketten visszapakoltuk a tatai kollégiumi kápolna teljes berendezését, nehogy esetleg elázzon napközben.
Csabit nagyon sok szerepben el tudtam képzelni, hívtam is amikor lehetőségem volt rá. Olyan karakter volt, aki minden filmen tudott emelni. Titokzatos, fura, világon kívüli hatása volt a vásznon, talán a legjobban úgy írható le, hogy olyan Czene Csabis volt. Őt azért hívtuk, hogy önmaga legyen. Folyassa át a karaktert Czene Csabin, a titkain, a csendjein, a bölcsességén. Így lett felejthetetlen Morosgoványi Vendel a Taxidermiában, osztálytársam, Jánossy Nati diplomafilmjében (Csendélet hallal és más tragikus momentumokkal) Sándor, a Nem vagyok a Barátodban Jimmy, a Nyomozóban Köpcös. Az Utolsó időkben az első pillanattól fogva biztos volt, hogy neki kell játszania Kis Szukicsot, ahogy Viorelt is évekkel később, aki ártatlanul lesz áldozata a városi törtetők hatalmi játszmáinak.
Csabi sok forgatási helyzetben jelentette a biztos pontot számomra, mindig lenyűgözött szerénysége, önazonossága, lényeglátása.
Szerettem olvasni Facebook bejegyzéseit, filozófikus töredékeit, elmélkedéseit, tar sándor-i megfigyeléseit. Azt hittem, ha valaki, akkor ő egész biztosan látja a fontosat és értékest az elmúlt időszak szűkös esztendőiben, az egyre fogyó levegő ellenére is eszméletéhez ragaszkodó elődóművészeti közegben, az emberiség kollektív vargabetűiben.
Sajnálom, hogy ezt nem mondtam el neki soha.
Czene Csaba és Gyuricza István a Taxidermia című filmben (2006) / Fotó: Lukács Dávid
Forgách András: CSABA
Amikor a Kassák Művelődési Házban Jeles András arra kérte a Monteverdi Birkózókör társulatát (előbb színészeit akartam írni, de ez nem lett volna egészen pontos, mert Jeles színészei sohasem csak színészek voltak, hanem elsősorban lények, különös létezők, akiket Jeles pillantása is formált ilyenebbé, de eleve így válogatta össze őket), hogy általuk választott Haiku-versekre készítsenek villám-előadásokat, Czene Csaba kitűnt mindenki közül káprázatos haikujaival. Ami azt jelentette, hogy a lehető legrövidebb idő alatt – talán annyi idő alatt se, mint egy Szumo-meccs lezajlik, de még ennél is kevesebb volt ez az idő, szilánk-idő, ez az idő az idő egy új dimenziója volt, Csaba, káprázatos jelmezben és díszletben, amit saját maga készített, ebben a szinte nemlétező időben egész Wagner-operányi történetet adott elő. Nem lehetett nem döbbenten bámulni ebbe a tündöklésbe, abban a szegényes, a felbomlás és leromlás jeleit mutató környezetben. Igazából Csaba jelenetéhez nem volt semmi hozzáfűzni való: úgy volt tökéletes, ahogyan volt. És ami a legfantasztikusabb: Csaba ezt bármikor meg tudta ismételni. A megismételhetetlent.
Ugyanez történt a Nizsinszkij-monológ alatt, a Szerbusz Tolsztoj-ban. Abban a fantasztikus, körben magára záródó térben, Kovács Lajos, a maga nemében szintén elég szabálytalan és kiszámíthatatlan színész mögött, között, után és előtt Csaba magára tudott maradni, és ezt a magára maradottságot, ezt a tökéletes magányt az állati létezés evidenciájával tudta megmutatni, végtelen bátorság és monománia kellett ehhez, a végtelen belső szabadság, amilyen egy ketrecbe zárt állaté lehet.
Az a fajta színész volt, az a legritkább fajta színész, aki ha feltűnt egy filmben, nem lehetett pontosan tudni, mivel hat, mit csinál. A nézése teszi? A testtartása? Miért érzi úgy az ember, hogy egy bármelyik pillanatban felrobbanni készülő atombombát bámul lenyűgözötten.
Őrzöm Csaba egyik gyönyörű festett liszt-szobrát: egy káprázatos, emeletes, sohasem létezett kultusz őrjítően kultikus darabát: ha ránézek, egyszerre vagyok a Maják birodalmában, vagy egy cigánytáborban, egy erdő mélyén, egyszerre vagyok egy Zen-szerzetesnek készülő ifjú és egy vénséges, fehér szakállú próféta a sivatagban. Mindez együtt megvolt Csabában, a csavargólétre berendezkedett, szabályokat követni képtelen, irgalmatlan erejű, mindennek kiszolgálatott zsenialitás.
Ég veled!
Kim Corbisier és Czene Csaba a Nem vagyok a barátod című filmben (2009) / Fotó: Eurofilm Stúdió
Bollók Csaba: Színész, más időből
Czene Csaba
Aki valaha is dolgozott Veled,
megismerhette, egyebek között azt is, hogy milyen is volt,
milyen is lehetett a világi színház előtti színészet,
a megszólalás előtti beszéd, a káprázaton
áthatoló, lényegit látó tekintet.
És bizonyára éppen ez volt az, amit érzékszerveink,
más szavakat nem találván, nem (e)világinak éreztek.
Időnként, ha a pillanatot megnyilvánulásra érdemesnek
találtad, színpadon, filmekben, de az életben is, egy szinte néma
beszélgetés közben, megmutattál valamit abból, amit a mi világunk,
amelybe egy mítikus tévedés folytán keveredtél, mintegy „útközben”
elveszített, vagy elfelejtett. És amit éppen miattad ismerhettünk fel,
hogy igen, ezek szerint, valaha volt ilyen.
Volt ilyen csönd. Nézés. Titok. Alázat. Figyelem.
Volt ilyen, hogy az őrület szent.
Volt ilyen, hogy a testlélek egy.
És most miattad is tudhatjuk, hogy még mindig itt vannak,
hangtalanul és visszavonulva, de itt vannak ezek a valahai,
eredendő dolgok. Nem magadra, a maradókra gondoltál most is.
Azzal, hogy Nélküled kell megtalálnunk őket.
