Christopher Nolan rendszerint olyan történeteket filmesít meg, amelyek lehetőséget adnak különböző elbeszélési struktúrákkal való virtuóz kísérletezésre, így történt ez a Memento esetében is. Ez volt a rendező második nagyjátékfilmje és első amerikai produkciója, a forgatókönyvet pedig testvére, Jonathan Nolan novellája alapján írta.

A Memento Leonard, az egykori biztosítási nyomozó kálváriáját mutatja be, akinek az életét örökre megpecsételi egy erőszakos betörés. Feleségét a támadók megerőszakolták és megölték, rajta pedig olyan komoly sebet ejtettek, hogy elvesztette az emlékező képességét. Az ütődés következtében anterográd amnézia alakult ki nála, ami azt jelenti, hogy a betörés előtti életére pontosan emlékszik, arra viszont, ami tíz perccel ezelőtt történt, képtelen visszagondolni. Nem adhatja át magát a teljes tehetetlenségnek, hiszen bosszúvágy fűti felesége gyilkosai ellen.

Mivel a film minden jelenete Leonard köré szerveződik, az ő motivációival és céljaival azonosulunk, a főszereplő környezetét eleinte az ő időérzéke szerint értelmezzük. Ez a felállás fokozatosan megváltozik, minden jelenettel egyre több lépéssel előtte, vagyis mögötte járunk; bár nem ismerjük a múltját, már láttuk a jövőjét. Tehát egyszerre kezd el kirajzolódni egy kép arról, hogy mi történt a támadás óta eltelt idő alatt és ezzel párhuzamosan arról is, hogyan torzítja el ez a betegség, az időérzék hiánya Leonard személyiségét.

Az időben hátrafelé haladó, feszes lineáris szerkezet mellett a film fekete-fehér szálán Leonard motelszobájában, telefonon beszélget. Egy ismeretlennek meséli el egykori ügyfele, Sammy történetét, (Stephen Tobolowsky) aki hozzá hasonló állapotban, rövidtávú memória nélkül élte életét. Az időben kronologikusan építkező történet az amnéziás kliensről vészjóslóan lappang a cselekmény fővonulatának hátterében, előkészítve a film megrázó fordulatát. A telefonon Leonard saját állapotáról is beszél, életmódja részletei is így válnak világossá a néző számára.

Leonard túlélési stratégiája a dokumentálás. Legfontosabb információit és céljait a testére tetoválja, a találkozók feljegyzéséhez egy kocsmai alátét is megteszi, különböző emberekkel való viszonyát pedig polaroid képek hátoldalán rögzíti. Nincs más választása, bíznia kell a saját kézírásában, követnie kell a saját maga által hagyott nyomokat, még akkor is, ha ezek keletkezésének körülményeiben sosem lehet biztos.

Barát vagy ellenség?

Az egyes epizódokban szinte teljesen elválaszthatatlan motivációként jelenik meg a hétköznapi túlélés és az olthatatlan bosszúszomj, Leonard pedig világosan látja, hogy egyikre sem képes egyedül. Ez azonban teljesen összezavarja az életét, hiszen sosem tudhatja, hogy a felé közelítő idegent látta-e már valaha, zavarában pedig a film nézőjeként mi is osztozunk: a történet a mellékszereplőket szinte jelenetenként változóan, segítőként vagy ellenségként láttatja. A különböző figurákkal való találkozások feszült bizonytalanságban tartják a nézőt is, az a baljós érzésünk támad, hogy a váratlanul vicces találkozások bármikor vérfagyasztó fordulatot vehetnek.

A színészek játéka változatosan, lenyűgöző tudatossággal alakítja az intellektuális és érzelmi rejtvényt. Leonard az emberek megítélésekor azonban nem csak cetlijeire hagyatkozik, a két fontosabb mellékszereplőhöz való viszonyát változó fellépésük alapján, megérzéseire támaszkodva határozza meg. Az első jelenetben kivégzett Teddy (Joe Pantoliano) szinte minden múltbeli jelenetben ugyanolyannak látjuk. Váratlan felbukkanásai, a folyamatos nyüzsgés és cikizések nem keltik rokonszenves ember benyomását. Egész megjelenésében van valami fenyegető, a főszereplő is eszerint viszonyul hozzá.

A másik rendszeresen feltűnő alak, Natalie (Carrie-Anne Moss) sokkal inkább kihasználja a Leonard állapota adta lehetőségeket. Tudatosan él különböző attitűdök váltogatásának a lehetőségével, hiszen a férfinál néhány perc elteltével mindig tiszta lappal indulhat. Ugyanakkor a nő keserű nyugalmat sugárzó jelenléte könnyedén bizalmat kelt Leonardban, sorsközösséget érez kettejük között. A femme fatale karakteréhez köthető drámai változások és önleleplezések kavalkádja felborult időrendiségben talán még izgalmasabban működik, a valódi szándékok és a manipulatív szerepek közötti éles határvonal csak a film cselekményének szoros követésével vehető ki.

 

Leonard önfegyelme és elkötelezettsége sem segít kilátástalan helyzetén, ezt a kettősséget megmutatni pedig nem egyszerű feladat. A film főszereplője, Guy Pearce bravúros alakítása egyszerre sugározza az amerikai hősök fanatikus elhivatottságát – szinte lehetetlen elképzelni, hogy ne érné el, amit akar –, ugyanakkor a történet során egyre világosabbá válik, milyen reménytelen az állapota. Emellett érdemes megjegyezni, hogy Pearce-nek szerepével ellentétben páratlan a memóriája, ami nélkül Nolan bevallása szerint képtelenség lett volna egy ilyen összetett szerkezetű filmet mindössze huszonöt és fél nap alatt leforgatni.

Időzavar a vásznon

A Memento lenyűgöző pontosságú történetmesélése a film noir visszaemlékezésre építő elbeszélési technikájának további radikalizálása. Bár a film újszerűnek hatott, a filmtörténetben jócskán akadnak példák a fordított időrenddel való kísérletezésre. Egy fej vidáman visszagörög a testére, a guillotine felemelkedik, és megszületik az ember – tökéletes első jelenet egy csehszlovák vígjátéknak. Oldřich Lipský Happy End című 1966-os filmjének visszafelé játszódó jeleneteiben a szatíra nem csak a mozgás irányából, hanem a párbeszédek fordított sorrendjéből is következik. Hasonlóan frappáns humorral, azonos technikával meséli el 1969-ben Daniel Spoerri Feltámadás című filmje egy tehén életét; a szartól kezdve a tányéron át a vágóhídra, majd vissza egészen a boldog legelésig.

Az említett példákhoz hasonlóan Nolan filmje is él a jelenetek fordított egymásutánjából következő humorral, ugyanakkor a Memento stílusát és tónusát a film noir nyomasztó hangulata határozza meg. Ez a megközelítés jellemző az ezredforduló hasonló dramaturgiájú filmjeire. A szereplők sötét múljtában kutatunk a váltakozó idősíkok között, vagy egyenesen fordítottan elmesélt történetekben. Így tesz Atom Egoyan Eljövendő szép napok (1997) című filmjének főszereplője, aki egy tragikus buszbaleset körülményeit vizsgálja, Lee-Chang dong Mentacukorkája (1999) pedig egy öngyilkosság okait fejtegeti.

Christopher Nolan filmjének kritikai- és közönségsikere után a következő években is több hasonló film készült, ezek közül különösen emlékezetes a szerkezetére már címével is utaló Visszafordíthatatlan (Gaspar Noé, 2002), és ebből merít az elnyomott férjek és az örök húszévesek kultfilmje, a Másnaposok (Todd Phillips, 2009) is.

A narrátorokat lelövik, ugye?

A Memento csavaros elbeszélését az a dramaturgiai játék teszi igazán különlegessé, hogy bár egy jelenet sincs, amiben a főszereplő ne lenne jelen, a különböző fordulatokat néha vele együtt, máskor viszont a „háta mögött” értjük meg. Ezek a meglepetések egyszerre elégítik ki a nézőben a detektívet fűtő kíváncsiságot és adják a történet drámai csúcspontjait. Az, hogy többet értünk meg Leonard helyzetéből, mint ő maga, egyre nagyobb feszültséget teremt az egyes jeleneteken belül, zavart okoz a különböző helyzetek értelmezésében. A filmben a cselekmény pontos visszafejtésénél, a motivációk és reakciók tisztázásánál fontosabbá válik a főszereplő egzisztenciális kérdéseivel való szembesülés.

A rendező már az első nagyjátékfilmjével, a Követés című brit noirral hírnevet és jelentős rajongótábort szerzett magának. A legendásan kis költségvetésű film középpontjában egy fiatal író áll, aki ihlet és írói képességek híján idegeneket kezd követni London utcáin. Hamar megszállottá válik, egy kifinomult rabló pedig rávezeti, hogy még ennél is tovább mehet – betöréssel és apró, személyes tárgyak elcsenésével még közelebb kerülhet az emberekhez. A Követés kérdései és szerkezete sokban eltérnek a Mementotól, egy dologban azonban közösek: a filmet narráló szereplő teljesen alkalmatlannak bizonyul a történet elmesélésére, hiszen maga sem tudja, mi történik körülötte pontosan.

A megbízhatatlan narrátor alakja Nolan későbbi filmjeiben is érdeklődésének középpontjában maradt. Ez a megbízhatatlanság azonban sosem egy rosszindulatú elbeszélőé, aki megpróbálja átverni a közönségét, hanem egy kiszolgáltatott hősé, aki erején felül küzd akciódús kalandjai során, legyen szó álomszintek közötti manőverezésről (Eredet) vagy időutazásról (Csillagok között).

Ahogy minden Nolan-film, a Memento is egy olyan fordulattal ér véget, ami egészen más szintre emeli az addig felmerülő kérdéseket. Az izgalmas thriller-, noir- és krimielemekből fokozatosan épül egy történet az idő, az emlékezés és a személyiség viszonyáról. „Minden film megváltoztatja az időérzetünket” – mondja a rendező, a Mementóval pedig ennél tovább megy, és az idő érzékelésével való viszonyunkra kérdez rá.

Képek: Kinowelt