A rendező néhány korábbi filmjével (is) találkozhatott már a hazai közönség, akik néha többen voltak 37-nél: a Frankofón Filmnapokon vetítették a Li’l Quinquin című burleszk bűnügyi minisorozat nagyjátékfilmes változatát, míg a 2016-os A sors kegyeltjei… meg a többiek rendes moziforgalmazást kapott. Utóbbi film szintén a krimi elemeivel játszott, Dumont ezekből kanyarintott harsány osztályharc-szatírát kannibálokkal, és egy nagyon felpuffadt kalapos úrral a középpontban. A rendező az elmúlt években két filmet, köztük egy metal-musicalt készített Jeanne D’Arc történetéből, míg a 2021-es France-ban Léa Seydoux remekelt szenzációhajhász, exhibicionista médiamunkásként.
Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy Dumont sci-fi paródia rendezésére vállalkozik, ám A Birodalom egyáltalán nem lóg ki az életműből. Bizarr hangulatú, szándékosan feltekert színészi játékkal, és a szó jó értelmében feszengős, kellemetlen humorral dolgozó mű ez is, ami ráadásul, a korábbi filmekhez hasonlóan szintén az észak-francia vidéken játszódik (legalábbis részben). Sőt, még két régen látott karakter, a Li’l Quinquinben kulcsszerepet játszó nyomozópáros, Carpentier hadnagy (Philippe Jore), és Van der Weyden őrnagy (Bernard Pruvost) is feltűnik benne.
A történet egy intergalaktikus szappanoperát helyez a vidéki közegbe. Egy kis halászfaluban él a többnyire munkás overált viselő melós, Jony (Brandon Vlieghe), akinek meggyőződése, hogy újszülött kisfia, Freddy a galaxis következő uralkodója. Jony egy idegen civilizáció, a Nullások vezetőjével, a beszédes nevű Belzébuth nagyúrral (Fabrice Luchini) működik együtt, hogy a nemrég világra jött „sarj” mielőbb elnyerhesse végső formáját és beteljesítse sorsát. Belzébuth egyébként, akárcsak a faluban ólálkodó űrlények többsége, valójában csak felvette az emberi alakot, ő épp egy idős idegenvezető testében konspirál a világuralom elérése érdekében, valós, szétfolyó külseje inkább emlékeztet egy szellemszerű entitásra.
A Nullások azonban nem számolnak az Egyesekkel, a mindenre elszánt Jane (Anamaria Vartolomei) bikinis Leia-hercegnőként próbálja megakadályozni, hogy Jony és Belzébuth sikerrel járjanak. Sokat segít ebben szárnysegédje, a furcsa ábrázatú Rudy (Julien Manier) is, aki váratlan pillanatokban húzza elő fénykardját az oldaltáskájából, hogy könnyed mozdulattal lefejezzen bárkit, aki az ellenállást akadályozza.
A Birodalom fanyar humora és abszurditása abból fakad, hogy Dumont ütközteti az álmos észak-francia falu közegét az űrbéli, grandiózus díszletekkel és csatajelenetekkel. Jony és Jane is úgy járkálnak hatalmas űrhajók fedélzetére az idegen hatalmak képviselőivel ügyeskedni, mintha csak a sarki boltba baktatnának át. Aztán visszatérnek a faluba, ahol mintha egy eltúlzott, intrikákkal átszőtt valóságshow kezdődne, ami furcsa figurák még furcsább szerelmi évődéséről szól. Utóbbit persze néha félbeszakítják fénykard-párbajok és más, sci-fibe illő pillanatok, például a Sainte-Chapelle kápolnát idéző űrhajó landolása a falu határában.
Az űrhajók és az űrbéli jelenetek káprázatosan néznek ki. Maguk a hajók kívülről és belülről is gótikus épületeket idéznek, az űr látványa, valamint a csillagközi járművek mozgása jól hozzák a sci-fi hangulatot, amit a rendező játszi könnyedséggel, röhögve semmisít meg néhány perccel később: a falusi jelenetekben sokszor szinte teljesen megállítja a filmet. Hosszan kitart lovaglós és sétálós jeleneteket, és csúcsra járatja az ide-oda pattogó szócséplést is. Mintha Dumont azt szeretné bizonyítani, hogy ha egy grandiózus látványfilmről lehántjuk a csillogó külsőségeket, a felszín alatt egy bugyuta, sokszor logikátlan, szappanoperai fordulatokkal operáló történet húzódik meg.
A Birodalom így hasonló logika mentén működik, mint a hírhedt Asylum-stúdió fércművei: rávilágít a mainstreambeli filmek alacsony színvonalára. Ám míg az Asylum műhelyeiben ezt filléres látvánnyal, futószalag-gyártással és fantáziátlan megvalósítással érik el, Dumont inkább kíméletlenül ütközteti egymással a grandiózus űreposzt és a Földön zajló extrém ripacskodást.
Így dolgozik A Birodalom rendre saját maga ellen, a rendezője pedig akkorát trollkodik, hogy azzal kis híján meg is semmisíti a filmjét. A paródia elsősorban a bevállalós műfajkritikát szolgálja, így bár ezúttal is sorjáznak hajmeresztő ötletek és váratlanul be-berobban a helyzetkomikum, Dumont filmje inkább fárasztó élmény, és nem szórakoztató.
Ennek ellenére azonban mégis megéri nekiülni ennek a furcsa, szabálytalan trollkodásnak. Elsősorban azért, mert ilyen bevállalós filmek ritkán jutnak el nemcsak a hazai mozikba, de a streaming platformokra is. Másrészt pedig könnyen rá lehet csavarodni Dumont őrült stílusára, és a falig eltolt, meglepetésszerű ötleteire, amik markáns szerzői kézjegyekként vonul végig az életművön. A Birodalom profin és önazonosan gáncsolja el önmagát, ezzel kifejezetten inspiráló filmélménnyé válik. Vétek lenne, ha csak 37 bátor magyar ember látná ezt a filmet.
A Birodalom elérhető az HBO Max kínálatában.
