A Budapesti mozi 100 éve című kiállítás az első rendezvénye az Ernst Múzeumba tervezett építészettörténeti kiállítás-sorozatnak. Ennek témái azon 20. századi építészeti műfajok, melyek Magyarországon vagy Budapesten is jelentőssé váltak, akár építőművészeti-művészettörténeti, akár kulturális-történelmi szempontból. A kétféle szempont említése itt nem véletlen: az építészetben ugyanis korszakot meghatározónak tartjuk, ha egyszerre több olyan műfaj is születik vagy megy át jelentős változáson, amelynek lényege új típusú köztér, társadalmi tér megteremtése, addig ismeretlen formában és módokon, funkciók szerint. A mozi mint meghatározott társadalmi tér nem létezett a 20. század előtt, és számos jelét láthatjuk annak, hogy induló századunkban és ami az építészetet illeti, legalábbis Budapesten, másnak adja át jelentőségteljes helyét.

A műfaj tudományos feldolgozásának körülményei szerencsések. A mai tudományelméleti és – kritikai elvárásoknak (a mindenkori tudományos gondolkodás felsőbbrendűségét képviselő álláspont helyett figyelembe vétele más gondolkodási módoknak is, a minél szélesebb körű társadalmi kontextusból nyert adatok történeti tényekként való megismerése és érvényesítése útján) természeténél fogva felel meg, hiszen létrejöttében technikai, társadalmi és gazdasági érdekek játszottak szerepet. A moziban először egy zseniális technikatörténeti találmány és közönsége találkoztak, de mindjárt úgy, hogy a találmány bizonyította magáról: csakis a közönségért létezik. őt tudósítja, szórakoztatja, neki közöl ismereteket, előtte eleveníti meg a múltat, idézi meg, ami van vagy lehetséges a világban, olykor dokumentatív, máskor illusztratív vagy művészi, alkotó módon. Ezért kiállításunkat egy külön kis katalógus kíséri a mozi kultúr- és technikatörténeti összefüggéseiről, Budapesti mozirege címmel. A társadalmi tér legújabb kori történetének bemutatására mi sem alkalmasabb tehát, mint a mozi, aminek közönsége maga a társadalom, az ezt másutt jellemző tagozódások nélkül. Egy ezt a szempontot követő budapesti mozitörténetet, Lajta Andorét, ami 1959 óta kéziratként forrása minden, mozival foglalkozó szakembernek, ezért választottuk be ebbe, az építészeti műfaj történetét tárgyaló katalógusba.

A teret technikai eszköz hívta életre magának, akár a modern kor más társadalmi tereit: a l9. századi pályaudvarokat, vagy azokat, amelyek megvalósítását új technikai eszközök tették lehetővé: a kiállítási és vásárcsarnokokat, az első áruházakat. Ideológia, politika nem befolyásolták születésüket és virágzásukat. Demokratikus és „enciklopédikus” voltukhoz nem férhet kétség, amit csarnokszerű kiképzésük is igazol, még ha ez nem is kizárólagos. Hiszen a mozi is keresztülment azokon a fázisokon, amiken az új jelenségek általában, az autonómmá válás során: előbb más funkciójú társadalmi terekkel ötvöződött (kávéház), a maga jelentőségének növelése érdekében is (színház); társult más funkciójú épületekhez, különösen a nagyvárosokban (bérház). De ismertek egyszerű, tiszta formái is, jóllehet inkább vidéki városokban vagy vidékies városrészekben: a magas, általában egyenes záródású oromzatból és mögötte alacsony, fekvő téglatestből álló, „western” típusú épületek. A homlokzat ezeknél az önreprezentáció és reklám helye, az épülettest a közönségé és vetítésé. A mozi alapvetően ennyiből áll, s ennek a térszerkezetnek többféle változata jelent meg az idők során, akár egy épület történetében is. Az egyes mozik építéstörténetét is feldolgozó tanulmányaink aszerint készültek és követik egymást, ahogy időben a változatok, típusok megjelentek s amennyiben építészeti stílusuk szerint is jelentősek. A többi moziról leírás készült, azonban teljességre nem törekedtünk, tekintettel a moziépületek egykori nagy számára Budapesten.

Úgy tűnik, a filmvetítés maga is sokáig ötvöződött más produkciókkal. Mi másnak tarthatnánk például az eredeti, vásári mutatványos-környezetet az 1950-es évekig is átmentő, vetítés előtti artista-műsorokat? És ötvöződött a filmnézés is a társasági élet más formáival: a kávéházi gyökerekre máig emlékeztetnek a mozis perecek és előre gyártott utódaik. Ezek az összefonódások tanulságosak. Alternatívákat hordoznak a mozi jövőjét tekintve.
Miközben ugyanis például a Manhattanen, New York hatalmas belvárosában rekonstruálják a moziépítészet fénykorának art decós emlékeit, nálunk részben a modern magyar építészettörténet kiemelkedő alkotásaiként ismert budapesti mozik átfunkcionálása-átalakítása zajlik, a nézők hiányára hivatkozva. Másrészt egy érdekes, de nem biztos, hogy valóságos társadalmi tagozódást felmutató, antidemokratikus szemlélet szerint lettek napjainkra mozik, néhány megmaradt régiből, a vájtfülűeknek, illetve a bevásárlóközpontokban újak, a többieknek (bevásárlóknak, ráérőknek, ún. szabadidősöknek). Ezek azonban a társadalmi tér építészeti kérdését már nem hordozzák. Sőt, kifejezetten megfosztják azt jelentőségétől, meghamisítják jelentését.

A kortárs képzőművészet azonban alkotó módon nyúlt a társadalmi tér kérdéséhez, az építészettel szemben kimutatható kétségtelen előnye folytán: társadalmi érzékenységét közvetlenül képes kinyilvánítani. Előbb bevonult a használhatatlannak ítélt moziépületekbe, ahol tudott, mint például az 1980-as években az Újlak mozitól nevét kölcsönző Újlak csoport, aminek tagjai kiállítási térként éltették tovább a moziteret, kihasználva ennek azt a múltját is, amit a mozi közönségének demokratikus voltával jellemeztünk, s ami éppen a magas művészet közönségét mindaddig nem jellemezte. Ez a társadalom- és művészettörténeti folyamat ellentétes azzal, ami ma a mozik körül, nem művészi és társadalmi indítékokból, történik, s ami már nem a technikai lelemény vagy a művészet és társadalom közös érdeke, hanem csak rövid távú gazdasági önérdek. Mivel a 80-as évek alternatív kultúrájából és művészetéből eredő javaslatok nem részei az építészettörténetnek, itt térünk ki rájuk.
A rendszerváltás, úgy tűnt, lehetőséget teremtett az alternatívák stabilizálására és gazdagítására. 1990-ben módja nyílt tíz fiatalnak arra, hogy a nagy múltú (előbb bankból City majd Szittya mozi, később háborús kórház, végül) Toldi moziban alternatív filmforgalmazási rendszert dolgozzon ki és működtessen, a monopolizálódás folyamatának közepette. A Fahrenheit 451 egyesület működését a helyiségek egy részét bérlő Razzia rock-lokál bevétele biztosította. Az egyesületet egy év alatt felőrölte a külső-belső küzdelem. Ugyanakkor a VIII. kerületben megnyílt az Egocentrum (Lőrinc pap tér 3.), egy non-stop kocsma, ahol éjszakánként videovetítéseket tartottak, ugyanabban a térben, mintegy felelevenítve a mozi mint társadalmi tér korai variációit. 1994-től Cirko-gejzír néven újjáalakult az alagsori tér: a Narancs alapítvány támogatásával elkülönült helyiségek létesültek: előtér kávézóval (ingyen tea, kávé, ásványvíz), könyvtárral; kiállítótér a képzőművészetnek, mozitér a vetítéseknek. Az egészet összefogta El Kazovszkij falon végigfutó installációja, ami a mozitérben régi alternatív zenei plakátokból összeállított boltozatburkolattal egészült ki. A társadalmi tér legtisztább értelmében került ide ajándékba minden: a megszüntetett I. kerületi Folyamat Galériából Erdély Miklós zongorája, amin Darvas Ferenc játszotta a némafilmek kísérőzenéjét, a bezárt Világ moziból az ülések, vidéki moziból a régi vetítőgép, bútorok a frissen szerveződött maffia által megfojtott alternatív Hold-kocsmából. A nevében ars poeticát megfogalmazó Másképp alapítvány üzemeltette, amint az új Cirkogejzírt is az V. kerületben (Balassi B. u. 15-17.), 1998-tól. (Az eredeti bérletét ugyanis felmondta az önkormányzat, hogy helyébe magasabb bevételt biztosító elit-vendéglőt létesítsen.) Vajon tekinthetjük-e biztató jelnek a Másképp alapítvány magányos küzdelmét a mozi mint közös társadalmi tér fenntartásáért?
Keserü Katalin

A Mozi 100 éve kiállításról bővebben a fiesztában olvashattok.