"Emlegettünk néhányszor a Sunset Boulvard-t"

Dési András György: Közös forgatókönyvek írásával kezdtük, és mivel mindketten sajnáltuk volna más rendező kezébe adni a könyveket, együtt jutottunk el oda, hogy akkor mi is rendezzük a filmeket.

Móray Gábor: A forgatás úgy zajlik, hogy előre megbeszéljük, ki, mire figyeljen. Egyikünk mondjuk a színészek instruálásával foglalkozik, másikunk a képet ellenőrzi.

D. A. GY.: De külön megbeszélésekre általában nincs is szükség, mert mire elkezdődik a forgatás, már annyi időt töltöttünk a filmmel, hogy addigra már szinte teljes mértékben összecsiszolódunk. A forgatókönyv úgy készül, hogy minden mondatot megvitatunk, és nagyon kis lépésekkel, szinte szóról szóra haladunk a konszenzus felé, aminek köszönhetően utólag már nem is emlékszünk arra, hogy egy-egy momentum eredetileg kinek az ötlete volt.

Előre megbeszéljük, ki, mire figyeljen

Filmhu: Az utolsó képpel kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy nagyon sűrű szövésű a film sok olyan szállal, amely csak eredőjében van jelen, mégis felkelti a néző kíváncsiságát. Mi volt az az első alapötlet, ami alapján kialakult a történet? Eleve kisjátékfilmben gondolkodtatok, vagy felmerült, hogy esetleg nagyjátékfilm készüljön belőle?

M. G.: Évekkel ezelőtt készült egy Kovács című nagyjátékfilm-forgatókönyvünk, ami aztán díjat is nyert a Sundance forgatókönyvírói pályázatán. Ebben szerepelt egy fotós, és az ő figuráját, illetve kapcsolatrendszerét továbbgondolva jutottunk el a mostani kisjátékfilm fő elemeihez. Az utolsó kép története azonban már nagyon távol került az eredeti játékfilmtervtől.

D. A. GY.: Többen is mondták, hogy a vetítés után olyan érzésük volt, mintha egy nagyjátékfilmet láttak volna. Nagyon örültünk ennek az észrevételnek, mert ez talán azt jelzi, hogy érzékelték azokat a jelentésrétegeket, amelyeket mi mind szerettünk volna megmutatni.  

M. G.: Ez az érzet abból is adódhat, hogy talán sikerült olyan figurákat teremtenünk, akik beindítják a fantáziát, és akár egy nagyjátékfilm erejéig is érdekesek tudnának maradni a néző számára.  

D. A. GY.: Ennek ellenére fontos leszögeznünk, hogy kezdettől fogva 15 perc terjedelemben gondolkodtunk: ez az az időtartam, amin belül ez a film működőképes.  

Filmhu: A sűrűség érzetéhez az is hozzátartozik, hogy nagyon sok kihagyással dolgozik a film. Mennyire adódott ez a terjedelmi korlátokból, és mennyire része ez a „balladai homály” magának a film világának?

D. A. GY.: A film általunk tréfásan választott műfaji meghatározása a kisfilm noir. Ebből is adódik a sok sejtetés, illetve maga a flashback-keret is. A film játék a noir-ral, nem véletlen, hogy a forgatókönyv írásakor egymás között emlegettünk néhányszor a Sunset Boulvard-t - persze azután egészen másfelé kanyarodtunk.

Filmhu: A forgatókönyv írásakor egyébként kitaláltátok magatoknak ezeket az el nem mondott történeteket (a főhősök múltját, filmen kívüli viszonyait stb.)?

D. A. GY.: Igen, gondolkodtunk ezen, már csak azért is, mert a színész ezt bármikor megkérdezheti. Van egy olyan színészalkat, akinek erre a tudásra szüksége van. Az írásban is sokat segít, ha alaposan kitaláljuk a szereplők hátterét, arról nem is beszélve, hogy ezer praktikus részlet (pl. milyen tárgyak vannak az asztalon) következik ezekből a meg nem írt történetekből, aminek végül látszania kell a képen.  

M. G.: Kiváló operatőrünk, Csukás Sándor nem kevésbé kiváló, szigorú dramaturgunk is, aki mindenre rákérdez, és nem hagyná, hogy elmismásoljuk ezeket az apró részleteket.

Filmhu: Mennyire engedtétek improvizálni a színészeket?

D. A. GY.: Mi nagyon pontosan megírjuk előre a forgatókönyvet, aprólékosan kidolgozunk mindent, de nagyon – sőt, őszintén – kíváncsiak vagyunk rá, hogy aztán mihez kezd a szerepével a színész: az ő tehetségükre bízzuk, hogy életre keltsék ezeket a sorokat. A forgatásban talán az a legizgalmasabb, ahogy az addig csak papíron létező mondatok, helyzetek ezerféle színt kapnak a színészeknek köszönhetően: nagy öröm, amikor olyasmit találnak benne, amit mi addig észre sem vettünk. Pap Verának, Hajduk Károlynak, Kovács Zsoltnak és a többieknek nagyon sokat köszönhet ez a film.

Filmhu: A film számomra legérdekesebb felvetése az alkotó/néző képhez való viszonya, illetve a kép és valóság kapcsolatának problematikája…

M. G.: Nem akartunk sokat elméletieskedni, de igyekeztünk ebből a szempontból is érdekes, apró csavarokat építeni a filmbe. Számunkra azonban ugyanilyen fontos volt a két főszereplő viszonya. A film rövidsége ellenére is két egyforma jelentőségű, összekapcsolódó szálon fut a cselekmény, az egyik a fotós és a fodrásznő szerelmet (is) sejtető kapcsolata, a másik a fotós munkája, és annak eseményszintű következményei.

Olyan színészcentrikus filmeket csinálunk, ahol a hangsúly az emberekre és az ő kapcsolataikra kerül

Filmhu: A két főszereplő állandó játéka, hogy minden archoz egy-egy történetet társít. Ti is így jártok-keltek az utcán, hogy nem embereket láttok, hanem történeteket?

D. A. GY.: Szerintem mindenki így jár-kel az utcán.

M. G.: Azért nem mindenki, az emberek sokszor túl fásultak ehhez. Figyeljük mi is az arcokat, az embereket, de tulajdonképpen ez az elem is a Kovácsból származik: ott volt egy olyan figura, aki megszállottan hitte, hogy minden arc, minden fotó mögött ott van egy történet, ami türelmes, szívós munkával visszafejthető.

Filmhu: Hol és mennyi időt forgattatok?

M. G.: A Visegrádi és a Balzac utca környékén forgattunk három napot, hajnaltól késő estig, illetve éjszaka. A fotós műtermét egy hatalmas hodályból alakítottuk ki, és a kirakatot is gyakorlatilag a semmiből kellett megépítenünk. Igyekeztünk nem mesterkélt díszleteket építeni, de ugyanakkor szerettük volna kicsit kortalanná tenni a környezetet.

D. A. GY.: Majdhogynem állandó stábbal forgatunk, az operatőr, a zeneszerző személye mind a négy filmünknél azonos, az apróbb szerepekre pedig családtagokat, barátokat kértünk fel - egy-egy villanás erejéig benne vagyunk mi is, az operatőr is, Sándor Pált, a producerünket pedig valószínűleg mindenki fel fogja ismerni.

Filmhu: Milyen volt vele együtt dolgozni?

D. A. GY.: Nagy megtiszteltetés volt, ráadásul igazán otthonunkra leltünk a Hunniában. Pali ízig-vérig filmes, és nagyon tüzes, szenvedélyes ember, aki bár mindig megpróbál nem beleszólni a munkába, úgysem tudja megállni, hogy elmondja az észrevételeit, kritikáját – ezekre mindig érdemes odafigyelni.

Filmhu: Olvastam egy nagyjátékfilmes forgatókönyvetekről, mely tavaly elnyerte a Forgatókönyv Börze különdíját. Hogyan álltok most a Titkos pizsamával?

D. A. GY.: A magunk szelíd, de makacs módján törekszünk a megvalósítás felé, de emellett kész kisfilmforgatókönyvek is várnak arra, hogy leforgassuk őket.  

Filmhu: Miről szól a Titkos pizsama?

M. G.: A nagyjátékfilmterv eredeti szándéka az volt, hogy Budapest éjszakai életét megörökítsük, ehhez találtunk ki egy történetet, melyben egy főhős különböző kalandokba keveredve sodródik az éjszakában.  

Látszólag nagyon különböző  típusúak az eddig készült filmjeink. Egyetlen közös nevező  talán az, hogy olyan színészcentrikus filmeket csinálunk, ahol a hangsúly az emberekre és az ő kapcsolataikra kerül. Ebből következően viszonylag kevés pénzből „megúszható” filmeket készítünk, és ezen az úton szeretnénk a jövőben is továbbhaladni: persze nem a pénztelenséghez ragaszkodunk, hanem az egyszerűséghez, a színészre koncentráló figyelemhez.