Kim Rossi Stuart úgy kezdte, mint sokan mások. Mint ügyeletes szépfiú tűnt fel a Vörös és fekete tv-változatában, ahol Carole Bouquet-nek tette a szépet, nem kis lépést jelentett a pályán Roberto Benigni Pinokkió-ja, majd A ház kulcsai-val és a nemrégiben hazánkban is bemutatott Bűnügyi regény-el végleg feliratkozott az ismert európai színészek listájára. Mi sem természetesebb, hogy a következő lépés a kamera mögé vezetett, s Kim Rossi Stuart, ahogy már annyian előtte, megpróbálkozott a rendezéssel. Nem is rosszul! A Kispályá-nak ugyan vannak hibái – hogy is nézne ki egy bizonyítvány rossz jegyek nélkül! -, azt mégis el kell ismerni, hogy eredeti látásmódjával és maníroktól mentes friss hangvételével kitűnik a „kispályások” sorából, az alkotói csapat pedig megcélozhatja az első osztályt.
Az elsőfilmes saját bevallása szerint nem azért választotta témájául a gyerekkort, mert az olyan hálás téma, ellenkezőleg: épp a fonákságok mentén igyekezett a kritikus kor titkait felfejteni. Az „elvesztett csodát”, a „háromdimenziós érzelmi minőséget” igyekezett nyakon ragadni felvéve azt a különlegesen érzékeny optikával felszerelt szemüveget, ami meglátja az óriáskígyó gyomrában a lenyelt elefántot és a képzeletbeli sárkány hátára pattanva belátja a jók és rosszak világát. A mágikus realizmus, a finommechanikára hangolt egyszerűség és az ártatlanság minősége ez, olyan világ, amit nehéz, nagyon nehéz „fölnőttként” megérteni, a beleélés képessége pedig már rég elveszett valahol az első rázós csatában, amit a világ nyert meg. Kim Rossi Stuart mindennek felvázolásában kétségtelenül hatalmas segítségre lelt Alessandro Morace személyében, aki 11 éves Tommy bőrébe bújva, mintegy médiumként közvetített a gyermeki és a felnőtt-világ között. Alessandro, mellett, aki valójában sohasem vágyott színészi babérokra, olyan szintén nem kis teljesítményt nyújtó „másodhegedűsök húzzák”, mint a szintén kezdő Marta Nobili a testvér, és a Szent szívben debütált Barbora Bobulova az anya szerepében. Maga a rendező pedig, nem bírván teljesen elszakadni korábbi önmagától, szintén a kamerák kereszttüzébe állt. A szerep, amit felvállalt, nem kicsi. Rossi Stuart a gyermekeit egyedül nevelő apa ellentmondásos alakját formálja meg.
 |
| Meglátja az óriáskígyó gyomrában a lenyelt elefántot Kim Rossi Stuart: Kispálya |
A Kispálya történetét tekintve nem több és nem kevesebb, mint egy átlagos sztori a kamaszkor problémáiról, mégsem összetévesztendő a tucatárukkal. Van benne gyerek, de nincs kutya, van dráma, de nincs tragédia, van, hatás, de nincsenek fölösleges könnyek és terjengős zenei kísér(l)etek.. Az olasz „eposzok” jó szokásához híven terjengős, mégis ügyesen lavírozik a klisék között, s maximum csak súrolja azokat. Adott a csonka családmodell, úgymint Kramer kontra Kramer. Az egyszemélyes apa-anya intézmény időnkénti működésképtelenségeit egyensúlyozandó ott a dupla-, triplaadag szeretet, a többszörös terheket ellensúlyozandó, ott az itt-ott elemi erővel feltörő idegbaj. Ez a világ nem tökéletes, különösen a lázongó ifjúság és a lúzer családfenntartó óhatatlan konfliktusaival agyoncsapva nem az, mégis több mint élhető. A törékeny idill kohéziója a napi boldogság, az egymásrautaltság és valamiféle kölcsönös tisztelet elegye. Itt nincsenek hősök, nincsenek áldozatok, csak kisemberek vannak napi kisdrámákkal, akik nem egymás vagy a világ, csakis önmaguk ellen harcolnak. De talán nem is igazi harc ez, inkább afféle normális mindennapi küzdelem. Az apa a férfi klasszikus szerepköréért küzd, időnként túlzásokba esik, néha gyerekebb a gyereknél, de tud korrigálni, s van ereje az önbírálathoz. A fiú a berzenkedő akarat és a megfelelési kényszer között sodródik a felnőttkor felé. A női vonalon egy a női szerepkörbe mind jobban beletaláló nővér, s egy teljesen megbízhatatlan, el-eltűnő anya súlyosbítja a helyzetet. Nincs konkrét kiindulási pont, s senki ne várjon megnyugtató végkifejletet. Kim Rossi Stuart filmje olyan, mint maga az élet: sok kis egymásra épülő epizód folyamata. Ebből természetesen csak alig kétórányi fért fel a vászonra. A továbbiak a folytatásban…
