A konferencia felvezetéseként megtartott Balkan Fund Workshops rendezvényeire már számos szakmabeli érkezett a meglehetősen csúnya kikötővárosba. A térség kiemelt filmes eseménye forgatókönyv-fejlesztési alap és koprodukciós piac egyben. A hagyományoknak megfelelően idén is 12 forgatókönyvíró, író-rendező és producereik kaptak lehetőséget, hogy egy nemzetközi szakmai zsűri előtt prezentálhassák filmötleteiket. Közülük négyen a kétnapos, kimerítő pitch-folyam végén tízezer eurós fejlesztési hozzájárulást kaptak a Balkan Fund alapítványtól.
Maga a konferencia igen ambiciózus programmal csábította a résztvevőket. Az első napon a kissé hosszúra nyúlt bevezetők és a számos köszöntőt követően a történetek kerültek középpontba. Elvben legalább is, mert sok mindenről szó esett ugyan, de a programpontok legfeljebb érintőlegesen lettek megemlítve.
Lokális vagy egyetemes történetek? Van-e a történeteinkben közös európai identitás? A klasszikus történetszerkezet segítség vagy akadály? Forgatókönyvírás a 21. században – miként lelhetünk történeteinkkel szélesebb közönségre? Miként befolyásolják történeteinket az európai fejlesztési és gyártási folyamatok? Hogyan változtak történeteink az elmúlt tizenöt évben? A technológia fejlődése változtat a történetmesélésen?
|
|
Lokális vagy egyetemes történetek? |
Ezután bizarr kitérő következett. Egy amerikai tanár, David Kipen vette át a szót, hogy egy órán keresztül foglalja össze legutóbbi könyvének tartalmát, és bemutassa saját elméletét. A Schreiber-elmélet, mely szerzője és kitalálója szerint az amerikai filmtörténet radikális átértelmezése, bár figyelemfelkeltő, hosszas fejtörést követően sem sikerült bármiféle gyakorlati hasznát meglátni. Noha a konferencia résztvevői közül sokaknak simogatta az egóját, a Schreiber-teória valójában nem tűnik többnek jellegzetes bölcsész-felvetésnél; logikus, de öncélú megmondás, könyvtárak polcaira való intellektuális elmélkedés.
Miből is áll a Schreiber (jiddisül: író) elmélet? Az európai és amerikai filmgyártást az elmúlt évtizedekben egyaránt eluraló auteur teória, a rendezőközpontúság elutasítása, ellenvetése. Eszerint a film valódi alkotója az író. Kipen kutatásai szerint, ha bizonyos jelentős filmírók életművét megvizsgáljuk, sokkal következetesebb tematikus mintaszerűséget figyelhetünk meg, mintha bármelyik rendező filmográfiáját vizsgáljuk. Az amerikai oktató szerint ideje, hogy eljöjjön az írók kora, a Schreiber-éra. A felvetést a konferencia résztvevői közül jó néhányan hosszas, ütemes tapsolással köszöntötték, noha praktikus javaslat nem hangzott el arra nézve, hogy ezt akkor miként is képzeli el David Kipen. Mulatságos volt egyszersmind, hogy mikor az írók szerinte három legszükségesebb fogadalmát említette Kipen – „sosem fogok rendezni, sosem szkript doktorkodok, és nem kizárólag adaptációkat írok” – nagy csend uralkodott a teremben.
Az első nap délutánja egy kerekasztal-beszélgetéssel telt. Olyan európai nagyágyúk között, mint Jurgen Wolff, Ruth Toma, Thomas Bauermeister és Jaroslaw Sokol, helyett kapott a Tesó, a Kész cirkusz és a Konyec írója, Lovas Balázs is (a filmhu felelős szerkesztője - a szerk.), ám az új korszak történetírói kihívásainak megtárgyalása jóformán csak közhelyek és általánosságok emlegetésébe fulladt.
A második nap száraz ám velős kérdések feszegetésével telt. A mikrofont szerzői jogi specialisták adták egymásnak, akik a személyhez fűződő és elidegeníthető jogok kérdését, az érdekképviseleti és begyűjtő szervezetek szerepét tárgyalták kimerítően. Megvallom őszintén, egy idő után képtelen voltam követni a társalgást, amit a témában roppant felkészült, és valódi írói tapasztalattal is bíró (!) jogászok elképesztő vehemenciával folytattak. A kerekasztal konklúziója végül az előzőleg elhangzottakra rácáfolva végtelenül banálisnak tűnt. Eszerint közös – lehetőség szerint páneurópai – írói összefogásra van szükség, hogy a forgatókönyvírók ne legyenek zsarolhatók és bármikor lecserélhetők, bizonyos jogokat pedig nem szabad átengedni a producereknek, vagy csak igen komoly összegért cserébe. Az idő mondja meg, hogy a komoly elhatározást miféle tettek követik majd.
A száraz jogi elmélkedést valamelyest oldotta Uwe Wilhelm forgatókönyvíró könnyed hangvételű előadása, mely újfent szellemes volt, ám sokkal kevésbé hasznos. A „Miért írjunk?” című beszéd gyakorlatilag önironikus visszatekintés volt az író karrierjére, különösebb tanulságok nélkül, hacsak azt az óriási felzúdulást kiváltó érvelését nem tekintjük annak, hogy meg kellene szüntetni az állami támogatást és amerikai mintára üzleti alapra helyezni a filmgyártást. Ha provokálni akart a német forgatókönyvíró, sikerrel járt. Nem csoda, hogy ezek után ebédjét kénytelen volt magányosan elkölteni.
 |
| A teremben mindenki kiforgatta a zsebeit és panaszkodott egy sort |
Az elhúzódó második nap záró beszélgetése a pénzről szólt. David Kavanagh, az ír forgatókönyvírók céhének elnöke ironikus és vicces moderálása mellett a kerekasztal nem szólt másról, mint hogy ki mennyit keres. No, ez bizony tanulságos volt, bár szerintem nem annyira azoknak, akik levonhattak volna belőle pár messzire mutató következtetést. Ahogy azt várni lehetett, azok panaszkodtak leghangosabban, akik egy forgatókönyv megírásáért 60 és 100 ezer euró közötti összegeket tesznek zsebre, plusz a bevételek bizonyos százalékát. A nemzetközi trendeknek megfelelően az is látható, hogy a tévés írók fizetése meredeken emelkedik, egy-egy epizód megírásáért műfajtól függően elképesztő pénzeket kaszálhatnak – természetesen a nálunk civilizáltabb társadalmakban.
Miután a teremben szinte mindenki felállt, kiforgatta a zsebeit és panaszkodott egy sort, a konklúziót levonhattuk: az átlag szerint Európában egy író a film költségvetésének 2-2,5 %-át teheti zsebre egy nagyjátékfilm forgatókönyvéért, egy drámasorozat-epizódért átlagban 10 ezer euró üti a markát, egy szappanopera egy részének papírra vetéséért pedig 5 ezer eurós számlát állíthat ki. Van tehát még hová fejlődnünk itt keleten.
Hosszas okfejtés majd vita következett az EU-ban megszüntetendő private copying intézményéről, azaz az üres adathordozók árába épített összegről, mely elméletileg a magáncélú másolás nyomán az alkotókat ért anyagi kár részleges megtérítését szolgálta eddig. Az ezt a tervek szerint felváltó DRM (Digital Rights Management) ellen sokan olyan lendülettel álltak ki, mintha a Star Wars franchise jogtulajdonosai lennének.
A késő estébe nyúló konferencia zárásaként a résztvevők nyilatkozatot fogadtak el, melyet eljuttatnak az EU illetékes szerveihez, illetve az európai szakmai sajtóhoz, hogy minél több európai forgatókönyvíró megismerhesse és aláírhassa. A manifesztum szövege illetve a magyar fordítás hamarosan a filmhun is olvasható lesz, az érintettek pedig e-mailben csatlakozhatnak az aláírókhoz.
Összességében felemásra sikerült tehát az európai forgatókönyvírók első formális találkozója. Tartalmilag hagyott kívánnivalót maga után, ugyanakkor néhány résztvevő szerint feltétlenül volt terápiás haszna. Amiben viszont az ilyen alkalmak verhetetlenek, és ez a thesszaloniki találkozóval sem volt másképp, az a kapcsolatépítés lehetősége. Barátságok és remélhetőleg tartós szakmai kapcsolatok születtek a négy nap alatt, amelyek hosszú távon vélhetően haszonnal lesznek az egész európai szakma számára.
