Amikor sokszínű életművet emlegetek, nem azért teszem, mert jól csengő szófordulat. Sokkal inkább azért, mert Sára munkásságára maximálisan illik a „sokszínű” jelző, hiszen elképesztően változatos műfajokban és szerepkörökben próbálta ki magát. Széleskörben talán a hatvanas-hetvenes évek, az „aranykor” magyar szerzői filmjeiben nyújtott operatőri teljesítménye miatt ismerik, de filmtörténetileg éppoly jelentősek saját játékfilmrendezései. Ezen túl készített történelmi dokumentumfilmeket, a televízió számára például 25 részes sorozatban dolgozta fel a doni katasztrófát (Krónika), de művészetszervezői tevékenységével is formálta a hazai mozgóképkultúrát: többek között az alatt a hét év alatt, amikor a frissen induló Duna TV vezette.
Feldobott kő
Az 1968-as Feldobott kővel kezdem a sort, mivel (bár operatőrként már ’61-ben elindult a karrierje) Sára ezzel a filmmel mutatkozott be rendezőként. Ekkor kapott először lehetőséget arra, hogy a teljes munkafolyamat felett kontrollt gyakorló szerzőként dolgozhasson. Ő írta a forgatókönyvet (állandó munkatársaival, Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel), és a rendezés mellett fényképezte is saját filmjét. Ráadásul a történeten erősen kimutathatók önéletrajzi hatások, ami miatt nyugodtan tekinthetjük ezt a mester „így jöttem” filmjének.
A Balázsovits Lajos által játszott főszereplő (Sára kvázi-alteregója) érettségi után sikeresen felvételizik a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ám politikai okok miatt mégsem veszik fel. Földmérőként kezd el dolgozni, és belekeveredik az ötvenes évek erőszakos téeszesítésébe. Közben megismerkedik a hatalmas, sík szántóföldekkel határolt tanyavilág lakóival, a jellegzetesen barázdált arcú parasztokkal, és az erdőben élő cigányokkal is, ám újra és újra az elnyomó hatalom képviselőibe botlik, amikor fényképezőgépével a nyers valóságot próbálja megörökíteni. Sára kontrasztos fekete-fehér, anamorf szélesvásznú képsorain tapintható módon kel életre a magyar vidék. Vizuálisan nagy műgonddal megkomponált esztétikumra törekszik, és elhalmoz minket a rá jellemző állandó zoomokkal és kameramozgásokkal.
„Számon kérik tőled a történelmet. Kérd számon a történelemtől az embert, és kérd számon magadtól is” – halljuk Balázsovits hangján mintegy szentenciaként a filmet keretező sorokat. Sára érdeklődésének középpontjában már ekkor a történelem és az egyén ellentmondásos viszonya állt. Első rendezése témaválasztásával az akkoriban itthon meglehetősen népszerű „közelmúlt-filmek” táborát erősíti. Ezen túl erős társadalmi érzékenység jellemzi, ami nem csoda, hiszen a szociológia és a magyar filmművészet gyümölcsöző kapcsolata éppen ekkoriban szökken szárba. A Feldobott kőben is hangsúlyt kap a társadalomrajz, olyannyira, hogy szinte minden más annak van alárendelve (beleértve a történetet és a dramaturgiai szerkezetet is).
Sárának nem célja egy koherens, A-ból B-be tartó történetet elmesélni, ennél sokkal fontosabbnak tartja, hogy a hiteles korrajzon, a parasztság és cigányság ábrázolásán keresztül az igazság kereséséről, a valóság megmutatásának kínzó dilemmáiról beszéljen. Így vall erről: „Mi eldöntöttük, hogy korunk társadalmi viszonyaiból vesszük filmjeink témáját, mondanivalóját s egészét, mert ugyan honnan a pokolból vehetnénk máshonnét?”
A filmnek kalandos az utóélete: mivel a Rákosi-korszak diktatúrájának kendőzetlen kritikája, így nem meglepő, hogy elkészülése után egyből dobozba került. Egy évvel később engedték csak bemutatni azzal a feltétellel, hogy forgatnak hozzá egy plusz záró jelenetet, amely a Kádár-rendszert a Rákosi-érához képest kedvezőbb színben tünteti fel. Bár ez természetesen ideológiailag ellentmond Sára koncepciójának, mégis egy érdekes formai megoldást köszönhet neki a film. A modernizmusra és a francia újhullámra oly jellemző önreflexióval, egyfajta „film a filmben” gesztussal él a jelenet: Balázsovits karakterét láthatjuk, ahogy már diplomás rendezőként a Feldobott kő című filmjét rendezi. Az így végleges formát nyert vágatot Cannes-ban mutatták volna be, de a párizsi diáklázadások miatt ez meghiúsult. Egy évvel később Magyarország ezt a filmet nevezte az Oscarra.
Operatőri munkák
Lépjünk most vissza az időben, és vegyük sorra – a teljesség igénye nélkül – Sára operatőri működésének legfontosabb állomásait a főiskolai évektől kezdve.
„A megszerkesztett látvány hozzátartozik magához az emberhez, az emberi lényeghez: az emberiség minden kollektív megmozdulása, a kőkorszaktól napjainkig, mindig funkció és esztétikum egysége volt” – vallotta Sára. Egész életében a képek bűvöletében élt, mesterei pedig olyan neves szakemberek voltak, mint Illés György operatőr (a főiskolán) és Szőts István rendező (a főiskolán kívül). Utóbbi nevéhez fűződnek többek között az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről című szép, érzékeny alkotások. Első, sikertelen főiskolai felvételije után pedig így vigasztalta Sárát: „A tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik.” A fiatal Sára megígérte, hogy esze ágában sincs elkallódni, és a rá következő évben valóban fel is vették a filmművészetire.
Sára Sándor
Viszont csak a szerencsén múlt, hogy nem késte le a felvételit. Későn tudta meg ugyanis az időpontját, ezért sietve kellett lenagyítania egy fotósorozatot. A képeket ablaküvegen szárította, ám azok ráragadtak az üvegre, ezért a felvételi reggelén gyorsan leáztatta őket onnan, és mentőötletként egy vízzel teli nagy befőttesüvegben vitte őket Pestre. Ez a jelenet a Feldobott kőben meg is elevenedik.
Sára diplomamunkája a Gaál István rendezésében készült Pályamunkások című rövidfilm volt. Azon túl, hogy magyar filmtörténeti jelentőségű etűdről van szó, tökéletes nyitódarabja a Gaállal való közös munkáinak. Már itt erőteljesen megjelennek az esztétizáló, geometrikus kompozíciók, amelyek az absztrakt irányába mozdítják el a film képi világát. Az alkotópáros mesterien bánik a mozgással és a ritmussal, mint képszervező elemekkel. Gaál István a főiskola után több rövidfilmet és két játékfilmet készített Sárával. Ezek közül az egyiket mindenképpen szeretném megemlíteni: a ’63-as Sodrásbant.
A gyász feldolgozásáról szóló, Tisza-környéki paraszti környezetben játszódó, balladisztikus hangvételű mű egy szívszorítóan lírai alkotás, kompozíció terén pedig Sára egyik remeklése. Némelyik beállítása nyugodtan elférne egy fekete-fehér Antonioni-filmben. Elég végignéznünk a stáblistán, hogy érezzük, micsoda szellemi pezsgés jellemezte a korszakot: Sára segédoperatőre Kende János volt, az elsőasszisztens pedig Huszárik Zoltán.
Sára és Gaál István a Sodrásban forgatásán
A Sodrásban után éles váltás következik: a ’65-ös Gyerekbetegségek egy játékos, gyerekszemszögből bemutatott mese Kardos Ferenc és Rózsa János rendezésében. Egyedülálló darab a magyar vígjátékok palettáján, hiszen a burleszk fizikai humorát vegyíti hol absztraktba hajló, hol pedig lírai elemekkel. Ez Sára első színes nagyjátékfilmje, és a színhasználatban rejlő izgalmas lehetőségeket maximálisan ki is aknázza.
Számos teszt előzte meg a forgatásokat, hogy feltérképezhessék a nyersanyag határait. Az egész filmben tombolnak a telített, élénk árnyalatok, a bordók és vörösek szinte leugranak a vászonról. A Gyerekbetegségek operatőri szempontból elsősorban egy önfeledt, játékos kísérlet a színekkel. Nem állom meg, hogy újra Antonionihoz hasonlítsam, hiszen az alig egy évvel korábban bemutatott Vörös sivatagban, első színes filmjében az olasz mester (Carlo Di Palma operatőrrel karöltve) nagyon hasonlóan közelíti meg az élénk színek használatát.
A Gyerekbetegségekben dramaturgként közreműködő Szabó Istvánnal szintén volt alkalma együtt dolgozni Sárának. Szabó első alkotói korszakának három fontos darabját, az Apát (1966), a Tűzoltó utca 25.-öt (1973) és a Budapesti meséket (1976) is Sára fényképezte.
Játék a színekkel a Gyerekbetegségekben
Még amikor ilyen markáns stílusú szerzőkkel dolgozott együtt, akkor is sikeresen oltotta bele saját képi vízióját a rendező elképzelésébe. Erről így nyilatkozott: „Döntőnek tartom, hogy az operatőr a film egészével foglalkozzék, és lehetőleg minél előbb bekapcsolódjék a munkába. Ezért aztán én a magam gyakorlatában alig tudom kettéválasztani a két [a rendezői és az operatőri] szerepkört.” Számos filmben dramaturg-operatőrként vett részt. Ez a titulus az ő saját találmánya volt, és a szokásosnál nagyobb kreatív kontrollt tett lehetővé.
Huszárik Szindbádjánál azonban egészen más volt a helyzet. Ezt a filmet ugyanis a rendező Tóth Jánossal kezdte el előkészíteni (aki szintén híres volt az operatőri szerepkör drasztikus kiszélesítéséről), ám a forgatásra mégsem őt, hanem Sárát kérték fel. Emiatt a film barokkosan gazdag és színes képi világa a két legendás operatőr vizuális gondolkodásmódjának különös hibridje.
Sára rendszeres alkotótársa volt továbbá Kósa Ferenc rendezőnek (Tízezer nap, Nincs idő stb.), de készített filmet Ranódy Lászlóval és Radványi Gézával is. Azonban nem vállalt el minden felkérést. Kínosan ügyelt rá, hogy csak olyan filmen dolgozzon, ami összeegyeztethető saját ars poeticájával.
Holnap lesz fácán
1974-ben, tehát hat évvel a Feldobott kő után készítette második rendezését, a Holnap lesz fácánt. „A Feldobott kő is arról szólt, a Holnap lesz fácán is, hogy magunk építjük ezt a társadalmat, amelyben élünk, s amelyben az ember minél jobban akarja érezni magát” – vallja Sára.
Szellemiségében és mondanivalóját illetően a Holnap lesz fácán valóban konzekvensen következik az előző filmből, ám műfaj, hangvétel, stílus és gyakorlatilag minden egyéb szempont tekintetében tökéletes ellentéte annak.
Benke Attila filmkritikus meghatározása szerint „szatirikus jelenkori parabolával” állunk szemben, amely ráadásul a Sára-rendezésekre egyáltalán nem jellemző módon metsző humorral és iróniával operál. A lényegesen komorabb tónusú életmű üde színfoltja ez a film, melyben a rendező-operatőr egész munkásságát átható központi kérdések ezúttal abszurd szatírába csomagolva kerülnek terítékre.
Holnap lesz fácán
Az allegorikus, példabeszédszerű történet egy lakatlan szigeten játszódik, ahová egy fiatal házaspár (Lohinszky Loránd és Szegedi Erika, Sára felesége) azzal a céllal érkezik, hogy a nyarat kettesben, idilli körülmények között töltsék. Ez a vágyuk hamar meghiúsul, amikor egyre nagyobb nyaraló tömegek érkeznek a szigetre. Az Ádámhoz és Évához hasonló „első emberpár” némi tartózkodással és egyre komolyabb ellenérzésekkel nézi végig, ahogyan az ősközösség káoszához hasonló tömeget fokozatosan egy utópista szocialista társadalom képére formálja a „kedves vezér”, Szirtes Ádám alakja.
A népes szereplőgárdában a korszak színészei és filmes szakemberei közül feltűnik jónéhány ismerős arc. A fiatal Hernádi Judit, Csongrádi Kata, Galkó Balázs, Huszárik Zoltán, Blaskó Balázs, Földessy Margit, Lázár Ervin, Medvigy Gábor és még sokan mások. A Páskándi Gézával közösen írt forgatókönyvben Sára tűpontosan talál rá azokra a banális helyzetekre, amelyek rávilágítanak a gulyáskommunizmus rendszerszintű igazságtalanságaira. Ilyen például a gumicsizmák és viharkabátok beszolgáltatása, amiből egy lélek sem profitál, hiszen a közösből való újraosztáskor senki nem a saját méretét kapja vissza.
Ez az eszeveszett, kényszeres túlszervezés szépen lassan kitermeli a puha diktatúrák valamennyi rákfenéjét. Az atyáskodó, hataloméhes népvezér mögé gyorsan felzárkóznak a tettre kész bólogató Jánosok, és a figyelemre vágyó, taktikusan lavírozó nők is. Elkezdődik az áskálódás, a kicsinyes hatalmi harcok, és megindulnak a teljesen fölösleges, átgondolatlan beruházások (például úszómedence öt méterre a folyótól). Az értelmiségiek perifériára szorítva, a fiatalok törvényszerű lázadása pedig óvatosan letörve.
Központi elképzelések alapján szervezik újjá a nyaraló sokaság hétköznapi életének minden területét: készül sátorállítási terv, megoldják a kisgyerekek felügyeletét, az élelmezést, megszervezik a vízimentő szolgálatot, és sporteseményeket rendeznek. Természetesen sehonnan nem hiányozhatnak a terjengős beszédek, és egy-két elvtársnak a mellére tűznek egy szép kitüntetést, lehetőleg minden héten! Mindezt a közösség kényelmének, jólétének olcsó, hamis ígéretével teszik, miközben alig észrevehető, apró lépésekben, de visszafordíthatatlanul tiporják porba az alapvető szabadságjogokat.
A Holnap lesz fácán képsorait nézve Sára szellemi, alkotói szárnyalásának lehetünk szemtanúi. Orwelli magasságokat ostromol, elég csak az Állatfarm szocializmus-allegóriájára gondolnunk. A politikai és morális állásfoglalást, a maró gúnnyal átszőtt merész rendszerkritikát ugyanakkor könnyen fogyasztható, szórakoztató formában közvetíti a film.
Nagy szívfájdalmam, hogy nem vetekszik például a Tanút övező kultikus státusszal, pedig visszájára fordított, abszurd jelenetekben éppúgy bővelkedik, mint szállóigének beillő megszólalásokban. „Ez tiszta anarchia!” – kiáltja Szirtes karaktere. A csodálatos Nagy Anna pedig így nyilatkozik a Kádár-szerű, paternalista figuráról: „Ugye milyen egyszerű sátra van? Semmi nagyzolás, mint egyeseknél!”
Kész csoda, hogy egyáltalán bemutathatták az elkészült alkotást, és nem került azonnal a tiltott kategóriába. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy ugyanabban az évben Gazdag Gyula Bástyasétány hetvennégy című zenés szatíráját tíz évre dobozba zárták, és egy újabb betiltást már nem vállalt be a kultúrpolitika.
80 huszár
Négy évvel később Sára nagyszabású történelmi filmet forgat a levert 1848-’49-es szabadságharcról egy huszárszázad történetén keresztül, Cserhalmi György, Madaras József, Tordy Géza főszereplésével.
Újult erővel és nem szűnő lelkesedéssel veti bele magát ismét a történelem és az elnyomott ember kimeríthetetlen témájába. A Lenkey huszárszázad történetén alapuló kosztümös kalandfilm teli van gyönyörű, többek között a lengyel Tátrában forgatott nagytotálokkal, grandiózus lovas csatákkal, számos kaszkadőrrel, statisztával és bonyolult koreográfiájú tömegjelenettel.
A szerzői attitűd, amely igazán különlegessé teszi, mégsem az izgalmas fordulatokban rejlik, hanem sokkal inkább a mértéktartásban, amellyel Sára a témához viszonyul. A film saját műfaján belül extrém módon dedramatizált, minimális az aláfestő zene, a dramaturgiai csúcspontok pedig nincsenek kijátszva. Úgy állít emléket a ’48-’49-es eseményeknek, hogy a túlzott pátosz csapdáját messzire elkerüli. Anélkül hangsúlyozza karaktereinek emberségét és helytállását, hogy heroizálná őket. Ennek a visszafogott rendezői koncepciónak az egyik legékesebb példája a film szűkszavú lezárása, amely váratlan nyersességével szinte arcon vágja a nézőt.
Sára ezzel a filmmel is hangsúlyozza az emlékezetkultúra ápolásának fontosságát, és árnyaltan beszél az igazság mellett való kiállás ellentmondásos lehetőségeiről egy elnyomó rendszerben. A 80 huszáron kívül más, hasonlóan nagyívű történelmi filmterveket is dédelgetett, ám azokra sosem kapott támogatást. A ’80-as-’90-es években még négy egészestés játékfilm rendezése fűződik a nevéhez, melyek filmtörténeti jelentőségüket tekintve talán haloványabbak, de az életmű következetes és izgalmas darabjai (Tüske a köröm alatt, Könyörtelen idők, Vigyázók, A vád).
„Alaptörekvésem főiskolás korom óta a korszerű filmnyelv felé tapogatózás. »Filmül beszélni« – mindig ez volt a célom, vágyam…” – ez tehát Sára hitvallása, ami a formát illeti. Ezt a mindig kísérletező, az európai trendekre tudatosan reagáló, ám a cinéma verité esetlegességét tagadó képi formát pedig kivétel nélkül mindig releváns és aktuális társadalmi, erkölcsi, politikai tartalommal töltötte meg. Rövidfilmjeiben, dokumentarista anyagaiban éppúgy, mint játékfilmjeiben, mindig az egyén történelmi felelősségét, az igazság keresésének hálátlan feladatát, elnyomók és elnyomottak összetett dinamikáját vizsgálta, operatőrként és rendezőként egyaránt.
Sára Sándor / Fotó: B. Müller Magda
Élete végén így nyilatkozott meglehetősen borúlátóan: „Tudja, mi a film? Tengerparti homokba írt művészet. Jönnek a hullámok, elmossák. Egy darabig még látszik, aztán belesimul a vízbe, a homokba.” Sára Sándor életműve – úgy tűnik – mégis időtállóbb annál, mint ahogy azt a mester gondolta. Dinamikus képei, pontos kompozíciói velünk maradnak, történelmi-politikai problémafelvetései ma is aktuálisak, társadalomtudományokban gyökerező precíz és hiteles megfigyelései egyetemes emberi kérdések irányába mutatnak. Sára megkerülhetetlen szereplője a magyar filmtörténetnek, egyike a legendás „nagyvadaknak”, akik a hatvanas-hetvenes években csúcsra vitték a magyar filmet.
Források:
- „Költő” a kamera mögött – Sára Sándorral beszélget Fazekas Valéria, Kairosz Kiadó, 2007
- Pro Patria – Sára 80, szerkesztő: Pintér Judit, MMA Kiadó, 2014
- Sára Sándor, szerkesztő: Pintér Judit, MMA Kiadó, 2020
Sára Sándor Pro Patria, Cigányok, 80 huszár, Feldobott kő, Holnap lesz fácán és Tüske a köröm alatt című filmjei elérhetők a Filmio kínálatában.
