Félelem és reszketés Udinében

Ahn Byung-ki: The Phone

Medium is the massacre

A japán Nakata Hideo filmje A kör (Ringu, 1998) nemcsak egy amerikai remake-et ért meg, de számos klónja született azóta. Jellemző, hogy a fesztiválkatalógus a horrorok jó részénél megemlíti a filmet. A téma ugyebár könnyedén transzformálható, gyilkos médiumok hada sorakozik fel az okosan tervező producer számára. A webszájt, amit ha megnézel, meghalsz (Félelem.com); a telefon, amit ha felveszel, meghalsz (9999-999); a telefon, amit ha nem veszel fel, meghalsz (The Phone); végezetül, talán ilyen még nem volt, az ajándék ló foga, amit ha, stb.

A klónsorozat egyik mívesebb darabja, a The Phone, a koreai Ahn Byung-ki filmje így nem okozott túl sok meglepetést, pedig a rendező, aki egyben a forgatókönyvet is írta, fájdalmasan megtekerte sztorit. Egy elhagyott gimnazista lány szelleme próbál belerondítani egy tisztes család életébe, és, hogy célját elérje, négyéves kislányuk testébe bújik. A lány telefonszámát, amelyen a férj hívogatta, más előfizetők kapják meg, akik általában belehalnak a rejtélyes hívásokba.

A szöuli Ahn Byung-ki mindamellett tisztességes ijesztgetést művel, de a nézőnek nem nehéz eltalálni, hol kell befeszíteni a hasizmokat, ha nem akar megijedni, és ettől ízetlen ez a másodvonalas, reklámfilmesen steril és kiszámítható horror.

Nakata sötétebb vizekre evezett

Hideo Nakata: Dark Water

Nakata Hideo ott folytatja, ahol a Ringuval (1998) abbahagyta, vagyis megint Suzuki Koji, "a japán Stephen King" művéből rendezett filmet, a Dark Watert. A Ringuhoz képest sok meglepetést nem tartogatott a film, de ezt nem is lehet elvárni egy közönségmozitól. Mindenesetre a horrornap legjobbja ez volt.

Mégpedig azért, mert Nakata valóban jó rendező, kevéssel és jól dolgozik. A sztori nincs túlírva, mégis nagyobbat üt, mint a The Phone. Nakata erőssége, hogy ki tud dolgozni egy olyan atmoszférát, amiben a film aztán könnyedén és hitelesen tud mozogni. Itt a helyszín egy tokiói lepattant középosztálybeli környék, ahol folyamatosan zuhog az eső. A szomorkás borongásba aztán össze-vissza két főszereplőt, elvált nőt és kislányát helyez, akik a nyomasztó előzmények ellenére boldogulni akarnak. Ezt a hajszálon függést szövi át lassan a rettegés, mintha nem lenne elég a bajból. És ami a legjobb, a filmnek nincs jó vége.

Végezetül, hogy teljes legyen a hasonlóság a nagy előddel, a Dark Watert is megvásárolta egy amerikai cég, hollywoodi remake készül ebből is.

Új vérfilm

Zwang Hombo Remember című festménye A New Blood ihlette

Bár kicsit túllőtt a célon, de meggyőzően fosatós volt a New Blood is. Rendezője a fiatal hongkongi Soi Cheung tavaly már szerepelt Udinében a Horror Hotline című filmjével. Egy szerelmespár közös öngyilkosságot hajt végre, de a fiút az orvosoknak sikerül megmenteni, a lány viszont meghal. Az életmentésben három véradó is részt vesz, de nem tudják, a lehető legrosszabbat művelték a párral, elszakították őket egymástól. A halott lány szelleme jóvátételt követel.

A gyors ritmusú film minden visszafogottság nélkül sokkol, de nem a dramaturgiát használja feszültségkeltésre, csupán egy bizonyos intervallumot tart be két ijesztgetés között. Olyan ez, mint a hullámvasút, aminek előbb fel kell kapaszkodnia magasba, hogy aztán meginduljon lefelé. Az újkeletű hongkongi horror, amelynek feltámadása a videóipar kriptáiból ugyancsak a Ringutól eredeztethető, elkerüli a horrorfilmek agyonhasznált, kiismert trükkjeit, és inkább az intenzív képi és hanghatásokra bízza magát.

A Fincherre emlékeztető néhány színből kikevert, hol high-tech, hol lepattant panorámák, a kevert, hol kézi, hol lágy, steadycames operatőri munka, és a borzalmas hangeffektek összjátéka tökéletesen helyettesítik a kevéske történetet, amit Cheung még jól megcsavar a végén, mert tudja, hogy nem a ki-kit-miért a fontos.

Abszolút horror az abszolút a semmiből

A Ju-on: The Grudge, a második japán démonfilm egy trash horror. Amit Cheung ügyesen megcsinált a kevésből, Shimizu Takashi, ez a pár éve indult japán rendező kiemelt: ez egy bevallottan low-budget horrorfilm. A cselekmény totálisan hiányzik, a filmnek se eleje, se vége, pláne közepe. Fehér testű kísértetek bújnak elő akárhonnan, akármikor, a lényeg a sokkolás, semmi más. Shimizu nem akar mást, mint megvalósítani a tökéletes, ezért minimalista módon sokkoló mozit. Célja hogy a néző ezentúl minden filmet horrorfilmnek nézzen. És a dolog tényleg működik. Újra szeretjük a romantikus filmeket!