Fésős András: Kelj fel és járj

filmhu: Nemrég fejezted be Három séta című kisfilmed és a Herskó Jánosról szóló egészestés portréfilm forgatását és vágását. A Balra a nap nyugszik óta nem nagyon lehetett hallani rólad. Mi történt az elmúlt néhány évben?

Az útközbeni lét folyamatos élménye Balra a nap nyugszik (Szabó Győző és Keszég László)

Fésős András: A Balra a nap… fesztiválokon persze bejárta a maga útját. Közben elkezdtem írni egy forgatókönyv kezdeményt a Molnár-féle Liliom alapján. Aztán egy nem is túl nagy váltással ráugrottam egy másik történetre, ami azoknak az amerikás magyaroknak a sorsát és életét írja le, akik az elmúlt 120-130 évben, leginkább a második világháborúig bezárólag disszidáltak, talán inkább itteni szegénységük miatt, nekivágtak az Újvilágnak. Izgalmas volt olvasni és elgondolni, ahogy ezek a mezőgazdaságból kitelepült emberek kivitték magukkal egy urbánussá alakuló világba az itthoni, egyáltalán nem urbánus szokásaikat. Leszámítva azokat, akik nagyvárosokban maradnak, falvakat, általánosabban szólva, kisvárosokat alapítottak, telepesek lettek, és elkezdődik az életükben ugyanaz a történet, amit a westernekből, azok alapján megismerhetünk, persze nem ugyanúgy. Megvédik a településeiket az idegenek támadásaitól, életelem a számukra, hol megy keresztül a vasút, miközben alig beszélik a nyelvet. A nyelvben kialakul a Hunglish: „Aszongya bósz, acórájt, nahát komón”. Egy ilyen mondatnak azért van egyfajta bája. A beilleszkedésnek a vágya és egyszerre az elutasítása, a kitaszítottság megélése és az elképzelt jó utáni vágy, az útközbeni lét folyamatos élménye, azt gondolom, elég jellegzetes történetei annak a világnak, amelyben élünk és amit megismertünk, tehát jócskán van valóságalapja és tágabb kitekintésre is lehetőséget ad. Amikor a két említett saját próbálkozásomat figyeltem, éreztem ez jó vonal. Ha megnézed, minden alapvető történet, ami a mozinak készült, mítikus történet.

filmhu: Hogy kapcsolódik ehhez a Liliom?

F.A.: A legendában nem tudod megmutatni a konkrét történéseket, hiszen attól legenda, hogy beszélnek valakiről, aki talán létezett, tett olyasmit, amit egyesek felnagyítanak, tehát lehet, hogy nem is igaz. Ez benne a szép. Ma már erre nincs lehetőség, legendát, mítoszt a média gerjeszt, nem tudsz elbújni, olyat tenni, amiről ne tudna valaki pontosan. Egyszóval akkor jött a lehetőség, ami nagyon régóta foglalkoztatott, hogy egy olyan könyvet filmre vinni, amiben megpróbálod összefoglalni ennek az országnak, vagy térségnek a száz évét. Úgy éreztem, az egyik sztorin keresztül eljutok a másikhoz, s azt a tapasztalatot, amit nyerek az amerikás magyarok történetén keresztül, be tudom építeni a Liliomba. Nekem az egész Liliom a legenda szintézise. Ezt sem én találtam ki, az eredeti Liliom alcíme is ez: Külvárosi legenda. Liliom halála után Muskátnét is megkérdezik, mit tud Liliomról, és azt válaszolja talán Amerikába ment, ott látták. A darabban a mennykapu jelenetben Molnár kibeszéli a történetből a legendát, és egy mitikus hőst csinál belőle, nem véletlen, hiszen angyal is lehet, de ördög is, vagy éppen a kettő keveréke. Itt jött be a képbe, hogy a századfordulós világvándorlás egy kicsit a mi mitizált képünk a huszadik század elejéről, a „nagy emberek” történeteiről, hogy ez a mi mai modern eredetmítoszunk gyökere, és számomra ebbe elkezdett beépülni a Liliom-történet. Hőse egy szerencsejátékos típusú fazon, egy valójában kiégett ember, aki sok újdonságot már nem tud elővarázsolni, minden új embernek ugyanazt a történetet meséli, ami elfogy, ezért el kell tűnni, „meghalni”, máshol folytatni, így az ő helyébe marad egy történet, amit mások már tovább mesélnek. Halálpontosan előttem volt, ki az a színész, akinek ezt el kell játszani. Persze, Cserhalmiról van szó.

filmhu: A film egy része Amerikában forogna?

Találnia kell egy másik vidéket Balra a nap nyugszik (Takáts Andrea)

F.A.: Ezt még nem tudom. Talán nem is ez a lényeg. Persze adódik, ha a két mítoszt, vagy akár a két történetet, tehát a Liliomot és az említett amerikás magyarokét egymás mellé illesztjük, a Liliom-történet egy része, a menny kapuja, vagy a visszatérés a földre akár játszódhatna ott is. Attól függ, mi a kiindulási pont, honnan kezdjük mesélni a Liliomot. Liliom is egy titoktól próbál megszabadulni, azt a terhet cipeli végig az egész történeten keresztül, ahogy ma mi magunk is a huszadik század terheitől próbálunk megszabadulni. Liliomnak, ahogy mondtam, el kell tűnnie, hogy újra mesélhesse a maga bevált történeteit, s ha itt nem megy, találnia kell egy másik vidéket. De közben róla már annyit meséltek a „földön maradtak”, azaz egy legendát hagyott maga után, hogy szinte egy másik figurát gyártottak belőle. És a titkolózás természetesen tovább folytatódik, amikor visszatér a földre, amikor ugyanúgy néz ki, mint egykor, a történet elején. Az egész Liliom-történet mögött ott van a huszadik század bűnökkel teli istene. Szóba került, hogy vajon Isten hagyta magára az embereket, vagy az ember követ el eredendő bűnöket. Azt hiszem, sokkal inkább az előbbiről van szó. Ez a mű számomra az elmúlt század végtelen, sokszor hallott, tudott, de nálunk soha ki nem beszélt bűneiről, sorsunkról szól, amit persze a legkülönfélébb módon el lehet mesélni, nekem ez a Liliom. Nekem ez már egy többszörösen mitikussá növelt történet, amelyben egyszerre van jelen az építő és a romboló jelleg, egyszerre szépséges és csúf. Visszatérve a kérdéshez, hogy épp azon a tájon szükséges-e látnunk, hogy Liliomból mondjuk egy énekes lett, aki egy klasszikus kultuszdalról híresült el, nem tudom. Mellesleg szeretném, ha ma is lennének mítoszok, szerintem vannak is velünk, de ennek már semmi jelentősége nincs. Olyan vékony kis történetek és sorsok iránt van pillanatnyi érdeklődés, hogy amikor hallunk róluk, már tudjuk, hogy két hét múlva el fognak tűnni.

filmhu: Mégsem a Liliomból lett film, mert egy másik könyv kiütötte a nyeregből.

F.A.: Nem feltétlenül kiütötte, hanem az is foglalkoztatni kezdett. Versciklusról van szó, Térey János írta, Drezda, februárban a címe, amely Drezda 1945-ös amerikai bombázásával foglalkozik. Nekem szinte másodlagos, hogy a wagneri mondavilág megjelenítése direkten legyen jelen, bár kétségtelenül ott mozognak a háttérben. Tulajdonképpen az is jelzésértékű lenne, hogy a második világháborúból mit mutatunk meg, hiszen itt nem egy hollywoodi léptékű historizáló, epikus, minél nagyobb armadát felvonultató látványmutatványról van szó, mert az engem nem érdekel. E gyalázatos februári bombázás -- amellyel kapcsolatban persze lehet történelmi előzményekre is hivatkozni, hogy a hitleri Németországot el kellett pusztítani, és egyebek -- olyan problémákat vet fel a huszadik századból, amitől úgy tűnik, nem tudok elszakadni. Ez az ország nehezen tud ellépni múlt századi történelmi önképétől, leginkább lelki értelemben, amitől hihetetlen méretű lelkiismeretfurdalás gyötri ezt a népet. És itt lennének az elképzelt hősök, akik között nem csak németek vannak, hanem olyan országok fiai is, amelyeket más értelemben gyötörhetné lelkiismeretfurdalás, ha másért nem, saját történelmük és sorsuk ki nem beszélése okán. Tehát úgy is mondhatnám, a film szereplői is ősbűnökkel érkeznek az alaptörténetbe, amiket saját nációjuk történetén keresztül hordoznak. Van egy magyar egyetemista, aki „alól” a Műegyetemet evakuálják Németországba, Halléba, majd Drezdába. Egy német zsidó lány, aki hatalmas családjából az egyetlen túlélő, szerelmese lesz egy szintén német háborús özvegynek, aki viszont már lát mindent, ami körötte történik és egyedül lelki szabadságra vágyik, a lánnyal vállalt szerelmével végzetével szembesül. A Drezdát bombázó angol repülőtiszt katapultál, s rázuhan az égő város közepén egy hatalmas fa tetejére, ahonnan a halálból épp a németek mentik meg. Egy adott pillanatban négyük sorsa összekapcsolódik a pusztuló városban, ahonnan egy vonatra kapaszkodva menekülnének. A kérdés csak az, hogy hová is. Ezzel megint visszatérünk a már emlegetett újkori mitikus történethez, ami szinte körkörösen fejlődik. Olyan, mint az esti mese, amit a gyerekeknek mesélsz, s egyszerűen nem tudod abbahagyni. Majd holnap folytatjuk…

filmhu: Spirálisan fejlődik, mint a történelem, spirálisan mind többet mutat meg a huszadik század kálváriájából? Ezek a történetek kapcsolódnak egymáshoz?

Hideg profizmusról mégsem lehet szó Cserhalmi György és Fésős András a Három séta forgatásán (fotó: Siményi Gergely)

F.A.: Rajtam keresztül mindegyik. Szeretném ezeket jelen idejűvé tenni. Valójában mindegyik ugyanaz. Mindig annyit láttatok, amennyit én kezdek el tudni magamról, vagy amennyit látni vélek magamból és a velem élő időből.

filmhu: Mi a helyzet a tűzoltó történettel, a Kelj fel és járj-jal, ami talán a legközelebb áll a megvalósításhoz a terveid közül?

F.A.: A tűzoltókat a világ megváltóinak csinálták meg szeptember 11. kapcsán, de én nem a jóról akarok mesélni, aki megmenti az ördögtől a világot. Engem ezen a szinten nem érdekel a dolog. Láttam ezeket az embereket, akik másznak fel a Szabadság-hídra. Érdekelni kezdett, ki ez, miért megy föl, mi a baja. Miközben valahol érthető minden. Lassan hozzátartoznak a városhoz. Azok meg, akik lehozzák őket, rendszeresen járnak pszichológushoz, mintha gyónni kellene, kiokádni magukból azt a borzalmat, amit a megélt élmények okoznak. Aztán elmentem az egyik kerületi tűzoltóparancsnokhoz, aki annak idején oltott a Budapest Sportcsarnoknál. Hatalmas fotó volt az íróasztala fölött az égő épületről. Azt mondja, a tűzoltó számára a tűz gyönyörű. Ez most normális, vagy csak hülyíteni akar? Nyilván, ez valamilyen kísértés nekik. De mi is kísért a tűz által? Eszembe jutott az esti ima: Ne vígy minket a kísértésbe! De mitől kell megóvnunk magunkat? A bűntől? Vagy általában a rossztól? Elkezdtek ösztönösen előjönni kérdések, amik valójában minden nap foglalkoztatják az embert. Azt gondoltam, itt van valami. Aztán rátaláltam valakire, aki mellesleg hidakról is ment. Az országban cirka négy ilyen dolgozik.

filmhu: Itt azért nem csak tűzoltásról van szó. Kicsit pszichológusnak is kell lenni, nem?

F.A.: Egyszerre kell lenni pszichológusnak, gyóntató papnak, barátnak. Lelkileg erős emberek is tönkremehetnek bele. Hihetetlenül erős beleérző képesség kell hozzá, de hogy ne kuszálódjon össze a saját életed az áldozatéval, távolítani kell lelkileg. Személytelenné, neutrálissá kell tenned a másikat, mégis ismerned kell a felé vezető utat, le kell hoznod. Hideg profizmusról itt mégsem lehet szó. Amikor kezdtem megismerni helyzeteket, a mentőket, tudtam, megvár a Liliom, megvár a Drezda, ezt most kell megcsinálni, ez a legelső.

filmhu: Olvasva a szinopszist, felötlött bennem, vajon a misztikum és a sejtetés ugyanakkora szerepet kap majd itt is, mint a Balra a nap nyugszik-ban, vagy ez egy konkrétabb történetmesélést kíván?

A helyébe marad egy történet Cserhalmi György (fotó: Siményi G.)

F.A.: Ott megvoltak a sarokpontok, valaki elutazott valahová, valakinek követni kell őt, őket össze kellett kapcsolni térben és időben. Ott nem volt annyi erős, konkrét kapcsolódási lehetőség, mint ami itt kötelező lesz. Térben behatárolt, hiszen a legvégét leszámítva egy városban játszódik az egész. Itt meg kell mutatni, kik ezek, hogyan élnek, hiszen rögtön az elején egy pusztulásra ítélt várost látunk. Van egy ember, aki ezt a különleges radarjaival érzékeli, szinte egyedül a városban, és megpróbál nemet mondani rá. Pontosan tudja, hogy egyre többen fognak felmenni a hídra. A híd össze is köt, külön is választ. Fönt minden kristálytiszta, világos, ha lent vagy, a káoszt éled meg. De ha fent is vagyunk, közel a halálhoz, az életről beszélünk, mert a halál nem csak a rettegett borzalom, aminek hiszik, hanem az a pillanat, amikor egyszerre megélsz mindent az életedből, s egységben kezded látni azt. Félix Sándor, a tűzoltó mágikus karizmával ment embereket, már-már vallást csinál ebből. Hogy Isten magára hagyta a városban élőket, tudja jól. Ezért akar mindenkit lehozni. A végén rájön, hogy akkor tesz jót bizonyos emberekkel, ha engedi őket leugrani. Ha ez a város pusztulni akar, nem szállhat szembe mások akaratával. Máshogyan, de itt nem teheti meg, hogy nemet mondjon.

filmhu: A lány a hídon, aki a teljes boldogságot átélve azt mondja, nincs tovább, Mária. A tűzoltót Félixnek hívják. Van jelentősége a neveknek?

F.A.: Rengeteg nevet a telefonkönyvből néztem ki, fantasztikus nevek vannak ott. Itt a fontosabb szereplőknek megvan a jelentősége. Beszédes nevek ezek. A filmbeli történetekben a nő nekem mindig Mária. Egyik történetből viszem tovább a másikba. Minden benne van nekem ebben a névben.

filmhu: Hogy áll a film most?

F.A.: Még az NKA-tól kaptam tavaly pénzt írásra, akkor kapcsoltam be Maruszki Balázst a történetbe, aki az Ébrenjárókat írta. Még tavaly évközben úgy döntöttem, megpályáztatom a forgatókönyvet külföldön. A kapcsolatok építésében sokat segített Páldy Krisztina és Elekes Blanka. Nagyon jó visszajelzések érkeztek. Még tavaly pályáztunk a világ legnagyobb koprodukciós piacára, a rotterdami fesztivál mellett működő Cinemart-ra annak ellenére, hogy a pályázat egyik alapfeltétele a költségvetés 20 százalékának biztosított önrésze. Ez azt jelenti, igazolnod kell, hogy a filmtervet konkrét összeggel támogatják. Bár, mondom, egy fillérünk sem volt, a pályázat utolsó körébe is bekerült a filmterv, a kiválasztott meghívottak közé már nem. Később megtudtuk, hogy a Berlini fesztivál mellett is elindítottak egy koprodukciós piacot, de mivel oda is biztosított önrésszel kellett rendelkezni, egy úgynevezett Talent Project Marketen keresztül jelentkeztem, mivel megtudtam, hogy onnan a legjobb öt pályázatot díjazzák, és bekerülhet a Market hivatalos programjába. Végül a fesztivál alatt megkaptuk a Német Film- és TV producerek díját, tehát 260 terv közül beválasztották a legjobb öt közé, ezáltal pedig bekerülhetett a Market hivatalos programjába, ráadásul előadást kellett tartani a filmről az ott megjelent producerek előtt. Hogy, hogy nem, Berlinben megkeresett a már említett Cinemart igazgatója, mert találkozni akart a filmterv rendezőjével, velem. Szinte elnézést kért, amiért nem hívták meg hozzájuk, Rotterdamba a filmtervet, pedig a zsűri összes tagja nagyon szerette, mint ahogy ő is, ahogy mondta, egyenesen beleszeretett. Majd elérkezett a tavaszi MMA pályázat, ahová a legnagyobb holland világforgalmazótól és egy angol gyártó cégtől is kaptam nagyon komoly szándékleveleket, és jelezték azt is, mekkora összeggel tudnának beszállni a film támogatásába. Erről csak annyit, hogy a Magyarországon elérhető összeg többszöröséről volt szó. Voltak még, akik jelezték, hogy csak a magyar pályázati pénzekre várnak, amikor kiderült, hogy az MMA-tól gyártásra nem kaptunk pénzt, csak egy nagyobb előkészítési támogatást. Hirtelen felindulásból annyira dühös lettem, hogy arra gondoltam, keresek más mesterséget.

Beszédes nevek Takáts Andrea a Három sétában (fotó: Siményi G.)

filmhu: A film, a Kelj fel és járj mégis le fog forogni.

F.A.: A helyzet tisztázásában és józan felmérésében sokat segített Muhi András, aki már fél éve hivatalosan is producere a filmnek, ő adta be az MMA-hoz is a pályázatot. Most már a külföldi producerekkel konkrét dolgokról beszélünk. Mivel még nem véglegesített támogatók, egyelőre „érdeklődőnek” nevezzük őket. Köztük van az egyik legnagyobb német produkciós cég, a legnagyobb német forgalmazó cég, a már említett hollandok, további holland, német és angol gyártócégek. Bevallom, én már 2005 elején szerettem volna forgatni, ám így ez őszre fog csúszni.

filmhu: Ha jól tudom, most sem tétlenkedsz, hiszen forog a Herskó Jánosról készülő dokumentumfilmed.

F.A.: Ez egy másfél órás életmű portré, ami már el is készült, mintegy két hónapnyi vágás után. Minket Gazdag Gyula vett fel a főiskolára, és különleges tanárként, mint valami titkos filmügynök, Herskó is elkezdett foglalkozni velünk. Másfél év után, miután Gazdag elment Los Angelesbe tanítani, Herskó felvállalta, hogy végigviszi az osztályt, és eljuttat a diplomafilmig. Nekem azért is volt fontos, hogy készítsek róla egy filmet, mert nekem Magyarországon nem volt senki, akit a szó klasszikus értelmében mesternek tudnék nevezni. Herskó aztán az lett. Ugyanúgy, mint ahogyan Herskóra is azt volt szokás mondani, hogy ellentmondásos, azt mondanám, hogy a róla megnyilatkozók reakciója is eléggé az, és akkor még finom voltam. Azok, akikkel, ahogy ő szokta mondani egy hajóban evezett a szakmában, két táborra oszlottak. Azt tapasztaltam, hogy rengetegen nem hajlandók beszélni róla és feltűnni egy róla szóló filmben, és ami még ennél is döbbenetesebb, hogy azok közül, akik végül nehezen vállalták a szereplést, többen csak kamerán kívül akarták elmondani a lényeget. Ma már azt sem nagyon tudni, mit csinált ő valójában, pedig készített igen fontos és jó filmeket, és olyan kiemelkedő pedagógiai munkát végzett itthon és Svédországban, hogy a tanítványai egyenesen imádják. Stockholmban, ahol az ottani, amúgy nagyszerűen szervezett főiskola rektora lett, a Herskó név hallatára az ottani szakmabeliek szeme felcsillan. A hatvanas években, amikor még itthon tanított, módszerévé vált, hogy magnót adott a tanítványainak, és szanaszét küldte őket az országban, keressenek témát, beszélgessenek emberekkel. Ha azt kidolgozták, dramatizálták a felvett anyagot, és akkor jöhetett a kamera. Attól kezdve, hogy volt tévé- vagy videokamera, már azzal lehetett mozogni. Velünk egy év alatt négy filmet csináltatott videóra. Szeretném, ha Herskó neve visszakerülne a helyére. Ha csak annyit érek el, hogy valaki megnézi egy filmjét, már érdemes volt megcsinálni róla ezt az anyagot.

filmhu: Most írsz. Min dolgozol?

F.A.: A félelem, a rossz reflexek, a szőnyeg alá söprés kapcsán elkezdett érdekelni egy új történet, aminek persze rengeteg személyes vonatkozása is van. A munkacíme a Nyaralás. Két családról szól, akik elviszik a 13-14 éves gyerekeiket nyaralni külföldre. A papák mániákusan filmezik a családot, készítik a kis home movie-t. Az ugye, természetes reakció, ha felmerül valami családi probléma, akkor az ember nem a kamerával foglalkozik beszélgetés közben, hanem leteszi azt, ám alkalmanként elfelejti kikapcsolni. Ez történik a filmező apákkal is. Ezen a nyaraláson is sok minden szóba kerül, amiről eddig nem szívesen beszéltek, vagy amit letagadtak. Aztán hazatérve elfelejtik a rossz emlékeket, és a két család közösen nézi a felvett anyagot. Kiderül, hogy amikor ezek a nagyon korán érkezett gyerekek születtek, a házaspárok keresztbe csalták egymást, és senki nem tudja, valójában melyik gyerek kié. Ezen a gyerekek döbbennek meg legjobban, és úgy döntenek, otthagyják a szép szülői otthont. Azt gondolom, ha már az életben alig vagyunk képesek őszintén beszélni egymással, legalább a filmen tegyük meg.

filmhu: Mondhatjuk, hogy nagyon elfoglalt vagy.

Egyfajta önismereti próba is Trill Zsolt (fotó: Siményi G.)

F.A.: Igen, bár ez most nem annyira látványos. Csak előre lehet menekülni. Megpróbálok előre dolgozni abból az anyagból, ami bennem van, hogy folyamatosan lehessen filmet forgatni már kész forgatókönyvekből. Amikor az ember filmet készít, az egyfajta önismereti próba is, megmutatja, mennyire vagy közel saját magadhoz. Ha úgy tetszik, halálpontosan megtudod, ki vagy. Ha egyáltalán megvan benned a vágy, hogy még saját magaddal szemben is pofátlanul őszinte legyél, s ha mersz a tükörbe nézni, akkor ez jó módszer. Ha valaki csak kvázi történeteket próbál megcsinálni filmen, azt nem szeretem. Nekem már sokkal fontosabb, sőt az egyetlen, ami számít, hogy őszinte és nagyon személyes legyen a film, amihez így közöm van, és ezáltal talán másnak is fontos lehet. Megkaptam azt a Balra nap nyugszik után, hogy nincs történeti beágyazottsága. Erre azt tudtam válaszolni, hogy ha személyes, s a filmben átjön a szándék, akkor eljut azokhoz, akiket érdekel. Mindig mindent valamilyen skatulyába próbálunk beilleszteni, és ha ez nem megy, inkább eldobjuk. Annak, hogy itt a történelmi valóságnak szociológiai, vagy akár annak fiktívvé formált értelmében lehet csak filmezni, értelmetlen, fölösleges dolog, nincs nagy jelentősége.