Fiatalok-e a fiatalok?

A fiatal magyar film néhány tendenciája címet viselő konferencia (Miskolc, 2006. szeptember 22-23.) első kerekasztal-beszélgetésén Németh Gábor író arról faggatta a Filmművészeti Egyetemen forgatókönyvírást tanuló hallgatóit, hogy van-e valami újdonság a mai magyar filmben, mire döbbenettel kellett hallanom a vállvonogatással kísért nemleges válaszokat. Azt vártam volna, hogy a fiatalok örömmel és lelkesen emlegetik majd azt a néhány újító szellemű ifjú rendezőt, akik friss levegőt hoztak az áporodott magyar filmvilágba, ám nem így történt.

Lehet persze, hogy Mundruczó, Hajdu, Pálfi, Nemes kortársaként túl öreg vagyok és csak nekem-nekünk eredetiek az ő filmjeik, amik viszont már passzé az utánunk következő nemzedékek számára. Ha a lendület, a frissesség érződött volna a beszélgetők megnyilvánulásaiból, akkor még talán hajlamos is lennék reménykedni a jövő még nagyobb filmes újításaiban, igazi meglepetéseiben, melyek éppen ezektől a fiataloktól vagy kortársaiktól várhatóak, a passzivitás, elutasítás és a vélemény-nyilvánítás előli – szakmai karriert féltő – elzárkózás azonban egészen lelombozott engem. Nem véletlenül jellemezte konzervatívoknak beszélgetőtársait az őket körmönfont kérdésekkel megnyilvánulásra bírni igyekvő Németh Gábor.

Körmönfont kérdések és vállvonogatás - Fiatal forgatókönyvírók

Aki valamivel később, a konferencia forgószínpadán (az előadók, moderátorok és beszélgetőpartnerek állandóan permutálódtak), egy csapásra maga is fiatal forgatókönyvíróvá minősült át. Az ötven évnél nem sokkal idősebb író még fiatalnak számít (lásd ismét a címben feltett kérdést), így nem csoda, hogy a már bizonyított, fiatal forgatókönyvírók beszélgetésére Németh Gábor mellett Garaczi László is befért. Jól jellemzi a magyar film elmúlt két évtizedének történéseit, hogy míg ők ketten mindeddig művészfilmekben működtek közre, a beszélgetésen részt vevő másik három, náluk jó pár évvel fiatalabb forgatókönyvíró, Búss Gábor Olivér (Üvegtigris 1-2, Kútfejek), Divinyi Réka (Csak szex és más semmi, Szabadság, szerelem, Tibor vagyok, de hódítani akarok) és Esztergályos Krisztina (A miskolci Boniéskájd) szélesebb közönséget megcélzó vígjátékok és akciófilmek alkotójaként váltak ismertté.

A magyar filmtörténet meghatározó fordulata, hogy az elmúlt pár évben elkezdett nálunk is kialakulni a produceri rendszer, aminek következtében a forgatókönyv ismét fontos szerepet kapott a film gyártása során és kialakulófélben van a forgatókönyvíró mint önálló szakma. A megrendelőként viselkedő producer tipikusan műfaji filmet gyárt és nem művészfilmet, így lesznek műfaji filmek kapcsán keresettek az egyszer már bevált, különféle területekről érkezett forgatókönyvírók, míg a művészfilmesek közvetlenül az írókhoz fordulnak segítségért. A műfaji filmek esetében megtanulható szabályok sora segíti a forgatókönyvíró munkáját, noha az továbbra sem csak tanfolyamok anyaga, hanem elsősorban tehetség dolga; a művészfilm viszont mindig maga alakítja ki törvényeit – hangzott el a fontos különbségtétel a beszélgetés során. A forgatókönyv egyik legkényesebb pontját, a dialógust illetően számos érdekes írói megoldásról esett szó. Buss újságíróként ismerte meg az Üvegtigris hőseinek a beszédstílusát és jegyezte meg a filmet sikerre vivő beszédfordulatokat. Esztergályos Krisztina szerint a színészek érzik a dialógus hiteltelenségét és maguktól élővé alakítják azt. Németh Gábor azt hangsúlyozta, hogy a magyar filmben a dialógus gyakran az információközlés terhét cipeli a hátán, mert a jelenet nincs elég filmesen kitalálva. Garaczi László a sajátos zeneiséget, lendületet, repetíciót szereti a dialógusban, amit az ellenpontozás is izgalmassá tud tenni, például amikor a figura nem azt mondja, amit akar, vagy nem azt látjuk a vásznon, aki beszél.

Bár a forgatókönyvírást nem lehet úgy elsajátítani, mint a közgazdaságtant vagy a vegyészetet, mégis sokat segíthet egy műhely, egy iskola a kezdő írók számára, ahogy azt az előbbi alkotói ötletek is mutatták. A forgatókönyvírás tanításával kapcsolatban európai léptékű kezdeményezés a Katapult European Script Centre, ami konkrét forgatókönyvek fejlesztésében rutinos tanárok irányításával támogatja a kiválasztottakat. A budapesti filmiskola angol nyelvű képzése három fordulóban, kétszer öt napig személyesen, egy alkalommal pedig az interneten zajlik, ahol a résztvevők és a tanárok a forgatókönyv-terveket minősítik, ötleteket, tanácsokat adnak - számolt be a centrum működéséről Esztergályos Krisztina. A bemutatkozás másik résztvevője, Vágási Emőke producer arról beszélt, hogy a nálunk még kuriózumnak számító képzésre eddig alig-alig jelentkeztek magyarok, noha bizonyos EU-s pályázatokhoz kifejezetten feltétel az Unió által támogatott műhelyekben való előzetes részvétel. Ő maga ezért is örült, hogy idén két forgatókönyvírója részt vehetett a Katapult workshopján, mert a külföldi koprodukciókhoz kapukat nyit meg egy ilyen ajánlólevél.

A nemzetközi koprodukciók kérdése a produceri beszélgetésen

A nemzetközi koprodukciók kérdése a produceri beszélgetésen is felmerült, ahol a résztvevők megosztottak voltak a külföldi együttműködéssel kapcsolatban. Hutlassa Tamás, a Kontroll producere szkeptikusságát fejezte ki, mert egy nemzetközi koprodukcióban rögtön más dimenzióba kerül egy film költségvetése, ami a hazai alkotó és a producer szuverenitását kérdőjelezi meg; hozzátette azonban, hogy ha a koprodukcióban nagyobb pénzzel vehetnének részt, akkor a döntésekbe is erősebben szólhatnának bele. Garami Gábor (Csoda Krakkóban) egyetértett ezzel - különösen az elsőfilmeseket érintené rosszul, ha művészi elképzeléseiket fel kéne áldozniuk a koprodukciók nyomán kialakuló europuding kedvéért. Kántor László (Szezon) szerint nem kell félni ezektől a veszélyektől, csak olyan partnereket kell keresni, akik alkotó módon állnak a filmhez, egyébként meg előbb-utóbb nem lesz a magyar producereknek más választása a koprodukción kívül. A fiatal rendezőket szorosabban érintette Durst György felvetése, aki az MMK játékfilmes támogatásaiból egy elsőfilmes és egy „vis major alap” létrehozását szorgalmazta. Kár, hogy ez nem az egy nappal korábbi, az MMK helyzetét is érintő, szakmai szervezetek reformjáról szóló beszélgetésen hangzott el, amelyen a szokásos kötélhúzás zajlott a minisztérium és az alapítvány képviselői közt a támogatások kiszámítható utalásáról és a filmipar sajátosságait figyelembe vevő elszámoltatásról.

A dicséretesen sokszínű konferencia ezen a ponton széttartóvá vált, hiszen a szakmai szervezetek reformja bármilyen húsbavágó kérdés is, szorosan véve nem tartozik a fiatal film témaköréhez. De ha szorosan nem is vág témába, a beszélgetések többször is az MMK szerepénél lyukadtak ki. A fiatal dokumentumfilmes beszélgetés expozéjaként Gulyás Gyula olvasott fel egy hosszú írást, amiben normatív támogatást kért a dokumentumfilm-rendezők és – műhelyek számára; ennek kidolgozása Tóth Erzsébet MMK-főtitkár szerint folyamatban van. A megszólaló fiatalok problémái egyébiránt a dokumentaristák szokásos problémái voltak: az alkotók atomizálódása, a műhelyek és a filmet gondozó producerek hiánya, az alacsony költségvetés, a bemutatás nehézkessége. Szalay Péter azonban merészen letért a megszokott csapásokról és esztétikai kérdésekről is nem átallott beszélni. A Csúnya betegség és a Határeset rendezője a kisjátékfilmhez való közeledésben látta a fiatal dokumentaristák útját: jól komponált képeket, feszes dramaturgiát és erősebb, játékfilmesebb szerkesztést gondolt szükségesnek a közönség megszólításához. Gulyás Gyula az esztétikai kérdésekkel kapcsolatban viszont a kritika hallgatását, az összegzések, az egy-egy műhelyt értékelő tanulmányok elmaradását hiányolta. Tegyük hozzá: egyfelől jogosan, másfelől azonban, miután Gulyás szerint sincsenek műhelyek, nehéz volna elemezni nem létező szellemi közösségek tevékenységét.

A kritika felelőssége mégis óriási a magyar és a fiatal filmmel kapcsolatban. Csak sajnálni lehet, hogy a kritikáról szóló kerekasztal-beszélgetés, ami a leghosszabb vitát hozta, állandóan önismétlésekbe és vakvágányokba futott, miközben a kritika jelenlegi szerepe nem lett kibeszélve. Vaskó Péter bevezető előadásában azt hangsúlyozta, hogy a Kádár-rendszer elitizmusával szemben ma már bárki lehet kritikus és, hála az internetnek, bárki megfogalmazhatja véleményét filmekkel kapcsolatban a széles nyilvánosság előtt. A kritikus ismertsége és szerepe ezzel párhuzamosan átalakult, ma „médiaarcot” jelent, míg régen a nyelvi, szakmai igényessége tette a kritikust. Ez a kérdéskör aztán végeláthatatlan vitához vezetett az internetes bulvárkritikáról, ami pedig roppant egyszerű eset: a bulvárlap olyan kereskedelmi médium, amiben egyes-egyedül a nézettség számít. Valuska László, az Index kritikusa jól megvilágította a szakmabeli helyzetét egy olyan lapnál, ahol cikkről cikkre kimutatható az olvasók száma. A szocializálódás a médium elvárásaihoz az eredetileg mégoly igényes kritikus munkáját is a szakmai minőséget és nyelvi kifinomultságot mellőző nézői hozzászólások színvonalára süllyeszti. Persze, értem én a tömegmédiumokon a népművelői szándékot számon kérő kollégák sirámait, de a színvonalat nem a kiszolgáltatott újságírókon, hanem szerkesztőkön, főszerkesztőkön, befektetőkön, sőt, az egész magyar oktatási rendszeren kellene követelni; nem véletlenül tárgyalta Schubert Gusztáv a magyar közönségfilmről tartott későbbi előadásában is ilyen széles összefüggésben a populáris műfajok kérdését.

A szakma és a nézők megosztottak a művészet és a szórakoztatás kérdésében, pedig nem a művészet és a zsánerfilm áll egymással szemben, hanem a minőség és a gagyi. Az előadó Oscar Wilde aforizmáját idézte, miszerint  „A cinikus mindennek tudja az árát, de semminek nem ismeri az értékét.” A bulvártévé, a bulvárújságírás és sajnos a magyar szórakoztató filmek többsége ugyanerre a srófra jár. A közönség valódi válaszokat tesz fel, hogyan éljünk?, hogyan szeressünk? -- a bulvártévé és kommersz mozi viszont nem ad nekik valódi, használható válaszokat, csak olcsó üveggyöngyöket. A gagyi ugyanaz mint a politikában a popolizmus, igazi demagógia, csak látszata a demokráciának. Pedig az igényes szórakoztatásra, a minőségi magyar zsánerfilmekre óriási szükség volna, mert ez viszi be a közönséget a mozikba. Márpedig közönség nélkül nincs közgondolkodás, közgondolkodás nélkül pedig nincs kultúra.

Csupán kósza impressziók - kritkusi vita

A kritikusi beszélgetés résztvevőjeként számomra sokkal izgalmasabb téma volt a generációk kérdése. Vaskó szerint sem a fiatal filmben, sem a fiatal kritikában nem beszélhetünk generációról: nincs burok, ami összefoglalná a kortárscsoportot, nincs egységes trend sem a filmben, sem a kritikában. Mindkét állítással vitatkoznom kellett: bár maguk a rendezők tiltakoznak ellene leghevesebben egy rövidlátó individualizmus nevében, mégis számos olyan új hang szólalt meg, amely markánsan szembeállítható a magyar film korábbi hangjaival, egymással viszont izgalmasan összecseng. Az ellentétek és hasonlóságok, disszonanciák és konszonanciák mibenlétére nincs mód itt kitérnem, mentségemül szolgáljon, hogy egy remélhetőleg hamarosan megjelenő tanulmányomban végigzongorázom ezeket a kérdéseket. A fiatal kritika felelősségét egyébként pontosan abban látom (nem feledkezve meg saját szerepemről sem), hogy mindeddig nem tárgyalta ki saját játék- és dokumentumfilmes generációjának sajátosságait, csupán kósza impressziók láttak napvilágot a magyar film utóbbi öt évének legfontosabb történéséről. S ennek bizonyára döntő oka, hogy a fiatal kritika nem hozta létre saját lapját vagy nem sajátított ki egy már működő médiumot (amihez mellesleg jócskán hozzájárult a Filmkultúra anyagi-szellemi ellehetetlenítése a Filmarchívumon belül, ennek következtében margóra szorulása a hazai filmes szakfolyóiratok mezőnyében). Ám ez az állítás is csak részben igaz: a Metropolis szerkesztői kifejezetten markáns kritikai elképzeléseket fogalmaztak meg egy elméleti-történeti filmes folyóirat megalapításával, s ezáltal, még ha nem is egy önálló kritikai rovatot működtető havi lap közvetlenségével, áttételesen befolyásolták a honi kritikai élet alakulását. Ha nem is magyarországi székhelyű, de a magyar kritika szerves részévé vált a kolozsvári Filmtett, amit ismét csak a kortársaim alapítottak. Mindkét médiumra és egész kritikusgenerációmra a szakszerűség, pontosság, elméleti és történeti megalapozottság igénye jellemző, szemben a kilencvenes éveket meghatározó, a Magyar Narancsból elterjedt kritikaírás egocentrizmusával és stilisztikai exhibicionizmusával.
 
A cikk címében feltett kérdés azonban ismét visszaköszön: vajon mi vagyunk-e a fiatalok a hazai kritikában, akik ezen a beszélgetésen részt vettünk? A kritikusok hamarabb öregednek, mint az írók, a filmrendezők, mert az újabb generációk gyorsabban képesek bekapcsolódni a kritikai életbe, mint a szűk terepet kínáló filmgyártásba. A magam részéről máris érzem egy új nemzedék jelenlétét, mely a kurrens populáris filmműfajok és a távol-keleti film iránti kitüntetett érdeklődést valamint a stílusközpontú kritika újjáéledését hozta magával. Vajon ez a kritikusnemzedék talál-e magának hazai filmrendezőket, akiket „megcsinálhat”, elismertséghez segíthet? S vajon a Mozinet kinövi-e magát szellemi műhelyükké? Ha eljöttek volna a beszélgetésre a huszonévesek meghatározó kritikusai, akkor talán ideiglenes válaszok is születtek volna ezekre a kérdésekre. A fiatal kritika és a fiatal film formálódásában ugyanis egyáltalán nem mellőzhető szerepe van a miskolcihoz hasonló konferenciáknak, amelyeken óhatatlanul tisztázniuk kell magukban a fiatalság örökös identitáskérdéseit a megszólalóknak: ki vagyok, hol állok, honnan beszélek? Amíg fiatalok a fiatalok, legyenek forgatókönyvírók, rendezők, producerek, kritikusok, addig bizonyosan nyitottak még az efféle alapkérdések iránt.