Joris Ivens: EsőAmiként az eszkimóknak több mint kétszáz különböző szavuk van a hóra, úgy Douglas Adams (Viszlát, és kösz a halakat) teherautó sofőrként dolgozó esőistene 231 esőtípust különböztetett meg „a hevesen csöpögőtől az enyhe és középfokú hideg szélrohamig monoton és szinkópált dobogással a kocsitetőn”. A távolinak tűnő hasonlat mindössze úgy kapcsolódik Joris Ivens lírai doku-etűdjéhez, hogy rámutat az eső egyik lényegi vonására: az Eső – így, nagybetűvel – sokféle. Az Eső története a gyülekező viharfelhőktől egészen a napsugarakban szárítkozó város pocsolyákban megcsillanó tükörképéig ível. Az Eső ereje a könnyű szemerkéléstől a vad, eget s földet megrengető, árvizeket fakasztó záporozásig terjed. Az Eső fogalma csepergő esőtől a zivatarig magában foglalja a mindennapokat – a kül- és a belvilágban egyaránt. Az Eső köré egész kis tanulmányt lehetne szerkeszteni. Nos, Joris Ivensnek elég volt röpke 15 perc, hogy feltárja eme örökkévaló időjárási tényező lélektanát.

Filmje olyan tökéletes ritmusban, olyan műgonddal megszerkesztett, mégis könnyed csuklóval felvett képek sorozatán keresztül mutat be egy teljesen átlagos esőt, hogy a néző kezdetben természetesnek veszi, amint a látóidegén keresztül kiszolgálják. Talán csak akkor válik gyanússá a dolog, amikor a fináléban az egyszeri mozilátogató elkezdi érezni a járdáról sisteregve tovapárolgó eső ózonnal terhes illatát. Ivens kamerája ráadásul ravasz kis jószág. Bebújik az esernyő alá, s onnan szemlélődik, máskor háztetőre mászva mélázik a cserepeken kopogó esőcseppeken. Ugyanezek a cseppek legközelebb a ház cirádáin vagy egy szobor orrán csillannak meg, miközben a bepárásodott villamosablakon keresztül és a kupolává összeolvadt ernyőrengeteg alatt történet íródik – az Eső története. S észre sem vesszük, hogy a „néma” mesélő az eső-sztori kapcsán egy egész város, egy társadalom egy kor képét is felvázolja. Mindezt látva pedig felmerül a gondolat: a filmművészet valóban „fejlődik”?

Az Eső 1929-ben forgott.