Fliegauf Benedek: A Dealer tönkrement sorsokról szól. Minden történet szépen indul, aztán csúnya vége lesz, és ez a film is erről szól, csak nagyon sok, pici sorsot mutat meg. Azt nem látjuk a filmen, hogyan állt elő az ábrázolt helyzet, azt sem látjuk, hogy mi lesz ebből, csak azt látjuk, hogy nagyon nagy baj van.
Arra törekedtem, miközben írtam a könyvet, hogy legyen egyfajta szociológiai sokfélesége a bemutatott tönkremenésnek, merthogy azt hiszem, ez nem függ például az egzisztenciális helyzettől, hanem a pusztulás pénztől függetlenül bárhol tetten érhető. Ezen kívül ez a kérdés rögtön felveti azt, hogy ha igaz az, hogy tönkremegyünk, akkor ezen tudunk-e változtatni, tehát tudjuk-e azt mondani, hogy na jó, akkor ezt eddig így csináltam, mostantól pedig úgy csinálom, vagy pedig ez egy eleve elrendeltetett folyamat. Ha a biológia szempontjából nézzük, akkor vajon genetikailag determináltak vagyunk-e, vagy a nevelés hatására, esetleg saját erőből ki tudunk-e ebből törni, tudunk-e szabadok lenni.
 |
| fotó: Mészáros Katalin |
A téma egyébként nagyon régi, már 3-4 éve megírtam. A forgatókönyv korábbi verziói sokkal érzékenyebben vizsgálták a nagyon összetett drog-ügynek minden csínját-bínját, minden kis televényét. A végső forgatókönyvben már egészen másról van szó. A szociológiai hitelességről lemondva sokkal inkább egy embernek a történetét szeretnénk elmesélni.
Olyan ez a történet, mint az a bizonyos katicabogaras mondóka: ha berakják az embert a kerék alá, meg a sós kútba, meg mindenhova - akkor vajon meg lehet-e törni? Bizony, meg lehet...
filmhu:Mennyire lényeges ez a bizonyos szociológiai háttér számodra? A Rengeteghez képest, ahol a szereplőket kiragadtad a hétköznapjaikból, és meglehetősen absztrakt személyiségként állítottad elénk, ezen a téren történik-e valami változás?
F.B.: Itt már látunk tereket, itt már vannak totálok, sok minden változik, de még mindig az ember áll a középpontban. De azért a miliő, amelyben él, szintén hordoz valami jelentést - amennyire ezt 80 millió forintból lehet prezentálni, annyira azért prezentáljuk. Persze a “látvány” a magyar filmfinanszírozás jelenlegi körülményei között idézőjelben értendő, de amúgy itt fontos szerepe lenne. Nagyon-nagyon jó stáb vesz körül engem, de ma is csak annyit kértem, hogy egy VHS-magnóról játsszunk be egy felvételt úgy, hogy az ne tegye használhatatlanná a hangfelvételt. Namost ezen 4 ember dolgozik 30 percig. Most képzeld el, ha azt kérném, hogy mondjuk az a ház ott omoljon össze, szóval így nehéz, de azért nagyon igyekszünk. A Rengeteg esetében az volt a helyzet, hogy a koncepció és a rendelkezésre álló nagyon kevés pénz összejátszott. A szükségeshez képest itt is nagyon kevés pénz áll rendelkezésre, de azért most nagyobb az összeg, tehát egy kicsit tágabbra engedheti az ember a képzelőerejét, például egyes díszleteket illetően, azaz itt másfajta koncepciónk van, pontosan amiatt, mert a szereplők társadalmi hovatartozását is megmutatjuk. Csak hát rengeteg kompromisszumra kényszerülünk. Persze én ezt tudtam, nem most derül ki számomra, ha az egyik büdzséből átlépsz egy nagyságrendileg más büdzsébe, akkor ott ugyanúgy megtalálod azokat a bizonyos kis korlátokat. Ha mondjuk A Gyűrűk urát forgatnám - nagyon jó lenne -, akkor ott meg az lenne a baj, hogy csak 4 helikopterre lehet felszerelni a kamerát - az ilyen problémákat mindig tolja az ember maga előtt, ez nem meglepő számomra, csakhát... na mindegy, azért jó lenne még 50 millió.
 |
| fotó: Mészáros Katalin |
filmhu:A drogról az utóbbi években jónéhány nagy közönségsikert aratott film szólt. A Rengeteggel összehasonlítva, ahol a közönséggel való kapcsolatkeresés nem tűnt elsőrangú szempontnak, itt esetleg felmerült-e benned, hogy márcsak a téma népszerűsége miatt is egy hagyományos értelemben véve közönségbarát filmet készíts?
F.B.: Úgy érzem, hogy ez a film a közönség felé nyitottabb, de csak egy bizonyos szempontból. Az igaz, hogy a Rengetegnél például látványban hagyományos értelemben semmit nem tettünk a nézőért, de a dialógokban hordozott belső poénok, meg az utalások a mindennapjainkra stb., stb., ezekről azért tudtuk, hogy megfogja az embereket. Itt meg van egy partijelenet, meg egy csomó olyan dolog, ami nagyon látványos, de amire az egész kifut, az nem éppen rettenetesen közönségbarát...
Ami viszont nagyon meglepő, az az, hogy ebbe a filmbe érzelmek keveredtek bele. Ezen én döbbentem meg a legjobban. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Dealer ne egy keménykedő film legyen, tudod, mint a heavy metal a 80-as években, hogy kőkeményen, de őszintén beszélünk a drogról, ehelyett inkább meglepően sok érzelem került bele. Namost, hogy ez nem fog-e átbillenni a másik oldalra, azt nem tudom, ez kérdéses, majd a vágásnál tudom megmondani, de én örülök ennek, azt hiszem, hogy ez a felnőtté válásnak lehet a jele, ami így 29 évesen talán már időszerű. Az ember már lemond egy ilyen keménykedő pózról, egy ilyen véresen-egyszerű-kőkemény-de-őszinte attitűdről...
filmhu: Van, amit visszanézve esetleg már ilyen póznak érzel az eddigi munkáidban?
F.B.: Nem, de mondok egy példát. Ha úgy döntünk, hogy ez a film mondjuk kézikamerával készüljön, amit egyébként a forgatókönyv önmagában eléggé adott volna, akkor ugyanúgy meg lehetett volna csinálni, mint a Rengeteget, csak bevilágítva, és totálokkal. Kézből. De én ezt most már egyfajta manírnak érezném ehhez a filmhez, míg a Rengeteghez szerintem adekvát volt. Szeretnék most mást is kipróbálni. Hogy ezt a kritika meg a közönség hogyan fogja fogadni, azt nem tudom. Ez a film végig körfahrttal készül. Azért vagyok csak ez ügyben szkeptikus, mert a Hypnos hasonlóan nézett ki, és azt a magyar kritika nagyon rosszul fogadta.
filmhu: Érdekel téged ez a része a filmjeid fogadtatásának, hogy ki mit mond róla, hányan nézik meg?
F.B.: A nézettség: nagyon, a kritikusok véleménye: nagyon, a barátok véleménye: nagyon... hát persze... Az is egy jó póz persze, hogy hát nem, nem érdekel: magamnak csinálom. Dehát ez nem ez a műfaj. A filmkészítés annyira ipari dolog, hogy ezek a dolgok nagyon fontosak.
Ebben az a nehéz, hogy ha az ember elkezdi csinálni, akkor munkaalkoholista lesz, mint ahogy én is az vagyok, tehát én nem tudok másképpen élni, csak ha napi 12 órát dolgozom, nincsenek barátaim, nincsenek szerelmeim, nincs életem, hanem ez van.
 |
| fotó: Mészáros Katalin |
F.B.: Énszerintem nem, mert 100 millió forint volt a plafon, amit az MMA-nál nyerni lehetett, és ezt nem kaptam meg. Pont ez az összeg hiányzik egyébként. Nagyon örülök ennek a 80 milliónak is, dehát azért azt a hiányzó huszat minden nap megérezzük, minden snitt rovására megy. Külföldi pénzeket meg már nem lehetett szerezni, mert arra tovább kellett volna várni, még egy évet csúszott volna a forgatás, nekem pedig ezt már 3 éve le kellett volna forgatnom, tehát olyan volt a helyzet, hogy muszáj volt elkezdeni csinálni.
filmhu: Kérlek, mutasd be a stábot, kikkel forgatsz, és miért éppen velük?
F.B.: Szatmári Péter az operatőr. Sopsits Árpád Torzók című filmjének forgatásakor találkoztunk, ahol én rendezőasszisztens voltam. Nagyon sokszor megtörtént, hogy ugyanarra gondoltunk, ugyanarra a beállításra, valahogy úgy éreztem, jó lenne együtt dolgozni, és akkor megcsináltuk a Hypnost, amit én nagyon szeretek; akkor gondoltam úgy, hogyha a Dealer jön, akkor azt vele szeretném csinálni. Az a jó benne, hogy nem nagyon tud hibázni, ami ritka, és nagyon nagy nyugalmat áraszt magából, egy egészen különös ember - egy pohár vízhez tudnám hasonlítani; jó a kóla is, de azért a pohár víz mégiscsak a legjobb. Stalter Judit a gyártásvezető, akivel minden filmet együtt csinálunk. A film producere természetesen Muhi András, az Inforg stúdió vezetője, társproducere pedig Major István, a Film Team Kft. vezetője, egy nagyon delikát ízlésű filmes, aki főleg reklámfilmek gyártásával foglalkozott eddig.
A színészek megint amatőrök mind, mint a Rengetegben is, hosszan kerestük őket, és végül megtaláltuk. Az első két forgatási nap jól is ment, de azután a harmadik napon próbáltunk felvenni egy jelenetet, és ott éreztem meg, hogy miért is oktatják ezt a mesterséget… az egy kuka nap lett, nem lehet összevágni, illetve össze lehet, de akkor felszínes lesz a jelenet.
Nagyon fontos továbbá Zányi Tamás, a hangmérnök, vele nekem egy nagyon régi, jó munkakapcsolatom van, nagyon kedvelem őt. Én is belefolytam a sound designba, egyéb területeken, és ez a filmjeimben is megjelenik, most például nagyon úgy néz ki, hogy én írom a zenét is - ott tartunk ugyanis, hogy a legjobb zene, ha nincs zene, és ezt a zenét én írom meg, a “nincs zenét”... Én vagyok a látványtervező is, pontosabban a Raptor’s Kollektíva. A látványterve azt értem, hogy találjunk egy olyan kameramozgatási technikát, ami végigmehet a filmen. Ez persze megtört már, kétszer is, de amíg lehet, tartjuk, és akkor itt is létrejöhet az, ami a Rengetegben - egy olyan forma, amihez illeszkedik a tartalom. Ebben egyébként kiemelt szerepe van a fahrt-mesternek, hiszen a filmben szinte végig sínen van a kamera, Móna Zsolt - hiába tiltakozik ellene - szép lassan alkotótárssá válik. Persze végigmondhatnám az egész stábot...
 |
| fotó: Mészáros Katalin |
F.B.: Nagyon jó hívószavak… Minimalizmus... Malevics vörös négyzete szól annyiról, mint a Mona Lisa, vagy bármilyen más figurális kép. A kevesebb szerintem nem néha, hanem mindig több. Például nagyon jók a mexikói spanyol barokk templomok, bemész, és szinte rád omlik, annyira ornamens, annyi mozgó stukkó, pedig ugyanarról szól, mint a fehérre meszelt fal, és a kereszt középen. Engem megüt egy ilyen kereszt - noha nem hiszek istenben. Ez a minimalizmus hatásosabb, mint az aranyra lakkozott angyalkák.
Ami a transzcendenciát illeti, csak arról érdemes beszélni. A minimalizmus stílus, a transzcendencia tartalom, tehát semmi más nem érdekes. Elképesztő televény a létezés, csak erről érdemes filmet csinálni. Én még soha olyan remekművet nem láttam, ami nem ezzel foglakozott.
A "pszichologizálást" mindig kicsit lesajnáló éllel mondják; pszicholó-gi-zál; mint íro-gat, feste-get… Akkor már inkább "pszichológiai vonatkozást" írnék, bár az se sokkal jobb. A transzcendensnél már csak egy érdekesebb dolog van, az ember, az meg már pszichológia.
A pszichológiában az az érdekes, hogy nem tud semmit, tehát olyan nem-tudomány, vagy vicc, vagy teoretika, ami mindent állít, de semmit nem tud, csak kérdések születnek. Rengeteg személyiség-elmélet van, és ez engem nagyon foglalkoztat, olvasom, nézem, kutatom, foglalkozom vele nagyon mélyen. Mostanában már a normális emberi viszonyokon belül érdekel, míg korábban a pszichopatológia jobban érdekelt. Ez egy jó megközelítési mód szerintem.
Ezek a dolgok összefüggnek, ha az ember a transzcendenciát vizsgálja, akkor azt látja, ami a minimalizmus is: minden egy. Fogsz egy almát, és abban minden benne van. Persze ez egy iszonyúan nehéz és kockázatos dolog, ahogy Muhi András megfogalmazta: minimalizmus oké, de nem lehet benne hibázni.
