És itt érkezünk el a film fő kérdéseihez is. A filmbeli beszélgetésben egyrészt lila okoskodások hangzanak el a nagyon is konkrét téma kapcsán (Platón híres barlang-hasonlata, Hérakleitosz mondása, miszerint nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba stb.), másrészt olyan szintű közhelyek és evidenciák, hogy „nincs jelen múlt nélkül, és jövő jelen nélkül”. Ezzel párhuzamosan pedig a beszélgetés szép lassan kabarévá válik: az öreg, Piscoci kishajót hajtogat, az alkoholista tanárember, Manescu idegességében fecnikké tépkedi a papírját. Piscoci kizárólag személyes kötődéseire emlékszik a nevezetes nap kapcsán (számára fontosabb volt aznap, hogy összeveszett a feleségével, és engesztelésként virágot akart neki venni, mint a forradalom), Manescu állításait pedig (miszerint ő aznap néhány tanártársával a helyi tanács előtt tiltakozott) egyre több betelefonáló cáfolja meg. Eközben a moderátor, Jderescu nevetséges módon odáig egyszerűsíti a kérdést, hogy ha a nagyon egzaktul meghatározott 12.08-as időpont, Ceausescu távozásának ideje előtt is kint voltak az emberek a téren, akkor volt forradalom ott is, nemcsak Bukaresten és Temesvárott, de ha csak utána mentek ki, akkor az nem volt forradalom. Méltatlan módon pedig a végére úgy eltorzul a vita, hogy már nem is arra keresik a választ, hogy volt-e vagy sem forradalom a városukban, hanem hogy Manescu ott volt-e a téren 1989. december 22-én délelőtt vagy hazudik.
|
| "Kimentünk a térre" |
A veszekedéssé fajuló vita folyamatának ábrázolása szépen képezi le, ahogy egy fennkölt eszme nevetségessé válik: a magasröptű történelemfilozófiai problémák feszegetésétől a beszélgetők egy szerencsétlen, lecsúszott tanár iszákosságáig jutottak el. Meg tudjuk-e haladni ezeket a nevetséges kicsinyességeket, tudunk-e a lényegre koncentrálni, érdekel még egyáltalán valakit a tizenhat évvel ezelőtti forradalom? Csak így, ilyen méltatlanul, béna tévés zoomok, elhomályosuló kép és amatőr igazítások közben lehet beszélni egy ilyen fontos, sorsdöntő dologról? – feszegeti filmjében a fiatal román rendező (aki egyébként a forradalom idején mindössze 14 éves volt).
A románoknak valószínűleg mindez kicsit másképp szól (ennek eldöntéséhez jobban kéne ismerni a mai román viszonyokat és a forradalom megítélését), de a Forradalmárok számunkra is számtalan tanulságot tartogathat. A gyakran elhangzó „kimentünk a térre” mondat például pikáns áthallást hoz létre a közelmúltbeli sajnálatos budapesti eseményeket ismerve, de nem kell ennyire megerőszakolni a román filmet ahhoz, hogy rádöbbenjünk: ahogy a műben egy kis helyi tévében egyre jobban elkanyarodnak a lényegtől, pontról pontra ugyanez zajlik nálunk is a médiában és a politikai közbeszédben. Amíg kicsinyes dolgokon vitázunk vagy rosszindulatú személyeskedésekre pazaroljuk az időnket, addig nem láthatjuk tisztán nemhogy a (közel)múltunkat, de még a jelenünket sem.
Porumboiu filmje egy enyhén költői zárszóban azonban odáig jut el, hogy még azt is felveti, van-e értelme egyáltalán ennek az egésznek, érdemes-e egyáltalán múltbeli dolgokon rágódni („Uraim, én csak azt akarom mondani, hogy odakint havazik, és ennek kell örülni, mert holnap megint sár lesz” – mondja a műsorba utolsóként betelefonáló nő). A rendező azonban csak szemtelenül feldobja a labdát, kérdését már másnak kell megválaszolni.
