|
| "Kimentünk a térre" |
A veszekedéssé fajuló vita folyamatának ábrázolása szépen képezi le, ahogy egy fennkölt eszme nevetségessé válik: a magasröptű történelemfilozófiai problémák feszegetésétől a beszélgetők egy szerencsétlen, lecsúszott tanár iszákosságáig jutottak el. Meg tudjuk-e haladni ezeket a nevetséges kicsinyességeket, tudunk-e a lényegre koncentrálni, érdekel még egyáltalán valakit a tizenhat évvel ezelőtti forradalom? Csak így, ilyen méltatlanul, béna tévés zoomok, elhomályosuló kép és amatőr igazítások közben lehet beszélni egy ilyen fontos, sorsdöntő dologról? – feszegeti filmjében a fiatal román rendező (aki egyébként a forradalom idején mindössze 14 éves volt).
A románoknak valószínűleg mindez kicsit másképp szól (ennek eldöntéséhez jobban kéne ismerni a mai román viszonyokat és a forradalom megítélését), de a Forradalmárok számunkra is számtalan tanulságot tartogathat. A gyakran elhangzó „kimentünk a térre” mondat például pikáns áthallást hoz létre a közelmúltbeli sajnálatos budapesti eseményeket ismerve, de nem kell ennyire megerőszakolni a román filmet ahhoz, hogy rádöbbenjünk: ahogy a műben egy kis helyi tévében egyre jobban elkanyarodnak a lényegtől, pontról pontra ugyanez zajlik nálunk is a médiában és a politikai közbeszédben. Amíg kicsinyes dolgokon vitázunk vagy rosszindulatú személyeskedésekre pazaroljuk az időnket, addig nem láthatjuk tisztán nemhogy a (közel)múltunkat, de még a jelenünket sem.
Porumboiu filmje egy enyhén költői zárszóban azonban odáig jut el, hogy még azt is felveti, van-e értelme egyáltalán ennek az egésznek, érdemes-e egyáltalán múltbeli dolgokon rágódni („Uraim, én csak azt akarom mondani, hogy odakint havazik, és ennek kell örülni, mert holnap megint sár lesz” – mondja a műsorba utolsóként betelefonáló nő). A rendező azonban csak szemtelenül feldobja a labdát, kérdését már másnak kell megválaszolni.
