Utcaművész, new York, USA, 1958 (fotó: Zsigmond Vilmos)
Az önmagát amatőr fényképésznek leíró művész gyerekkorában autodidaktaként kezdett fotózni, először édesapja gépével, majd középiskolásként már osztálytársainak adott fotó leckéket. Miután „osztályidegen” „burzsoá” családból származó fiatalként nem sok esélye volt tovább tanulni, kötélgyári munkásként fotóklubot indított, majd az idővel megenyhült pártvezetés engedélyével felvételizhetett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára. A felvételire az 50-es évek elején készült képeit vitte magával, azokat a képeit, amelyekből jó néhány most látható, és amelyeket Illés György is érdekesnek találhatott annak idején, hiszen az ő tanítványaként végzett 1955-ben.
Böbe a minareten, Eger, Magyarország, 1956 (fotó: Zsigmond Vilmos)
A korai képeit bemutató teremben nézelődve külön kiemelte egyik legkedvesebb fotóját, amin egy fiatal lány látható az egri minaret tetején. Böbe a kép címe, és későbbi feleségét ábrázolja. Ebben a részben már megjelennek a későbbi évtizedek tipikus kompozíciói, a tájképek, a városképek, a sivár ipari vidékek, és a vissza-visszatérő naplementék, szinte mindig ellenfényben fotózva. A fényhatások és legfőképpen az árnyék foglalkoztatja már a korai képein is, alkonyat, napkelte, és az egyik legfontosabb elem, a víz, a folyó, a tenger. Látunk sziluettes balatoni naplementét, dunai képet az Ercsi hajóval, egészen szürreális hullámokkal, a csepeli gyár ipari világát, épülő lakótelepet, belvárosi életképet az egykori Nemzetinél - mint mondta megihlette a színes neonfelirat „Igyunk barna sört”-, csakúgy, mint cigánytelepet a Bükkben, büszkén pózoló kislánnyal.
Ezek a kompozíciók valószínűleg olyan mélyen beleívódhattak a művész retinájába, hogy nem csak a további fotós életművében köszönnek vissza, hanem filmjeiben is tetten érhetők, például a Szarvasvadászban, ami bevallottan a legfontosabb munkája, vagy a Sugarlandi hajtóvadászatban, ami első közös munkája volt Steven Spielberggel. A kiállítás egyik kurátora Thomas Opitz meg van győződve arról, hogy Zsigmond Vilmos képalkotásában nagy szerepe van a tudatalattinak, és hogy a képeiben nagyon erős az érzelmi megközelítés. A társkurátorral, Puskás Beával, első sorban olyan képeket, képcsoportokat válogattak, amivel ezt a meggyőződésüket illusztrálják. Több mint ezer negatívot, kontaktot, diapozitívot, printet néztek át, és a művészt magát is sokszor meglepetésként érte, hogy mi mindent találtak meg, bányásztak elő az életművéből. A kiállításon bemutatott fotókat analóg, kézi laborálással hívták elő újra, különböző méretekben, szürke-fekete árnyalataik megdöbbentően mélyek.
Zsigmond Vilmos (fotó: MTI, Kovács Tamás)
A kiállított 150 kép túlnyomó része külföldön készült, az 1956-os emigráció után, elsősorban Amerikában, Kanadában, Angliában, és Dél-Afrikában. A művész életében mindenképpen fordulópontot jelent az amerikai megérkezés, de már a hajóutat is végig dokumentálja. Több képet látunk a viharos tengerről, elcsigázott, rossz állapotban lévő utasokról, és megtudjuk, hogy a fotózás a viharos utazás elviselésében is segített, és azt is, hogy a legtöbb idejét a fedélzeten töltötte, a horizontot figyelte. Az első időszak New York-i évei a tudatosan „takarékos” fotózás jegyében teltek, hiszen ekkor még nem voltak filmes munkái, pénze is alig, egy fotólaborban dolgozott, mégis nagyon erősek a korszak képei, az Újvilágra való rácsodálkozás talán kicsit naiv vizuális kutatása. Egyik kedvencünk az első baseball meccsről készült fotósorozat, vagy az a nagyméretű, három képelemből összeállított montázs-szerű tábla, ami a katalógus borítóján is látható, és ami eredetileg filmtekercsről megmaradt filmanyagra készült, nem fotóra. Zsigmond Vilmos a Brooklyn Bridge-ről készült képe előtt megállva elmesélte, hogy különösen szeret hidakat fényképezni, mert ott nagyon fontos a komponálás, a perspektíva, a távolságok, a mélységek megtalálása – mégis, szerinte a kép a rajta látható emberektől születik meg, ennél például a véletlenül arra sétáló alakoktól.
Car Service, Colorado, USA, 1987 (fotó: Zsigmond Vilmos)
Azt is megtudtuk, hogy imádja a fekete-fehér képeket, és a film-noirt, amikor csak teheti, ilyen fényképeket készít, csakúgy, mint a filmjeiben, ahol szintén lágy árnyalatokat használ, mindig is kerülte a rikító színeket. Mégis vannak olyan témák, amiket ő is színesben örökít meg, ilyen például a tűzijáték, a dél-afrikai, vagy coloradói tájképek, és a filmes terepszemlék. De tegyük hozzá, már Budapesten az 50-es években is használt színes technikát, például a városi képeinél. A 70-es évektől operatőri pályája bekapcsolódik a hollywoodi mainstreambe, az amerikai újhullám vezető alkotója lesz, ettől kezdve jól érzékelhetően kevesebb ideje jut fotózásra, ha mégis használja a gépét, főleg a filmekkel kapcsolatban készít képeket, terepszemlékről, forgatásokról. Ahogy Zsigmond Vilmos filmes pályafutására is jellemző a sokszínűség, a sokféle rendezővel való közös alkotás, úgy a képei is nagyon változatosak, hol költőiek, hol realisták, részletezőek vagy grandiózusak. Témáit mindig újból és újból megtalálja, visszatér hozzájuk, elsősorban az emberi archoz. A világ egészen távoli pontjai kötődnek össze képein és filmjein.
Fényképezte Zsigmond Vilmos
Ludwig Múzeum: április 11. – június 21.
