Tipikus spanyol vígjáték a Futballszezon, a tőlük megszokott jellegzetes humorral. Már maga a történet is komikus, hat vesztes barát, akik az iskola befejezése óta nem fociztak, Brazília névvel csapatot alakítanak. Az akkori elismerésre vágynak, arra, hogy végre újra sikert érjenek el, akár egyetlen meccs megnyerésével is. A történet már-már burleszkbe fordul, a poén forrása a félreértés, azonban a vígjátéki szituáció mély drámákat rejt. Mindannyian vesztesek, a munkában, életben egyaránt, egyikük épp a börtönből szabadul, de jó vígjáték révén a film a napos oldaláról közelíti meg a történéseket, míg végül minden szereplőnk révbe ér.
A film expozíciója kitűnő, a közel három percben Serrano remek jellemzést ad szereplőihez egy-egy jellegzetes mozdulat, vagy személyiségjegy segítségével. A karakterek persze némiképp elnagyoltak, köszönhetően a sok szereplőnek, hisz a hat, vagyis a később csatlakozó hetedik sporttárs egyidejű bemutatása és kidolgozása lehetetlen. A nők karakterei sokkal izgalmasabbak, kidolgozottabbak és színesebbek. Igaz csak hárman aktív szereplői a történetnek, nagyobb érzelmi skálán mozognak, mint férfi társaik, ők a probléma forrásai, vagyis az ő érzelmi ingadozásaik a meghatározóak. Bár a film egy focicsapatról szól, kitűnő jellemrajz a nőkről, az elvárásaikról és csacskaságaikról is. Serrano Almodóvarhoz hasonlóan finoman és érzékenyen beszél a nőkről, összetettségükről, bonyolultságukról és szerethetőségükről.
A Futbalszezon egyetlen gyengesége a hossza. Talán stílszerűen elég lett volna a hosszabbítás nélküli 90 perc. Serrano rengeteg szereplővel dolgozik, talán ez is oka, hogy nagyon szerteágazó és zsúfolt alkotás. Ennyi karakter történetét kibontani szinte lehetetlen. Egyenetlen a film ritmusa, a történetfolyam hullámzik, néhol leül a sztori. A Futballszezon ezzel együtt is kitűnő vígjáték a tettvágyról, örök optimizmusról és legfőképp az esendő (európai) emberről.
