Hogyan lettél képregényrajongó, mi volt az, ami először megszerettette veled a médiumot?
A képregényrajongás gyerekkoromból ered. Egészen óvodás korom óta gyűjtöm őket, amikor még olvasni sem tudtam, csak a képeket nézegettem. Először szuperhősös képregényeket és gyerekeknek szóló füzeteket lapozgattam, az egyik a Pókember, a másik pedig a klasszikus Mozaik volt. A nagymamámtól került elő egy húsz számból álló gyűjtemény, ami az apukámé volt. Gyerekkorában ő is érdeklődött a képregények iránt, párat megőrzött, és így jutottam hozzá az első képregényeimhez. Nálam ez a lendület máig kitart, de persze azóta bejöttek a képbe a komolyabb, felnőttebb kiadványok.
Volt egyszer egy képregény / Fotó: Vertigo Média
Mennyire tartod magad megszállott gyűjtőnek? Van számodra olyan “szent grál”, amit eddig nem sikerült megszerezned?
Az elején kicsit más volt, akkoriban minden az újdonság erejével hatott, és nagyon örültem, ha egy-egy régebbi kiadást is megszerezhettem. Most már próbálok úgy hozzáállni, hogy inkább olvassam, ne gyűjtsem a képregényeket. Néha azért most is befigyel egy-két olyan képregény, amit azért veszek meg, mert tudom, hogy értékesebb vagy mondjuk a borítója különlegesebb, de nagyrészt elmondható, hogy inkább a történet érdekel. Nem is tartok meg mindent, amiről tudom, hogy nem fogom még egyszer elolvasni. Tudni kell megválni a képregényektől, mert a végtelenségig nem lehet őket gyűjteni.
Jelenleg két szekrénnyi kiadványom van és ez folyamatosan duzzad, de börzéken igyekszem csökkenteni a mennyiségen. A gyűjteményemben akadnak ritkaságok, legutóbb például egy Venom képregényt sikerült cserélnem az egyik börzén, amit a film forgalmazója, az Intercom bizonyos vetítések után osztogatott, de sosem került kereskedelmi forgalomba. A ritkaságszámba menő magyar kiadások közül viszont egyből megvenném a Dagobert Bácsi élete: Az első ötven év című kötetet, ha találkoznék vele megfizethető árban. Nem egy olcsó hobbi, ebből a szempontból is érdemes megfontolni, hogy mit tart meg, és min ad túl az ember.
Hogy tapasztalod, a magyarra fordított kiadások vagy az eredeti nyelvű képregények mennek jobban gyűjtői körökben?
Nyilván akadnak olyan gyűjtők, akik megvesznek valamit angolul is, nekem is megvan néhány kedvencem mindkét nyelven, de nagy általánosságban azt látom, hogy a vásárlóerő magyarul szeret olvasni. A börzéken is azt látom, hogy ha ott van ugyanaz a Marvel vagy DC képregény magyarul és angolul is egy asztalon, a magyar fog elfogyni. Ennek csak az egyik része, hogy a magyar kiadványok sokszor olcsóbbak, mert nincs rajtuk postaköltség, minőségben viszont teljesen jók. Most már hozzánk is bejöttek a gyűjtői kiadványok, hiába kell rájuk többet áldozni, sokszor előfordul, hogy a kiadók egy héten belül kifogynak egy ilyen limitált kiadásból.
Fotó: Vertigo Média
Hogyan jött a film ötlete?
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem kommunikáció és médiatudomány szakon, a specializációm film és videó volt. A filmezéshez a gyakorlati kurzusok hozták meg igazán a kedvem, főleg a dokumentumfilmes és a forgatókönyves órák. Ezekből sokat a film későbbi producere, Kárpáti György tartott. Az egyik óráján szinopszist kellett írni beadandóként, ő pedig felvetette, hogy ha valakinek van olyan projektje, amit tényleg megvalósítana az iskola falain kívül, akkor ő szívesen ránéz. Elküldtem neki a szinopszist a képregényes ötletemről, ő pedig egyből mondta rá, hogy ez tök jó, tudta, hogy nem volt még hasonló próbálkozás a témában. Ennek nagyon örültem, mert nekem ez tényleg egy személyes téma, ami mindig is ott volt előttem, és így összeköthettem a filmes tanulmányaimmal. A Nemzeti Filmintézet tévés pályázatára adtuk be tavaly januárban, nagyjából fél év múlva derült ki, hogy elfogadták és megkaptuk hozzá a támogatást. A komoly munka csak ezután következett, de én addigra már elkezdtem az anyaggyűjtést és a szereplők felkutatását.
Mi alapján választottad ki a megszólalókat?
Azzal kezdtem, hogy összeszedtem azokat a hazai szakembereket, akik jártasak a képregény területén, egy nagyjából harmincöt névből álló listát írtam össze, amit aztán szűkíteni kellett. Az volt a cél, hogy a film minél érdekesebb legyen a nézőnek, a lehető legtöbb perspektíva jelenjen meg, és ne szólaltassunk meg öt kiadót és tíz rajzolót, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak. Be akartuk mutatni a magyar képregény történelmi vonatkozásait, a jelenét, és a lehetséges jövőképeit. Nagyjából mindenki igent mondott a felkérésre, nagyon örültek a lehetőségnek. Tudni kell a magyar képregényes közegről, legyen szó az alkotókról vagy a kiadókról, hogy nekik ez a szívügyük. Nem feltétlenül gazdasági megfontolásból foglalkoznak vele, hanem azért, mert szeretnék kipróbálni magukat alkotóként, vagy megismertetni a kedvenc képregényüket a magyar közönséggel. Én magam nem szerepelek a filmben, de én interjúztam mindenkivel, ami nagyon jó élmény volt, egytől-egyig minden tekintetből visszaköszönt az a csillogó lelkesedés, ami bennem is megvan a képregények iránt.
Fotó: Vertigo Média
Honnan származnak a bemutatott képregényes anyagok?
Várai Artúr képregényrajzolóval dolgoztunk együtt, ő mutatja be a filmben a képregényrajzolás folyamatát, és az összes megszólalót is megrajzolta a saját stílusában. A többiek is sok jó minőségű anyagot küldtek, képregényoldalakat, karaktervázlatokat, így a bőség zavarában szenvedtünk. A klasszikus füleses irodalmi adaptációk terén Kiss Ferenc gyűjteményére hagyatkoztunk, de megjelenik egy jelenleg futó sorozat, Várai Artúr Drakula-adaptációja, a leghangsúlyosabban pedig Korcsmáros Pál Rejtő-képregényeinek régi és új kiadásai.
Számodra mi volt a legnagyobb újdonság a hazai képregényes világgal kapcsolatban?
1995-ben születtem, így az 50-es évek korszaka elég távol áll tőlem. Sok kutatómunkával járt feltérképezni, még ha mostanában már jelennek meg újrakiadások is az akkori képregényekből.
A filmben a magyar szerzői képregények kapcsán szó esik az első szám átkáról, tehát arról, hogy nagyon ritkán tudnak folytatódni. Szerinted mivel lehet megtörni ez az átkot?
A hazai piac nagy szegletét a magyarra fordított importképregények teszik ki, ezeket kevésbé kell marketingelni, mert ismert hősökről vagy szerzőkről van szó. A hazai alkotóknak kevésbé vannak bejáratott karakterei és marketinglehetőségei. Próbálkoztak már például magyar Zorro-képregénnyel, de ez is parkolópályán van. Egy magyar képregénynek mindig pluszpont, ha túlmutat a szuperhős zsáneren, jobban tud érvényesülni, ha be tud húzni egy másik kulturális kört. Egy ilyen nagy dobás volt a Nyugat+Zombik, aminek sikerült túljutnia a képregényes berkeken, de szintén sikeresnek mondható a Kittenberger-sorozat, ami a legendás vadász kalandjairól szól és már a harmadik résznél tart.
Tehát a magyar képregénynek mindig kell valami, amivel legitimizálni tudja magát a képregényt alapból nem olvasó közönség előtt?
Az sokat segít, hogy ha kifelé is szól, nem csak a gyűjtők veszik meg, hanem olyanok is, akiket kifejezetten az adott téma érdekel. Ebben látom a jövőt, ha írnék képregényt, én is próbálnám olyan irányba vinni, hogy ne feltétlenül a “geekeknek” szóljon, hanem akit érdekel az adott téma, az ne tudjon úgy elmenni mellette, hogy nem veszi meg. Az is fontos, hogy a lehető legtöbb platformon kell bemutatni. Úgy tud a legjobban haladni ez a médium.
Kinek ajánlanád a filmet?
Alapvetően az volt a fejemben, hogy a célközönsége nem feltétlenül a képregényrajongók, hanem azok, akik csak hallomásból ismerik, legfeljebb képregényfilmeket néznek vagy nagyon távol áll tőlük ez a világ. A cél az volt, hogy nekik legyen egy áttekintés az egész médiumról, az eddigi magyar képregénytörténetről.
