Gall fikciók, keleti vérvaló

A Mw első animációs versenyprogramja nyárral indult: Indul a nyár (Hajnal Zoltán-Zsédely Teréz). Ezt a dalt zengte a Triton zenekar s a zene hangulatára komponált, 2D-s, „egysíkú” film egy hölgy Balaton-parti napját követi, aki sehogy sem képes azonosulni a kollektív életérzéssel. A film egyszer csak abbamarad, nem futja ki magát, hiányérzettel küszködik a néző – csakúgy, mint főhősnőnk. A magyar filmeknél úgy tűnik a zene lételem. Azt mondom: Bossa Astoria. Ha azt mondod Zagar, nyertél: meg még bonuszként két maffiózó plüssnyulat is, akikkel végigroboghatjuk az egyszer fent egyszer lent hullámvasút végnapjait. 

2D-s és 3D-s technikát keverve mutatja be Ali Taylor filmje. Témája Pulenge, az afrikai lány napi küzdelme haldokló apjával s a szárazsággal. Az apától kapott magokra azonban jön az eső, s máris a remény örökléte csillan meg előttünk. A film jól fejezi ki az elsőfilmes rendezőnő összetett stílusát, mely az Afrikában töltött gyermekévekből táplálkozik. Más stílus, más varázs: Simone Massi Tudom, ki vagyok című fekete-fehér rajzolt etűdje egymásba olvadó tárgyakról, emberekről, történésekről és mindezek kombinációjáról, variációjáról. sőt permutációjáról mesél. Átcsúszunk innen oda, ebből abba, s rájövünk, hogy minden mindennel összefügg, s így mi is egyek lehetünk a tetővel, az úttal, a piszokkal a bőröndben, a nagyapánkkal. Kicsit banális, de három percbe tökéletesen belefér.

Mivel véletlenek nincsenek, muszáj a francia animációs alkotók tehetségével magyarázni, hogy rögtön az első ani-blokkba négy francia film bekerült. A Prudence’a tort ou a raison’ (Joris Clerte és Philippe Massonnet) egy éttermi asztalterítőn lejátszódó vidám őrület, ahol egymás szájába adják az aláfestő dal szövegét a borospohár aljáról ott maradt-ragadt karikák, kézfejkontúrok és rajzolt lakás-alaprajzok. A francia vonalat folytatva egy bájos, gyönyörűen rajzolt és festett történetet láthattuk egy kutyáról, aki legszívesebben farkasbőrbe bújna és falkájának tisztelt vezéreként medvét szeretne győzni, de az ébredés után vele együtt szomorkodhatunk azon, hogy még mindig az a városi kutyus, aki frusztráltan bámulja az utcát az emeletről. Éhes kutya medvével álmodik plasztikus aláfestő zene kíséretében. (David Devaux: Végső vonyítás)

Agathe Servouze Sós szél című nyolc perces sziszifuszi meséjében egy kishercegre erősen hasonlító (bár részleteiben kevésbé kidolgozott és molettebb) hölgy, elvágyódását szimbolizálandó, sóhegyet építget tengerparti portáján. Egyre növekvő sódombocskája tetejéről sóvárogva bámulja a túlparton lévő ormot, majd embert próbáló munkája végén elfújja a szél és kinyílik a világ, a látóhatár, azonban a mi kis Dorothynk ugyanígy vissza is röppen a földre, s megy minden tovább. Nem effajta optimizmusra van kiélezve a belga alkotópáros, Laurent és Manu Talbot Karácsonyi Mikulás című horrorisztikus bábanimációja, amlye zseniálisan torz és félelmetesen hatásos figurákkal operál. Delicatessen-hangulat a Télapóból mészárossá átigazolt ötvenes fickó kegyetlen történetében.

Sajnos a dokumentumfilmek nem bírták azt az érdeklődés-hullámot, mint a méltán népszerű animációs blokk filmjei, pedig érdemes végignézni a lengyel, orosz és horvát életérzés egy-egy történetét bemutató alkotásokat.

Minden mindennel összefügg. Simone Massi: Tudom, ki vagyok.

A lengyel Egy csodáért (Jarek Sztandera) című tizennyolc perces film ötszáz fogyatékos (jó néhány teljesen magatehetetlen) vonat-zarándokútját követi nyomon, melyet egy püspök és tizenkét pap koordinál. A Nemzetközi Zarándoklat a Sérültekért Lourdres-ba tart, és a több napos (tor)túra a katolikus egyház képviselőit éppúgy megviseli, mint a szenvedőket. Főleg, amikor a technika ördöge nem kíméli az Isten szolgáit, és gerjed a mikrofon a Miatyánk közben, amikor a békésen alvó, iszonyú állapotban lévő, végkimerült betegeket a vagonok folyosóin bóklászó pap ébreszti – szintén csak a jól ismert mikrofonba üvöltve. Vágóképekből, emberek elbeszéléséből tudjuk meg, hogy nem is csodát, csak még több erőt és kitartást várnak az úttól. Szép és elgondolkodtató a szereplők hite, mély vallásossága, a külsőségek mégis nonszensz paródiává válnak. Felüdítő fordulat a Transzformátor című orosz-svájci film két alkoholista szereplője. Egyikük – a nagy orosz valóságba belefáradt szaki – az elé helyezett kamera előtt meséli el egy elvesztett transzformátor történetét, beszél nőkről is és káromkodik… sokat. A barátja szó nélkül asszisztál, azaz bambul maga elé, ezzel téve komikussá az összhatást. Három hónapig kell Moszkva és Szentpétervár között dekkolniuk, de a film végi fekete-fehér fotók dokumentálják a végkifejlet hatalmas boldogságát.

Mediterrán hangulatba csöppenünk Damir Cucic AzUtca című filmjét nézve, amely az istriai Vodnjan város díszleteit – házait, kapualjait – és a benne forgó életet és lakóit mutatja be. De sajnos a szép képek, emberek és városka is unalmassá tud válni, ha nincs történet, nincs gondolatmenet, ráadásul a majd’ félóra alatt négyszer zárul le a film. Aztán valahogy megint bekeveredünk a házak közé és ismét figyelhetjük a házak előtt ülő bácsikákat, az ablakon kukucskáló nénikéket, az utcán játszadozó gyerekeket, ki tudja hányadszorra.  Szép az ég a színes házak között, klassz ahogy csorog az eső a macskaköveken, gyönyörű képeket sikerült az alkotónak egymás mellé pakolnia, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film utolsó tizenöt percében a tizenötfős közönség  létszáma percről-percre csappant …