2014. 12. 13. Konkol Máté
Gárdos Péter: Szembenézés, hídépítés
Interjú a Zsidó mesék és a Hajnali láz rendezőjével
Gárdos Péter tizedik nagyjátékfilmje, a Hajnali láz tavasszal kerül a mozikba. A második világháború borzalmai után kibontakozó szerelem személyes története mellett a rendező idén egy Youtube-videókból álló sorozatban is foglalkozott a holokauszttal. A Zsidó mesék pár perces epizódjaiban 54 híresség mesél a zsidósággal kapcsolatos élményeiről. A rendhagyó kezdeményezés előkészítéséről és fontosságáról beszéltünk a 66 éves rendezővel.
Filmhu: Milyen ötletből született a Zsidó mesék? Miért fontos ma Magyarországon a holokauszttal foglalkozni?
Gárdos Péter: Ezelőtt egy évvel meséltem Köves Slomónak, aki az Egyesült Magyar Izraelita Hitközségnek a vezető rabbija, egy régi tervemről. Történeteket szerettem volna gyűjteni nem zsidó származású emberektől. Bizonyos értelemben „zsidó meséket”. Meséket a zsidó emberekkel, a zsidósággal, a zsidó sorssal kapcsolatban. Slomó nagyon lelkesen fel is karolta az ötletet, megszerezte a sorozatnak az anyagi fedezetét, és elkezdhettünk a dologgal komolyabban foglalkozni. A privát életemben egyébként soha nem különböztetem meg az embereket aszerint, hogy zsidó vagy nem zsidó. Mindenféle megkülönböztetéstől viszolygom. Ám ebben a koncepcióban ez nagyon fontosnak tetszett, mert ki szerettem volna kerülni mindenfajta elfogultságot. Amikor Török Zitával nekiláttunk felkutatni olyan embereket, akik vállalják ezt a beszélgetést, akkor szembesültünk azzal, hogy egyrészt nem tudjuk senkiről megmondani, hogy milyen származású, másrészt ezt nem is illik megkérdezni.
Végül is ez a származás-dolog csak sokadlagos szempontunk lett a válogatásnál, ellenben a legfontosabbá az vált, hogy a felkért személyeknek mennyire erős, mennyire szimbolikus, mennyire sokatmondó a történetük. Vagyis a prekoncepciónk, hogy ne zsidó emberek meséljenek a zsidóságról, a háttérbe szorult. Végül született 54 „mesénk”. Ezekből igen bonyolult viszonyok derülnek ki, összetett és ellentmondó érzelmek fogalmazódnak meg, humoros és megrázó pillanatok idéződnek fel, és mindezek együtt adják ki azt a végső célt, amelyet egyébként magunk elé tűztünk. Talán nem tűnik szerénytelenségnek: sorozatunkat egyfajta hídépítésnek szántuk, egy építőkockának a megkülönböztetés elleni épületben. Ennek a megkülönböztetésnek talán a fő oka egy nagy történelmi elhallgatás.
Laár András története
Erős meggyőződésem, hogy a magyar társadalom nem nézett igazából soha szembe a holokauszttal. Pontosabban nem történt meg az igazi, analitikus, tudományos igényű szembenézés. Ez egy társadalomban pontosan úgy működik, mint az egyes embernél: az elfojtások lélektani válságot, komoly betegséget okoznak. Nagyon irigyen nézem ebből a szempontból a svédeket vagy a németeket. A Hajnali láz kapcsán konkrétan szembesültem azzal, hogy a svédek mennyire vágynak erre a szembenézésre, és mennyire úgy érzik, hogy ez a folyamat öntisztító. A németeknél pedig ma épp olyan sok irodalmi mű, vagy film születik ezzel a történelmi korszakkal kapcsolatban, mint ezelőtt 20-25 évvel. Újból és újból nekifeszülnek, mert tudják milyen fontos az analízis, a kibeszélés. Mi magyarok viszont ezt a kérdést folyamatosan elkenjük. Úgy gondoltam tehát, hogy zsidó emberekről, zsidó sorsról manapság sorozatot csinálni - ez a szembenézés egy aspektusa.
A Zsidó mesékben elrejtettünk egy utalást. A helyszínválasztásunk nem volt véletlen. Megragadtunk egy karosszéket, és végigcipeltük 54 csillagos házon. Az epizódok végére kiírtuk, hogy a helyszínünk ez és ez a csillagos ház, de arról soha nem beszéltünk, hogy alanyaink miért pont itt mondják el a történetüket. Folyosók, lépcsőházak, gangok, udvarok egy nem odaillő karosszékkel! Ez talán egy elgondolkodtató inadekvátság. Mi legalábbis azt szerettük volna, hogy a néző eltöprengjen: miért pont itt kell elmesélni a történetet?! Reményeink szerint a két dolog, a helyszín, és a mese a néző fejében összekapcsolódik, vagy összekapcsolódhat.
Bangó Margit története
Filmhu: A forgatási helyszíneken volt a lakók részéről akármilyen ellenérzés?
G.P.: Néha volt, néha nem volt. Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor kifejezetten ellenségesen viszonyultak. Ráadásul abban az első kerületi házban egy olyan hölggyel készítettünk interjút, akinek a papája építtette azt a házat – vagyis itt még személyes kötődés is volt. Egy lakó éppen jött le a lépcsőn, megkérdezte, hogy mit keresünk mi ott. Mikor megtudta, hogy Zsidó mesék címmel egy rövid beszélgetést rögzítünk, megfenyegetett. Ijesztő volt megérezni azt az agresszivitást. De volt más élményem is, a Rákóczi úton például kijöttek a lakók a gangra, ők is szerepelni akartak egy ilyesfajta sorozatban. Csak Budapesten több mint 1600 csillagos ház volt 1944-ben. Mi körülbelül százhúszat kerestünk meg, és ebből nagyjából 30 zárkózott el a forgatástól.
Filmhu: Számodra volt olyan történet, ami különösen megható vagy megrázó volt?
G.P.: Engem túlnyomó részük meghökkentett, főként a bátorságuk és nyitottságuk okán. És volt köztük olyan történet, amelyik szimbolikusan is értelmezhető. A riportalanyunk elmesélte, hogy gyerekkorában a papája bizonyos alkalmakkor, mikor megjelent egy-egy ember a tévében, odavetette megvetően: „ez zsidó!” Alanyunk 13 éves korában meghívta a lakásukra egy barátnőjét és bekapcsolták a televíziót. Mit tesz isten, a képernyőn megjelent valaki, akit a papája megcímzett. Hősünk boldogan fitogtatta jól értesültségét: „na, ez zsidó!” Mire a vele egyidős, 13 éves barátnő döbbenten ránézett, és azt mondta: „Na és?” A riportalanyunk élete sorsfordító pillanatának tartja ezt a mondatot. Egy „na és?” valamint a kérdéshez tartozó döbbent tekintet képes volt arra, hogy alanyunk felfogja a megjegyzésben bujkáló abszurditást és szörnyűséget. Számomra ez egy jellegzetesen magyar történet. Legtöbbször ugyanis nincs igazán ideológiai tartalom vagy személyes sérelem a zsidózás mögött. Divat. Szokás. Trendi. Jól hangzik. Ugyanígy mondják azt, hogy „buzi”, vagy hogy „cigány”. Anélkül, hogy felfognák a megkülönböztetés szörnyűségét. És ez iszonyú.
