A szerző e művében arra vállalkozott, hogy a magyar filmtörténet azon fejezetét tárja fel számunkra, amely a hozzáértők és laikusok számára egyaránt a legrejtélyesebb és legizgalmasabb: a hatalom és a filmszakma viszonyát a Rákosi- és a Kádár-korszak idején. A könyv attól különösen érdekfeszítő, hogy ezt nem filmtörténész-szemmel, az utókor kívülálló szemszögéből nézve, a filmeket és forrásokat összevetve, az összegzés igényével teszi, hanem alapos és mély interjúk sorával, a vallomásokat elénk tárva, de a konklúziók levonását ránk és az utókorra bízva.

A beszélgetések a kor filmes életének legfontosabb szereplőit szembesítik a kultúrpolitikai sakkjátszmában betöltött szerepükkel, bújtatva vagy nyíltan mindig azt a kérdést kerülgetve, ki mennyire alkudott meg, mit vállalt azért, hogy a 89 előtti rendszerben filmet készíthessen, dramaturgként, stúdióvezetőként vagy filmfőigazgatóként működhessen, kiegészítve ezt a képet a 89 utáni filmszakmai helyzetre vonatkozó megjegyzéseikkel.  Már a névsor is ígéretes: Jancsó Miklós, Kovács András, Makk Károly, Herskó János, Bacsó Péter, Mészáros Márta, Gyarmathy Lívia, Gaál István, Ember Judit, Gazdag Gyula és Almási Tamás filmrendezők, Kertész Ákos forgatókönyvíró-dramaturg, valamint dr. Papp Sándor, Szabó B. István és Kőhalmi Ferenc, az 1963–68, 75–82 valamint 82–87 közötti filmfőigazgatók az interjúk alanyai.

A könyv nem okoz csalódást: az interjúk nem maradnak meg a felszínes frázispuffogtatás és önigazolás szintjén, őszinte, személyes vallomásokat olvashatunk a küzdelmekről, konfliktusokról és megalkuvásokról, melyeket mindenkinek meg kellett vívnia és el kellett tűrnie, ha abban a korban a filmszakmában akart dolgozni. És a szerző nem kíméli interjúalanyait, újra és újra visszatéríti őket ehhez a témához, a még ma is merésznek és szókimondónak ható filmek történetéhez, az elkészültükhöz szükséges kompromisszumokhoz, nem hagyja a vallomásokat más irányba elkalandozni, kikényszeríti a szembesülést a kérdezetteknek filmszakmában betöltött szerepével. (Épp ezért nem tud az olvasó felülkerekedni a gondolaton, hogy Nemeskürty István nem vállalta a szembesítést, amikor nem adott interjút arra hivatkozva, hogy önéletrajzában már megírta mindezeket.) A könyv rendkívül fontos forrásanyag, és valljuk be, az utolsó pillanatban készült. Ki tudja, néhány év múlva a filmszakma hány fontos szereplőjét lehetne még kifaggatni a korszakról, s így is fájdalmas hiány a hirtelen elhunyt Simó Sándorral, a nagybeteg Rényi Péterrel, és a korábban elhunyt egykori főigazgatókkal el nem készült hasonló mélységű interjúk sora.

A könyv nagy részét a rendezők vallomásai teszik ki, melyek az egyes alkotói életműveket időrendben végigkövetve mesélik el a fontosabb filmek történetét és az alkotók személyes szerepvállalását a rendszerben. Ilyen témákról sok legenda és anekdota kering a köztudatban, melyeket a szerző megpróbál tisztázni, például A tanú forgatásáról, betiltásáról és nem nyilvános vetítéseiről, a Tízezer nap többszöri átíratásáról, a hozzáforgatásokról, a betiltása körüli vitákról és cannes-i díjáról, vagy az Álombrigád dobozban, de eredeti formájában való megőrzésének stratégiájáról. A vitatott pontok esetében a szerző gyakran faggatja interjúalanyait ugyanarról, vagy az ügyben érintett más szereplők lábjegyzetben közölt „mini-interjúival” a másik oldal véleményét is képviseli, néhányszor meghagyva ezzel a helyzet ellentmondásosságát, de hitelesebben bemutatva a kor bonyolult hatalmi viszonyait.
A rendezői interjúk azonban nem korlátozódnak a politikai helyzetjelentésre, minden beszélgetésben lényeges szerepet kap a művészi hitvallás, az alkotót alapvetően befolyásoló művészi hatások, az életmű tematikus és formai elemzésének kérdése – bár mindezek nyilvánvalóan nem választhatóak el a diktatórikus rendszerben való filmkészítés problémáitól. A rendezőket nem csak filmkészítőként mutatja be az összeállítás, filmszakmai szerepük legalább olyan nagy hangsúlyt kap. Kovács András és Bacsó Péter a ma már hihetetlennek tűnő hatalommal bíró dramaturgiai osztály feladatairól és működéséről beszél; Kovács hosszasan mesél a Filmművész Szövetség lehetőségeiről, korlátairól és tevékenységéről, melynek hosszú ideig vezetője volt; Herskó pedig stúdióvezetőként megélt sikereiről és kudarcairól, melyek közrejátszottak disszidálásában.

A filmfőigazgatókkal készült interjúk – pozíciójukból eredően – sokkal inkább a hatalom mechanizmusait boncolgatják, azt hogy miként szólt bele direkt vagy indirekt módon a politika az egyes filmek elkészítésébe és betiltásába vagy engedélyeztetésébe, milyen politikusoknak, kultúrpolitikusoknak vagy filmszakmai embereknek volt ilyen kérdésekben befolyásuk. Különösen a filmfőigazgatókkal készült beszélgetések kapcsán szembetűnő a könyv azon sajátossága, hogy a vallomásokból nem annyira egy kemény, korlátozó diktatúra képe rajzolódik ki, mint inkább egy „puha diktatúráé”, egy sokszor kiszámíthatatlanul működő rendszeré, amelyben sok minden elvileg tiltott dolgot keresztül lehetett vinni, ha az ember ismerte a megfelelő taktikát, és tudta, milyen köntösbe kell az adott gondolatot öltöztetni. Ez némileg félrevezető lehet – főként a fiatalabb olvasók számára –, nem szabad azonban elfeledkeznünk arról a tényről, hogy a megkérdezett filmfőigazgatók mindegyike 1962 után került a filmszakma élére, és hogy a rendezői életműveknek is jóval kisebb részét teszik ki a Rákosi-, mint a Kádár-korszakban készült filmek.

A könyvet a kötet végén összegyűjtött korabeli dokumentumok teszik teljessé, melyek a nyilvánosság számára eddig jórészt ismeretlenek voltak: pártpolitikai utasítások, rendeletek, politikai vezetők filmeket érintő bizalmas belső feljegyzései vagy levelei, kiegészítve olyan ismertebb, idevonatkozó iratokkal, mint Herskó János búcsúlevele vagy a 2004-es Filmtörvény részletei. A dokumentumok fontos adalékokkal szolgálnak a könyvben közölt interjúkhoz, azonban itt érzi magát leginkább elveszettnek az olvasó: bár a kötet végén kislexikon segíti a számos név és funkció közötti tájékozódást, a dokumentumokat a rengeteg adat miatt sokszor nehéz értelmezni, és ha nem vagyunk tisztában egy-egy politikai feljegyzés szerzőjének kilétével, akkor jelentőségét vagy filmtörténeti helyét sem tudjuk pontosan megítélni. Ebben a fejezetben talán nem ártott volna néhány szerzői kommentár, még ha ez kissé meg is kérdőjelezte volna az összeállítás pártatlanságát.

A könyv mindenképpen érdekfeszítő olvasmány, kalandos kirándulás filmtörténetünk azon fejezetébe, melyről eddig csak száraz tények vagy bizonytalan eredetű legendák segítségével alkothattunk képet. Sajnálatos, hogy az olvasás élvezetét számtalan nyomdai és nyelvi hiba keseríti, kár, hogy a mű tartalmi igényessége a szerkesztői és kiadói munka során már nem érvényesült. Mindezzel együtt mindenkinek ajánlható, izgalmas kötet, mely filmszakmabeliek, filmtörténészek, filmet tanuló diákok és egyszerű filmbarátok érdeklődésére egyaránt számíthat.