Az alföldi betyár-legendáriumhoz képest Pipás Pista élete egy kicsit kevésbé közismert. Manapság talán a genderkérdés mentén tett szert nagyobb ismertségre. Te hogyan találkoztál az alakjával, mi fogott meg a történetében?
A suliban találkoztam vele, református gimnáziumba jártam, ahol híres sztori volt, hogy a legendás bűnözőt egy református tanárnő térítette meg. Kamasz szemmel annyira szépnek tűnt, hogy már akkor sem hittem el. Később szembesültem vele, például az egyetemen, hogy ez nem annyira közismert dolog, mint Pipás tanyavilági korszaka. Persze arról is csak legendák maradtak fenn, az egyetlen írásos dokumentum a bíróságon készült róla. Azt, hogy valójában kiket, mikor, hol ölt meg, nem lehetett hitelesen bebizonyítani; legalább egy évtizeddel később exhumáltak akasztásos halált halt testeket, amikből nem sokat lehetett megállapítani, pláne abban az időben.
Pipást sok évvel a neki tulajdonított gyilkosságok után fogták el, és ugyan bűnösnek vallotta magát, de csak azért, mert az ügyvédje tanácsolta neki. Egy kiszolgáltatott, se olvasni, se írni nem tudó emberről volt szó, aki már benne járt a korban, az ügyvédje pedig meggyőzte, hogy így legalább naponta kétszer kap meleg ételt, nem fog fagyoskodni télen; szóval igazából Pipás meg is elégedett ezzel a helyzettel.
(fotó: Aradi Nóra)
Pipás egyrészt bosszúálló népi hős, aki megszabadította a bántalmazott asszonyokat erőszakos férjeiktől, másrészt egy bérgyilkos volt, aki pénzért ölt embereket. Tehát épp olyan könnyű utólag hősnek kikiáltani, mint elítélni a tetteit. Te mit gondolsz erről az ellentmondásról?
Szerintem a hozzá hasonlók a legérdekesebb karakterek, szeretek róluk gondolkodni. Fluid dolog, nézőpontbeli kérdés, hogy kit hová tesz az ember, amit az adott kor narratívája is befolyásol. Pipás esetében viszont, akinek az élete tényleg csak legendák formájában maradt meg az utókornak, nem egy eldönthető kérdés, hogy gonosz volt-e vagy sem. Én magamban nem jutottam döntésre legalábbis.
A filmben Pipás számára a férfiruha nem csak álöltözet, hanem ebben érzi magát komfortosan, és valóban Pistaként azonosítja önmagát. Mennyire volt számodra fontos a karakter nemi identitásának kérdése?
A filmjeimet alapvetően kérdésfeltevés céljából készítem, olyan kérdéseket szeretek feltenni, amelyekre én magam sem tudom a választ. A filmben Pipás számára a férfiruha nem pusztán álöltözet, hanem egy olyan közeg, amelyben komfortosan érzi magát, és valóban Pistaként azonosítja önmagát. Ugyanakkor nem érzem úgy, hogy a nemi identitás kérdése a film kulcstémája lenne, és nem is akartam ezt hangsúlyosan kezelni.
Inkább egyfajta határhelyzetként jelenik meg — például a börtönben, ahol valakit vagy a női, vagy a férfi szárnyba kell elhelyezni. Az ember számára azonban az egyik legszemélyesebb ügy, hogy mit gondol magáról, vagy mit él meg identitásaként. Ezt nem tartom szükségesnek didaktikus, szájbarágós üzenetekkel megtámogatni — ez a fajta direkt üzenetesség nagyon távol áll tőlem.
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy filmet akarsz róla csinálni? Eleve a börtönévekre terveztél koncentrálni, vagy Pipás előtörténetét is el akartad mesélni?
Fokozatosan alakult ki, kisjátékfilmként indult a diploma környékén. Az még egy teljesen más struktúrájú történet volt; a tanárnő-szál csak egy kis része volt annak a jegyzetnek, amibe minden ismeretanyagot bedobáltam. Azonban jött a Covid, és leállt a diplomafilmkészítés az ELTE-n. Mire aztán végül eljutottunk oda, hogy leforgathatnánk, a fejemben már kitágult a történet, elkezdtem nagyjátékfilmben gondolkozni. A diplomafilmet is a KMH gyártotta volna, így Pusztai Ferenccel és Pfeiffer Lindával kezdtünk dolgozni a projekten.
Diplomafilm helyett megcsinálni az első nagyjátékfilmedet azért elég komoly váltás. Mi volt a legnagyobb kihívás számodra ebben a folyamatban?
Már eleve eljutni odáig, hogy az ember nagyjátékfilmet csinál, az egy masszív tortúra. Szokták mondani, hogy filmet forgatunk, nem a rák ellenszerét kutatjuk, meg hogy az egész milyen jó móka. Egyfelől tényleg egy kellemes, nagyon bizsergető folyamat, viszont pénzügyi részről a pokol maga. Mire minden költség összeáll, és elindul a produkció, már az utolsó szálát is felőrölte az ember idegzetének. Egy ilyen független produkció nem való mindenkinek. Rengeteg kreatív energiára volt szükség, sokszor a forgatókönyv is úgy alakult, ahogy a pénz jött vagy nem jött. Minden szempontból nagy kihívás volt például egy börtönt találni, ahol forgathattunk. Azt gondolná az ember, hogy egyszerű a dolog, sok börtön van. Csakhogy nem lehet mindenhová bemenni; a börtönökbe bejutni nehéz. Mi voltunk azok az őrültek, akik azért kopogtattak, hogy beengedjenek minket.
Hogyan sikerült végül megtalálni „álmaitok” börtönét?
Eredetileg a budaörsi laktanya lett volna a helyszínünk, de ezt egy hónappal a forgatás előtt visszamondták. Helyette a Gyorskocsi utcai Büntetés-végrehajtási Intézet „fogadott be” minket. Ez a laktanyához hasonló, régi, híres-hírhedt épületegyüttes, azzal a különbséggel, hogy itt még ténylegesen vannak rabok. Egy használaton kívüli részében dolgozhattunk, amit gyakorlatilag mi fedeztünk fel, mert azóta rengeteg más filmes produkció is megtalálta. Mestyán Lili látványtervezőnek hála sikerült visszaöregíteni a ’30-as évek világába ezt a szárnyat, és Szilágyi Gábor operatőr munkája tette igazán élővé ezt a teret: a fényekkel és a kamerakezeléssel olyan atmoszférát teremtett, ami egyszerre realista és mégis nagyon erősen stilizált.
Mennyit forgattatok ott, és milyen érzés volt minden nap bevonulni a börtönbe?
19 napot töltöttünk ott. Nehéz volt minden reggel verni a vaskaput, hogy megérkeztünk, és átesni az igazoltatáson. Először kicsit aggódtunk, hogy Török-Illyés Orsolyát be sem engedik, mert egy közlekedési bírság miatt, (művészi tapasztalatszerzés céljából) már volt már napot börtönben, és emiatt priusza van, de ebből aztán nem lett gond. Rendőri felügyelettel forgattunk, volt olyan jelenet, aminél a folyosók le voltak zárva, és ha valaki pisilni szeretett volna menni, egy rendőr elkísérte a WC-re is. A rabokat, csak messziről, és csak akkor láttuk, amikor kiterelték őket a belső udvarra levegőzni, de hallottuk őket végig. Elképesztő, ahogy kommunikálnak, a csöveken keresztül jeleznek egymásnak, és a hozzátartozók kiabálnak fel nekik az utcáról. Olyan élet zajlik ott, amiből önmagában külön film készülhetne.
(fotó: Esteban Sanchez)
Mik voltak a fő szempontok, amik miatt Stork Natasát és Török-Illyés Orsolyát a főszerepekre választottátok?
Natasával már korábban is dolgoztunk együtt egy kisfilmben, és az Irma karakterének írása közben eleve őt képzeltük el a szerepre. Nagyon jó az ilyen találkozás egy színésszel, számomra ezek azok az együttműködések, amelyek évekre meghatározzák az alkotói utamat. Natasa egészen kivételes érzékenységgel és jelenléttel dolgozik, és nagyon mélyen értette ezt a figurát.
Orsolya viszont az utolsó pillanatban érkezett meg a főszerepre, és szinte azonnal egyértelművé vált, hogy ő Pipás. Olyan erős jelenléttel és belső bizonyossággal dolgozott, ami számunkra is biztonságot adott, hogy végig tudjuk vinni vele a filmet. Az ő személyisége és játéka nagyon pontosan illeszkedett a film világához.
A film álomjelenetét a tiszavirágzás közepette forgattátok. Hogyan sikerült pont elkapni?
Erről tudni kell, hogy a tiszavirágok csak egyszer jönnek egy évben, és néha nincsenek jelen; számosságuk az időjárástól, a víztisztaságtól, és még máig nem ismert együttállásoktól függ. Már március tájékán elkezdtem technikai értelemben foglalkozni az egész tiszavirág-témakörrel, megkerestem azokat, akik csónakos kirándulásokat szerveznek a Tiszán a rajzásuk idején, és találtunk egy tiszavirág-szakértőt is Tálas László személyében, aki évtizedek óta figyeli őket, és tudott segíteni abban, hogyan vegyük fel őket. Ami megnehezíti a helyzetet, hogy a Tiszán ilyenkor általában áradás van, a folyó közepén akár 9 méteres vízszinttel, erős sodrással.. Mi azt találtuk ki, hogy sörpong-katamaránokat bérlünk ki, mert ezek stabilabbak, mint egy sima csónak, és egy ilyenre tudtuk rögzíteni a kis darus szerkezetet amin a kamera volt rögzítve.
Hat sörhajóval indultunk neki egy keddi napon, iszonyatosan élveztük, de azért nagyon rizikós is, hogy egyetlen nap áll rendelkezésre. De nagy szerencsénk volt, hogy abban az évben megjelentek és rendesen lezajlott a virágzás. Érdekes, hogy a tiszavirágok ilyenkor nem akarnak semmire se szállni. Hála Istennek, amikor felszállnak, nagyon hirtelen emelkednek fel, és ott keringenek fent a magasban. Ilyenkor csak magukkal vannak elfogadva: nem esznek, nem isznak, nem látnak, nem hallanak. Csak szaporodni akarnak, és aztán meghalni.
(fotó: Aradi Nóra)
A Pipást a Magyar Filmszemle előtt a Cottbus Filmfesztiválon mutattátok be Németországban, és rögtön egy díjat is elhoztatok. Milyen élmény volt?
Amellett, hogy nagyon jó volt a nemzetközi mezőnyben szerepelni, visszafolytott lélegzettel figyeltük, hogyan fogadják a nézők. Az első vetítés egy kicsit halálugrás, de megnyugodtam, amikor láttam, hogy az emberek tényleg izgultak és meglepődtek rajta. Ami viszont engem lepett meg, hogy az ökomenikus zsűri díját kaptuk meg, hiszen eléggé valláskritikus a film. Persze az indoklásban külön kiemelték, hogy szükség van kritikus gondolkodásra ilyen ügyekben.
Min dolgozol jelenleg?
Egy zenés filmen dolgozunk együtt állandó forgatókönyvírótársammal Móray Gáborral, a projekt forgatókönyvfejlesztése Németországban zajlik éppen.
