Guillermo del Toro Pinokkiója sötét tündérmese felnőtteknek

A mexikói rendező a szörnyek és a rémtörténetek lelkes követőjeként a filmjeiben a fantasztikumot keveri a valósággal és nem evilági lények szerepeltetésével rántja le a leplet az emberek lelkében rejtőzködő gonoszról. Eddigi műveiben klasszikus hollywoodi zsánereket és irodalmi műfajokat megidézve (gótikus horror, népmese, románc, noir) a realitás talajáról engedi szabadjára végtelen képzelőerejét – szörnyeket és lidérceket teremt, és vérrel borítja be a vásznat. A rémségek tárának sokszínűsége lehetőséget nyújt del Torónak arra, hogy szemkápráztató látvánnyal és trükkökkel lenyűgözze és megborzongtassa a nézőket. A faun labirintusában a 1940-es évek Spanyolországa jelenik meg, ahol a Franco-rezsim kegyetlenségeit egy 13 éves kislány nézőpontján keresztül ismerjük meg, aki a mítoszok birodalmába menekül, melyet az emberek közül egyedül ő lát, a mitikus teremtmények saját elméje szüleményei. 

Ezzel szemben del Toro és írótársa, Patrick McHale Pinokkió meséjét történelmi kontextussal egészítik ki és Carlo Collodi regényét lehozzák a realitás szintjére, miközben megtartják az eredeti mű főbb karaktereit és motívumait. Így az egykori gyerekmese del Toro és rendezőtársa, Mark Gustafson filmjében komorabb tónusra vált és újabb jelentésrétegekkel gazdagodik; egyrészt a 20. század konkrét eseményei (első világháború, az Olaszországot behálózó fasiszta rendszer, Mussolinivel az élen) kapnak fontos szerepet, másrészt Pinokkió kalandjai, fejlődése és Dzsepettóval való viszonya kerül más megvilágításba. 

Carlo Collodi 1881-ben kiadott meseregénye, a Pinokkió kalandjai az életre kelt marionettbáburól, akinek megnő az orra, ha hazudik, és akinek hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy megtanulja a leckét és igazi kisfiúvá váljon, az évek során számtalan adaptációban elevenedett meg, legismertebb az 1940-es Disney animációs film. Collodi karakterének népszerűsége máig töretlen, melyet mi sem bizonyít jobban, minthogy 2022-ben a Disney – folytatva a régi klasszikusok élőszereplős változatának elkészítését – Robert Zemeckis rendezésében bemutatta a Pinokkiót, mely nem igazán nyerte el sem a közönség, sem a kritikusok tetszését. Guillermo del Toro és Mark Gustafson Pinokkiója éppen jókor jött, hogy ha már Pinokkiót nézünk, akkor az legyen izgalmas és eredeti, mely arra ösztönzi a nézőt, hogy saját emberi halandóságára reflektáljon. 

Del Toro bekukkant Dzsepettó műhelyébe

A legújabb feldolgozásban Pinokkió születése előtt megismerjük Dzsepettót, a lelkiismeretesen dolgozó asztalost, akinek legnagyobb örömét kisfia, Carlo jelenti. A derűs pillanatokra azonban árnyékot vet a történelem – az olasz kisvárost eléri az első világháború borzalma, melynek Carlo is (ártatlan) áldozatává válik. Dzsepettó gyászában vigasztalhatatlan és idővel keserű vénemberré torzul. Pinokkió teremtéstörténete az alkoholba fojtott bánat és a harag eredménye lesz, nem pedig egy beteljesületlen vágy megvalósulása. 

A forgatókönyvírók Collodi eredeti szövegéből merítették a Disney-meséből hiányzó karcos jellemvonásokat és a fából faragott gyerek létrejöttének előzményeit. Pinokkió a testén hordozza apja fájdalmát: szögek állnak ki belőle, még nincs kész, Dzsepettó egyértelműen Carlo képmását követte, de faragás közben nem a fia iránt érzett szeretet, hanem a hiányából fakadó elkeseredettség vezérelte. 

A csetlő-botló Pinokkió rögtön meg akar ismerni mindent, és alig várja, hogy Dzsepettó oldalán felfedezze a világot, ám a férfi nem áldásként tekint a csodára, és képtelen kontrollálni a kisfiú vadságát és féktelen természetét. A káoszt tetézi, hogy a város elöljárói és polgárai az ördög művének tekintik a járni tudó marionettbábut, aki értetlenül nézi, hogy míg a keresztre feszített, szintén Dzsepettó által faragott Jézust csodálják, addig őt megvetik és kitaszítják. 

Pinokkió

Guillermo del Toro és alkotótársai úgy fűzik fel a kívülről fújt cselekményt, hogy a háborús közegben is könnyen beazonosíthatók legyenek a kulcsfigurák és a fontosabb momentumok, ilyen például a vásári bábmester és a majom, Spazzatura, akik elcsábítják Pinokkiót, hogy álljon be közéjük, ezzel kihasználva a kisfiú naivitását, vagy Tücsök Tihamér (itt a neve Sebastian J. Cricket), aki nemcsak navigálni próbálja Pinokkiót, hanem a narrátor szerepét is betölti. A Játékok Földje vagy Vidám Sziget, ahol a gyerekek szamárrá változnak, ezúttal egy kiképzőtábor formájában jelenik meg, ahol erős és elkötelezett katonákat nevelnek belőlük. Ide kerül Pinokkió, aki halhatatlansága miatt a Mussolini-hívő Podestá számára ideális alany lesz arra, hogy tökéletes katonaként harcoljon az ellenséggel.

A Pinokkióban kirajzolódik, ahogy a fasiszta ideológia lassan behálózza az országot és megmérgezi az emberek lelkét. A Ducét magasztaló propaganda plakátokat ragasztanak a falakra, bevezetik a kötelező karlendítést, Mussolini a közönség soraiban nézi Pinokkió egyik számát, a bálnás epizód alatt a tengerben aknák lebegnek. Pinokkió kezdeti engedetlensége később a rendszer elleni lázadásban nyilvánul meg, melyet többek közt, Spazzatura és Podestá, fia, Candlewick is átvesz, akik Pinokkió oldalára állnak és szembeszegülnek az őket elnyomó autokratával.

Dzsepettó és Pinokkió

Az erőszak tematizálása mellett del Toróék csavarnak a történeten azzal, hogy a főhős halhatatlanságát kibontják: Pinokkió többször meghal, majd visszatér a halálból. A Kék Tündér ezúttal két alakban tűnik fel, egyrészt ő az erdő szelleme, aki jóságos és az életet képviseli, másrészt ő a Halál, aki figyelmezteti Pinokkiót arra, hogy szerettei nem élnek örökké. A Pinokkiót keretbe foglalja ez a filozófiai tartalom életről és halálról; az apa elveszíti egyetlen fiát, majd kap egy második esélyt a boldogságra, később a fiúnak kell tétlenül nézni, ahogy apja és a számára kedves lények elbúcsúznak tőle és teljesen egyedül marad. 

A Pinokkió magában hordozza del Toro sötét vízióit, de a kedves, olykor bugyuta dalok, Alexandre Desplat idilli dallamai, valamint a szívszorító végkicsengés egyértelműen tisztelgés Collodi és a Disney szellemisége előtt. A látvány területén a bravúros stop-motion animáció nem nyomja el a történetet, hanem támogatja azt – a bábuk és a környezet kidolgozottsága aprólékos és élettel teli, a színvilág élénk és vibráló, sötét és nyomasztó. A karakterek hangját olyan színészek kölcsönözték, mint David Bradley (Dzsepettó), Ewan McGregor (Sebastian, a tücsök), Christoph Waltz (bábmester), Tilda Swinton (Kék Tündér két variációja), de talán a legmulatságosabb, hogy Spazzatura, a majom, aki nem beszél, csupán majom hangokat ad ki, Cate Blanchett volt. Pinokkió szerepében a kevésbé ismert Gregory Mann hallható, aki bár remekül bújik az engedetlen kisfiú bőrébe, mégis néha olyan érzésünk támad, mintha valamely brit reggeli gyerekmesét néznénk. 

Guillermo del Toro régóta dédelgetett projektje árnyaltan mutatja be a háború okozta sebeket és a gyermeki ártatlanság elvesztését, valamint a történet tanmese mivoltát megőrizve beszél elfogadásról és önfeláldozásról. Ez a Pinokkió a felnőttek meséje és del Toro legmeghatóbb műve, amelyre érdemes volt éveket várni.

A Pinokkió december 9. óta látható a Netflixen.