Amerika országútjait egykor százával járták az utazó vidámparkok, a cirkuszi mutatványosokkal és átverős játékokkal teli vurstlik. A dodzsem és az óriáskerék mellett a legnagyobb vonzerejüket persze a szörny-show jelentette, ahol a tisztes, istenfélő családok vattacukorral és popcornnal megtömve hüledezhettek a szokatlan adottságokkal, különböző testi rendellenességekkel született alakokon. A rémisztő látványosságokon belül külön kategóriát jelentett az ember és az állat közötti hiányzó láncszemnek kikiáltott geek (a magyar szinkronban: rémlény), aki a legalantasabb “mutatványokkal,” csirkék és különböző hüllők fejének leharapásával borzasztotta el a közönséget.
Míg néhány évtizeddel később Ozzy Osbourne-t már ünnepelte a közönség a hasonló mutatványa, denevér színpadi megcsonkítása miatt, a geekeket mindig is megvetés és undor övezte. Az állatias körülmények között tartott szerencsétlenek persze nem bestiának születtek, a film egyik legemlékezetesebb jelenetében a cirkuszigazgatót alakító Willem Dafoe aljas vigyorral az arcán el is magyarázza a módszert, amivel az alkoholista csavargókból könnyűszerrel ketrecben tartható félőrülteket faragtak.
A vurstli harsány szemfényvesztései mögött mocskos igazságok rejtőznek, akárcsak a hozzájuk csapódó szélhámos, Stanton Carlisle (Bradley Cooper) múltjában. A jóvágású fickó kisegítőként kezd dolgozni Zeeta (Toni Collette), a médium, és levitézlett, alkoholista férje, Pete (David Strathairn) mellett. Becsvágya azonban nem elégszik meg ennyivel, és miután sikerül megszereznie a mentalista szám nyítját, önállóan kezd fellépni. Azt viszont nem bírja megállni, hogy tehetségét ne mások rovására kamatoztassa, és egyre veszélyesebb terepre téved.
A drámákban (Amerikai mesterlövész, Csillag születik) és vígjátékokban (Másnaposok, Napos oldal) egyaránt bizonyított Bradley Cooperből azután lett Stanton, hogy az eredetileg felkért Leonardo DiCaprio időhiány miatt visszamondta a szerepet, de mégis vele járt jobban a film. A hírnevét kalandfilmekben megalapozó, majd drámai szerepekre váltó Tyrone Power méltó utódjaként Cooper egyszerre tud karizmatikus és tenyérbemászó lenni, vásári kikiáltónak és a saját ravaszságát túlbecsülő, önmagát elveszejtő noir hősnek is kitűnő. Egy noir főszereplője mellől nem hiányozhat a femme fate sem, Cate Blanchett pedig tökéletes a jéghideg, kiismerhetetlen pszichológusként, akivel Stanton ingatag szövetségre lép.
Hasonlóan tűpontos a többi színészválasztás is, legyen szó a tarotvető Toni Collette-ről, a szörnyszülötteket sanyargató Willem Dafoe-ról, vagy a kiöregedett erőművészt játszó (és del Toro filmjeiből kimaradhatatlan) Ron Perlmanről. Egyedül a Pete-et alakító David Strathairn tűnik súlytalanabbnak a karakter korábbi változatát alakító Ian Keith-hez képest. Az egykor briliáns, de már régóta a felesége nyakán vegetáló mentalista az eredeti változatban sokkal szánalmasabb és züllöttebb, Strathairn Pete-je viszont alapvetően csak szánalomra méltó, így pedig hiányzik egy fontos adalék a pár és Stan között kialakuló, szinte oidipuszi viszonyból. Del Toro és írótársa, Kim Newman az eredetinél viszont sokkal jobban felépíti Stanl és Molly, a naiv “elektromos lány” (Rooney Mara) románcát.
Guillermo del Toro stílusa kétségkívül passzol a film noir árnyékvilágához, még ha egyértelműen a nyomasztó vidámpark részletgazdagon kidolgozott díszletei között érzi is magát a legotthonosabban, ahol a film első fele játszódik. Kamerája örömmel időzik el a rémálomszerű attrakciók félhomályos labirintusában, az egzotikus fellépőket hirdető kopott plakátokon vagy a rémesen deformált magzatokat tartalmazó befőttesüvegeken. Dicséretes, hogy Tim Burtonnel szemben ilyenkor is képes elkerülni a giccset, nem stilizál, és nem misztifikálja túl a mutatványosok koszos világát. Ettől látványosan elütnek a nagyvárosi art deco belső terek, mint az ördögi pszichológusnő modern, lakkozott mahagóni irodája, ami a felszín alatt szintén meglepő titkokat rejt.
A rendező arányérzéke viszont nem minden tekintetben kifogástalan. Amíg Edmund Gouldingnak 1947-ben elég volt 110 perc, hogy maradéktalanul elmesélje Stanton Carlisle tarot kártyák által megjósolt, dicstelen sorsát, addig del Toro ugyanezt 150 percben adja elő. A tempó néha vontatott, a vurstliban például indokolatlanul sok időt töltünk el, Stanton nagyvárosi karrierjét viszont alig látjuk kibontakozni.
Ezzel együtt del Toro alkotása remekül kivitelezett neo noir, ami egyáltalán nem higította fel William Lindsay Gresham eredeti regényének és Goulding adaptációjának cinikus, sötét világszemléletét. Létjogosultságát már csak az is igazolja, hogy még az 1947-es változatnál is kevesebb kompromisszumot köt a nézői érzékenység jegyében, pedig olyan korban készült, ahol Hollywood már szinte mindent ennek rendelt alá.
