filmhu: Az Elefántban az egyik kulcsfontosságú jelenet azt sugallja, hogy az iskolában fegyveres ámokfutást kivitelező két srác meleg. Együtt zuhanyoznak, és megcsókolják egymást. Ezzel azt is előidézheti, hogy a filmet homofób alkotásnak ítélik.
Gus Van Sant: Lehet, de személy szerint nem érzem, hogy ez a motívum -és a film- homofób lenne. Pont ellenkezőleg. Szerintem ezek a srácok időnként csókolózhatnak, akkor is, ha éppenséggel nem melegek. Egy-egy ilyen gesztusnak nem kell feltétlenül szexuális kapcsolatot maga után vonnia. Nem emlékszem, hogy megtaláltuk-e már a két szereplőt, vagy nem, amikor kiötlöttem, hogy ez a csók megtörténhet a két fiú között, akik egy kisvárosban élnek, egy alagsori szobában, és nem volt semmilyen más fontosabb kapcsolatuk. El is hangzik az egyik jelenetben, hogy nem csókoloztak még senkivel korábban. Nem akartuk megmagyarázni, miért. De nem akartuk félrevezetni a nézőket, hogy azt higgyék, ők meleg szeretők, és ezért ölnek. A film szerintem nem mondja ezt.

filmhu: De a közönség ezt érezheti ki belőle…
Gus Van Sant: Felőlem rendben van ez a spekuláció. A lényeg az, hogy megpróbáltunk nem feltüntetni egyetlen egyértelmű indokot sem a mészárláshoz. A csók inkább a szituáció spontán eleme. Egy csók, mielőtt elmennének meghalni. Nem is tudtam róla akkoriban, hogy a városka lakói tényeg azt hitték a két fiúról, hogy melegek. Nem hiszem, hogy bármilyen bizonyítékuk lett volna erre. De az az előítélet, hogy „a kis buzik megölték a diákjainkat”, jelen volt.

filmhu: És annak mi a szerepe, hogy a két fiú náci dokumentumfilmet néz a tévében? Mert ettől meg náciknak vélhetjük őket.
Gus Van Sant: Új tendencia Amerikában, hogy a History Channel is például azt sugározza, ami magas nézőszámot képes elérni. Ha Hitlerről adnak dokumentumfilmet, attól jól megy az üzlet. Azon az ominózus reggelen akár ez a portréfilm is mehetett a tévében. Persze ezzel azt kockáztattam, hogy a nézők összezavarodnak és azt hiszik, a két fiú személyében modern amerikai nácikkal, vagy valami hasonló dologgal van dolguk. De a jelenetben az egyik megkérdezi a másikat: „Ki ez, nem a Hitler?” Azt sem tudják, mit néznek.

filmhu: Mégis mindkét téma ott van a levegőben. A film ugyan nem mondja ki, hogy ezért vagy azért gyilkolt a két srác, de a néző spekulál ezekre a futólag felvetett motívumok alapján.
Gus Van Sant: Pont ez az: megpróbáltam a lehetséges okokat nem világos, nyilvánvaló okokként feltüntetni, mint ahogy egy drámában szokás, hanem csak elhaladni mellettük, hogy a néző megfigyelőként vessen rájuk egy pillantást. Ez egyéni interpretációt von maga után. Ugyanezért kerülöm a high school-filmekben szokásos osztályterem szituációt, és alkalmazom a nagy folyosók tereit, az állandó kameramozgást, megpróbálva elidegeníteni a nézőt magát is a filmtől. Megtanultunk szeretni bizonyos fajta drámákat, ahol világosan kirajzolódik a morál, vagy az ok és az okozat. De én a karaktereket önmagukban akarom használni, hogy a tetteik beszéljenek helyettük, ne a dialógusok, ahogy a filmek nagy részében. A legtöbb mozi a beszédet használja a drámai feszültség megteremtésére, és ezen keresztül adagolja a szereplők pszichológiai jellemzését és motivációit. Ez a stílus valósággal diktálja a nézőnek, hogy mit gondoljon. Tulajdonképpen, amikor felróják az egyértelmű indok hiányát, akkor egy stilisztikai dolgot kritizálnak.

filmhu: Akkor nincs megoldása a rejtélyre, a fegyveres mészárlás okára?
Gus Van Sant: Nincs. Az Elefánt mikrokozmosza mindannak, ami Amerikában történik. Nem adok kész válaszokat. Mert nem állnak rendelkezésünkre azok. Talán, ahogy újabb dolgok derülnek ki a történekről, közelebb kerülhetünk egyfajta megoldáshoz. A film egyébként is azon a napon játszódik, amikor már minden késő. A motiváció talán az előző évben, vagy két éve alakulhatott ki… A legfőbb motivációt azonban még csak meg sem említettük: ez pedig a saját elidegenedésük. A két srác talán azt érezte, hogy nincs remény számukra.

filmhu: Érdekes, Matt Stone, aki ugyanebbe az iskolába járt, éppen ezt mondta Michael Moore-nak a Kóla, fegyver, sültkrumpliban.
Gus Van Sant: Abban a közösségben könnyen oda juthat valaki, hogyha 16 éves korára nem áll össze a kép, nem tudja, mit kezdjen az életével, akkor úgy érzi, már sosem fog neki összeállni, és elveszett.

filmhu: 1989-ben Alan Clarke készített egy dokumentumfilmet BBC-nek Elephant címmel, ami az északír konfliktusból emelt ki és dolgozta fel öt fiú életét. Cannesban, a sajtótájékoztatón azt mondta, hogy az inspirációt a cím viseli magán.
Gus Van Sant: Harmony Korine-nak ez volt az egyik kedvenc filmje (egy másik Clark(e), az amerikai Larry Clark filmjeinek forgatókönyvírója –Kölykök, Genya, Ken Park-, aki eredetileg az Elefántot írta volna – K.L.). Az egyetlen hatás abból jön, hogy hasonlóképpen foglalkozom az erőszak kérdésével, mint Alan Clarke abban a dokumentumfilmben. Megmutatja az erőszakot, de csak azt, és aztán ráhagyja a nézőre, hogy döntse el, érdemes volt-e azt elkövetni, vagy sem. Persze én azért valamivel többet mutatok. Amikor az HBO Films-nél Colin Calender azt mondta, nem készíthetünk egy újabb Sült krumpli, kóla, fegyvert, de egy Elefántot igen, nem hittem, hogy tudja, miről beszél. De valószínűleg erre a dokumentumfilmre utalt. Elég sok időbe telt, mire találtunk egy kazettát a filmből. A stíluselemek, amelyek Tarr Bélától erednek, már megvoltak a fejemben, mielőtt megnéztem ezt a dokumentumfilmet. Alan Clarke többi filmjeit nem ismerem.

filmhu: De még csak meg sem említette a filmet, vagy készítőjét az Elefánt stáblistán – ami a plagizálás határát súrolja.
Gus Van Sant: Jó lett volna. De annyi mindenki van, aki kimaradt a stáblistáról.

filmhu: Hitchcock nevét sem tüntette fel a Psycho beállításról-beállításra lemásolt remake-jében…
Gus Van Sant: ???

Tarr Béla sem szerepel az Elefánt stáblistáján. A Gerry-n pedig mindössze a „külön köszönet” (special thanks) kategóriába biggyesztette oda nevét. Bár korábbi interjúkban már beszélt róla az amerikai sajtónak, Cannesban nem igyekezett világgá kürtölni, kik voltak rá hatással (legalábbis a film sajtótájékoztatóján nem hangzott el Tarr neve), a díj elnyerése után Karlovy Varyban azonban már jobban mozgott a nyelve, ha a művét inspiráló alkotókra terelődött a szó.

filmhu: Tarr Béla látta a két „tarros” filmjét?
Gus Van Sant: A Gerryt személyesen mutatta meg neki, a többit elküldtem (a régiekre utalhat – K.L.). Az Elefántot is el kellene juttatnom hozzá.

filmhu: Korábban több interjúban beszélt arról, hogy Tarr Béla filmjei nagy hatással voltak Önre.
Gus Van Sant: Egy ideje már izgatták a fantáziámat a hosszú snittek. A Sátántangóról először olvastam, aztán néztem csak meg. Sok dolog van abban a filmben, ami igazán közel áll hozzám: az egzisztencializmus visszhangját, és egyfajta Samuel Beckett-es hangnemet éreztem ki belőle. Olvastam egy regényt, a címe Balkan Ghost, ami úgy hat, mintha a való világról szólna, holott mélyebben Beckett stílusát idézi. Nagyon tetszett az, ahogyan Béla az idődimenzióval játszik. A hipnotikus stílusa nekem az LSD-t hatását juttatta eszembe, ami a mi generációnk életében -hiszen mindannyian a 60-as évek gyermekei vagyunk- meghatározó jelentőségű.

filmhu: A hosszú beállításokat Tarrnál fedezte fel?
Gus Van Sant: Több filmes dolgozott egy bizonyos, nagyon jól körülhatárolható stílusban. Kiarostami, Tarkovszkij, és ide sorolnám még Jacques Tati-t is - ők szintén hatottak rám. De ezt az önmagába visszahulló, az állandó mozgással hipnotikus hatást keltő stílust én a kelet-európai filmmel azonosítom.


filmhu: Hogyan került az HBO-hoz a project? A cég HBO Films nevű részleg mostanában eléggé alternatív, kísérleti dolgok mellett kötelezi el magát. Vagyis minden úgy ment, mint a karikacsapás?
Gus Van Sant: Aligha. Először olyan forgatókönyvet írtunk, ami egy hagyományos filmes megközelítést tükrözött, és még hasonlított egy normális forgatókönyvre. De félredobtam, és azzal kezdtünk kísérletezni, hogy megtaláljuk a szereplőket. Csak miután kiválasztottuk a legfontosabb figurákat, kezdtem el kidolgozni újra a jeleneteket. Annyira szokatlan forgatókönyv kerekedett belőle, egy alig tíz oldalas vázlat, hogy habozni kezdtem. Még mindig ott munkált bennem a reflex, hogy valami hagyományos irományra van szükségem. Inamba szállt a bátorság. Ki akartam szállni az egészből. A forgatókönyv társírója, JT Leroy, tudta ezt, és nagyon bátran ő ment előre faltörő kosként. Diane Keaton-nel, aki a film executive producere, együtt hívogattak engem. Nyaggattak, hogy kezdjük már el a filmet. Később ki mertem jelenteni az HBO-nak, hogy a nagyon lassú tempójú, fekete-fehér filmek hatásából szeretnék kiindulni ebben a filmben. JT tisztában volt vele, hogyan kell beadni ezt az HBO-nak. Végig közvetítőként segítette a film készítését. Megveszekedetten küzdött az Elefántért. Nagyon jó ebben.


filmhu: Ki ő? Hogyan fedezte fel?
Gus Van Sant: San Franciscóban él, most 23 éves, a barátaim ajánlották figyelmembe az első regényét, a Saraht,a amit 17-18 évesen írt. Csodálatos író (Van Sant egy ízben korunk Tennessee Williamseként aposztrofálta JT-t – K. L.). A szülei nem foglalkoztak vele, meglógott, és férfiprostituáltnak állt Nyugat-Virginiában (akárcsak az Otthonom Idahó főszereplője – K. L.). Az így szerzett élményeiről szól a könyve. Úgy volt, hogy filmet készítek belőle.

filmhu: Ha tíz oldalas vázlat alapján készült a film, akkor sokat improvizálhattál a színészekkel.
Gus Van Sant: A felvétel előtti próbákon úgy beszélt mindenki, ahogy normális körülmények között. A második felvételnél már hozzáadtunk dolgokat. Az egész mintegy magától fejlődött, alakult.

filmhu: Hogyan érez azzal kapcsolatban, hogy a szaksajtó által egyöntetűen „emberemlékezet óta legrosszabb” cannesi mezőnyből hozta el a két legfontosabb díjat. Vagyis félszeműk közt lett király.
Gus Van Sant: Tudja, filmkészítőként nincs kontrolom a felhozatal felett. Már korábban is sokszor próbáltam bekerülni a versenybe – sikertelenül. A Majd’ megdöglik érte-vel versenyen kívül szerepeltem egyszer. A Gerryt azzal az indokkal utasították vissza, hogy most inkább nem vesznek át Sundance-en bemutatott filmeket. Nem láttam a többi mozit, annyira feszes volt az időbeosztásom, így nem igazán tudok ehhez mit hozzáfűzni. Egyedül Vincent Gallo The Brown Bunny-ját néztem meg, még a fesztivál előtt, New Yorkban. Az tetszett. Sajnálom, hogy Lars von Trier és Greenaway nem nyertek. Mióta 1991-ben a Hollywoodi lidércnyomás ugyanezt a két díjat nyerte, szabályt alkottak, hogy ez ne történhessen meg. A zsűri idén engedélyt kért a fesztivál elnökétől, hogy kivételt tehessenek. Csak azt tudom, nekem is meglepetés volt, hogy nyertünk.

filmhu: Végleg otthagyja a mainstream filmkészítést?
Gus Van Sant: Nem tudom. Egy ideje már mérges voltam a fősodorra. Mainstream alatt egy nagyon merev filmnyelvet értünk, amelynek az a funkciója, hogy egy iparág alapja legyen. Az ilyen tradicionális, és heroikus értékeket tükröző történetmesélés egyáltalán nem izgat már.