Pár hete Kárpáti György Mór Jövő nyár című filmjével párban volt látható az Affrikáta. Miért gondoltátok jó párnak a kettőt? 

Azért jutott eszembe, hogy fogjunk össze Gyurival, mert az ő filmje 73, a miénk 26 perces, jól megférnek egymás mellett. Jóban vagyunk, a Castorpban beszéltem a film útjáról a diákjainak is megmutattam. Elővezettük Böszörményi Gábornak a Mozinetnél, és semmi kifogása nem volt ellene. Azt mondta, próbáljunk meg valamilyen kapcsolódást találni a két film között, ami egyelőre főleg Pálos Gergő személye. 

Pálos Gergő operatőrön kívül más párhuzamot is felfedeztél a filmek között?

Mindkettő egy társadalmilag kibeszéletlen, fontos szociális jelenséget ragad meg: a Jövő nyár az öngyilkossági veszélyállapottal és az erre való érzékenyítéssel foglalkozik – Gyuri viszi is a filmet iskolákba, tematikus vetítésekre –, az én legfontosabb témám pedig az anyaság és az azt övező tabuk. Főként az idősebb korosztály, az 50-es, 60-as nők érdekelnek, az új filmtervem is körülöttük forog. Az Affrikátánál az érdekelt, hogy ma Kelet-Közép-Európában hogyan boldogul, hogyan tekint magára egy anya, aki fogyatékkal élő gyermeket nevel. Régóta foglalkoztat ez a terület, a dokumentumfilmes mestertanulmányaimat lezáró diplomafilmem is hasonló témát dolgoz fel, illetve korábban készítettem egy előtanulmánynak is nevezhető rövid dokumentumfilmet a témában videoújságíróként. Az anyaság körüli tabuk, és hogy egy adott társadalmi berendezkedés hogyan tolja még hátrányosabb helyzetbe ezeket a nőket, nagyon kibeszéletlen.

Kováts Adél

Az Affrikáta írásánál is ebből indultál ki? Egy 50-es nő fogyatékkal élő gyermeket nevel és válságba kerül?

A BA-képzésem diplomafilmjének előkészítése során, talán a stressz hatására is elkezdtem érdeklődni a téma iránt. Majd egy éjszaka azt álmodtam, hogy egy anya a két gyermekével elmegy nyaralni a tengerpartra, közülük az egyik fogyatékkal élő, a nő pedig csinál valami etikátlant a lány udvarlójával, amitől aztán átgondolja az egész életét. Ez volt a magja. Amikor a Sarajevo Talentsben fejlesztettem, megkaptam kritikaként, hogy válasszak egy fő témát, hogy egy anyáról akarok-e filmet csinálni, aki féltékeny a lányára, vagy egy nőről, akit elragad a hév, és előtérbe kerülnek a fizikai szükségletei, esetleg elfojtott bosszúvágy hajtja. Szerintem ezeket nem lehet különválasztani egymástól. Ami a közös pont, hogy nincs tudatában az őt irányító mozgatórugóknak. Egy sérült lány anyjának az a feladata, hogy mindig mindent kontrolláljon, de a tengerparton, egy idegen helyen kicsúszik a lába alól a talaj. Fontos volt, hogy ne legyen ellenszenves karakter, és szerintem nem lett az, de megértem, ha valaki annak látja.

Számomra a feleslegesség érzését is erősen közvetítette a film. Rá itt már rá nincsen szükség, a lányok jól megvannak nélküle. 

Volt, aki azt gondolta, hogy ezt a komplexitást le kellene egyszerűsíteni. A sarajevoi workshop végére született belőle egy egyoldalas összefoglaló, és abban fontos volt kijelölni egy irányt. A kész filmnek viszont pont ez a komplexitás, és persze Kováts Adél jelensége is az előnyére válik. 

Kizlinger Lilla, Kováts Adél és Csutak Hoffman Kinga

Mi az oka, hogy az anyáknak inkább az 50 feletti csoportja érdekel, és nem például a leányanyák vagy a kisgyerekes nők?

Szerintem több oka van, például, hogy egy ideje már abban a korban vagyok, döntenem kell, lesz-e saját gyermekem. Az előző pályám tíz évet töltött ki az életemből, a pályaváltás, ami valójában az útkeresésem része volt, nem tette lehetővé, hogy például a családalapításra fókuszáljak, igaz, nem is ez volt a prioritás. Belém is nevelték, hogy az elért eredmények fontosabbak, mint egy szeretetteljes kapcsolat kialakítása, ami aztán megágyazhat a gyerekvállalásnak. Talán az, hogy az anyaságot, mégpedig egy olyan anyaságot jelölök ki témámul, melyben valamilyen formában teher a gyerek, a saját jelenlegi-és lehetséges, hogy jövőbeli-gyermektelenségemmel való megküzdésem módja. Gyermektelennek lenni, vagy negatív érzésekkel telve, teherként tekinteni az anyaságra még mindig tabu a régiónkban. Az ezzel való megbírkózás, ennek az elfogadása izgat.

Másrészt pedig számomra kétoldalú kiszolgáltatottságot jelent felelősnek lenni egy másik emberért, ez pedig félelemmel tölt el. Ez a rettegés, ami nem feltétlenül egészséges, valószínűleg a saját anyámmal való kapcsolatom leképeződése. 

Ez a nő egy kicsit mindketten vagytok? 

Öt éves koromban beteg lett az anyukám, mellrákot diagnosztizáltak nála, és harmincéves koromig gyakorlatilag úgy éltünk, hogy ez az időzített bomba, amiről nem is beszélünk, bármikor robbanhat. Ez az anya-gyerek kapcsolat, ami egy veszélyekkel, egymásnak való kiszolgáltatottsággal és teherrel átszőtt viszony, alapvetően meghatározta a személyiségem alakulását. Nagyon patológiás, de közben értem magam és ki tudom fejezni az érzéseimet azzal, hogy egy ilyen karaktert írok.

Az anyám és én is benne vagyok a főhős karakterében, mindketten terhet jelentenek egymásnak, de végül valamilyen módon felszabadulnak. Nálam ez a felszabadulás részben az anyukám halálával jött el. Azzal, hogy megtörtént ez a látszólagos leválás-hiszen a halálával valójában nem szűntek meg a megszilárdult kapcsolatai mintázataim, és álmomban most is találkozunk, egyre jobban elkezdett érdekelni egy indirektebb megközelítés a témához. Lehet, hogy nálunk is ez volt, hogy én terhet jelentettem neki, ezt már soha nem fogom megtudni. Az egyik utolsó és meghatározó emlékem róla, hogy amikor haldoklott, úgy tartottam a karjaimban, mint egy kisbabát, kiszolgáltatottan, kopaszon, magatehetetlenül. A kapcsolatunkban számtalanszor megéltem, hogy szerepet cserélünk. 

Gyimesi Anna / Fotó: Skublics Gergely

Hogyan élted meg, amikor ilyen személyes témákat kivetítettél a vadidegen szarajevói, vagy a Friss Húsos közönségnek?

Az elhangzott a pitchen, hogy a saját anyámmal való kapcsolat inspirálta, de nagyon sok változáson ment keresztül azóta a filmterv, belekerült közben Kováts Adél, aki aki egy olyan figurává vált, akire sok mindent rávetíthetek, egy nagyon fontos személy lett nekem. Neki a valóságban is van egy sérült lánya és emiatt is fogékony volt a projektre. Annyit változott a könyv, hogy idővel már kevésbé volt személyes, de ez nem zavar. 

Tudtad, hogy Adél is sérült gyermeket nevel, amikor megkerested?

Talán tudtam, de nem jutott eszembe, amikor a karaktert kerestem. Adél első benyomásra egy túlkontrolláló, rideg nőnek tűnt számomra, ezt is kerestem. Aki viszont iszonyú nőies és szenvedélyes. A valóságban színházigazgatóként, úgy gondolom, valamennyire biztosan kell, hogy szeressen irányítani, de azért sokkal melegebb a személyisége, mint amit én feltételeztem róla. Olyan karakter, akihez sokat hozzátesz a saját lányával való tapasztalata, így nem is volt kérdés, hogy rábízom ezt a szerepet. 

Sokáig kerested a főhőst?

Mivel Adél Márk főnöke a Radnóti Színházban, volt köztük egy előfeszítettség, ami mindkettőjüknek izgalmas helyzet volt. Szerintem érezték, hogy jól működnek egymással. Az első nagyjátékfilmem tervén dolgozom, akinek a főhőse egyébként sok szempontból szintén hasonlít az Adél által játszott karakterre. Már többször említettem neki, meg is lepett, hogy ő meglepődött azon, hogy benne gondolkodom, miközben ez számomra elég egyértelmű.

Kizlinger Lilla, Gáldi Márta és Kováts Adél / Fotó: Skublics Gergely

A valóban fogyatékkal élő szereplőt, Csutak-Hoffmann Kingát sokáig kerested?

Párhuzamosan kerestünk sérült szereplőt, és mivel nem voltak sokan, ezel egyszerre színésznőket is castingoltunk. A végére teljesen elbizonytalanodtam, hogy mi a jó megoldás, végül és nagy szerencsénkre Adél biztatására is döntöttem úgy, hogy egy fogyatékkal élő amatőr játssza a főhős lányát. Kingának nem volt színészi tapasztalata, de jól tudott improvizálni, sok jelenetet a kettejük improvizációi alapján írtunk, hármasban beszélgettünk, elemeztük a forgatókönyvet. Kinga is megosztotta, hogy mennyire reális a szülővel való viszony és Adél is mesélt a saját lányával való kapcsolatáról. 

Kinga szüleivel is konzultáltál?

Igen, mindig elkísérték őt a forgatásra. Volt, hogy hármasban beszélgettünk, Kinga, az anyukája és én. Fantasztikusan gyorsan adaptálódott a helyzethez, ráadásul úgy, hogy soha nem volt része hasonlóban korábban, nagyon ügyes volt. 

Mi volt a célod a másik tinilány beemelésével, akit Kizlinger Lilla alakít? 

A hármas felállás egy tök jó stabil kapcsolat, amit utána izgalmas megbontani. Lilla karaktere a testvére mellé áll, együtt fognak össze az anyjuk ellen, aki ezzel kevésbé tudja kontrollálni a lányát. Nyilván neki is megvan a saját traumája, az egy külön sztorit érdemelne, hogy egy sérült ember testvére milyen elhanyagoltnak érezheti magát, és a harag, amit az anyjával szemben érez, tovább buzdítja a testvérét a lázadásra. Egy kicsit rezonőr szerep ez, reálisabban látja, hogy ha a testvére hagyná, amit az anyja csinál, az ugyanolyan élmények nélküli élethez vezetne, mint ami a nőnek van. 

Nagy Márk

Mi a tapasztalatod, férfiakat nehezebb írni? 

Egy kicsivel biztosan kidolgozatlanabb hatást keltenek a férfikarakterek a filmben. Márk figurájának funkciója legfőképpen, hogy  trigger, facilitátor, ami egy rövidfilmben megállja a helyét, de egy hosszabban a karaktere mélyebb kifejtést igényelne. A karakterekben – és főként a férfikarakterekben – való elmélyülés nagyja még vár rám. Izgalmas feladat lesz. 

Miért vitted határon kívülre az Affrikátát? Mi az, amit itthon nem, de a horvát tengerparton megtaláltál?

Erőteljesebb a kiszakadás a nő komfortzónájából, plusz ott van a nyelvi nehézség, az idegen környezet. Egy Balaton-parti lángosárussal nem működött volna ez a kapcsolat, ami a szerepe szerint horvát fiúval igen. Tudtuk, hogy nehéz lesz kigazdálkodni, de szerencsére Felszeghy Ádám is ragaszkodott hozzá, és végül sikerült lehozni a külföldi forgatást. Szerettük volna, hogy az Affrikáta horvát koprodukció legyen, azáltal, hogy támogatja a Horvát Audiovizuális Alap, de végül ez nem jött össze. Rovinjban vettük fel a kinti jeleneteket, itthon pedig a Hungária szállodában.

Az egésznek van egy anti-nyaralás hangulata, utószezon van, üres a strand, nincs benne semmi idilli, bunkó a személyzet. Rossz nyaralások emlékei?

Igen, elkölteni egy csomó pénzt arra, hogy aztán rossz legyen, az anya meg próbálja bizonygatni, hogy milyen jó itt nekik. Szerintem nem csak a saját élményeim ezek, aki járt családdal nyaralni, az ráismerhet. Borzalmasan indul, egy nyűg az egész, de aztán a végére mégiscsak kialakul valami és rossz elmenni.

Nagy Márk és Kováts Adél / Fotó: Skublics Gergely

Horvátországban játszódik a film, most nyertetek egy szerb díjat. Hogyan fogadta a filmet a helyi közönség?

Egy zavarbaejtő élményünk volt az Emir Kusturica nevéhez fűződő Küstendorf Filmfesztiválon. A karakterek a filmben horvátok, ami nekünk magyaroknak nem olyan lényeges, de Szerbiában ez kicsit máshogy csapódik le. Van az a jelenet, amikor a bárban Márk Slivovicát ajánl Adélnak, és azt mondja, hogy horvát ital. Ahogy kimondta, olyan zúgolódás támadt a közönségben, hogy úgy éreztem magam, mint amikor általános iskolában bullyingol az egész osztály, én most hazamegyek és megsemmisülök. Pedig utánanéztem – ezek szerint nem elég alaposan, hogy Horvátországból származik-e a Slivovica. A szerbek nem így gondolták. A nézőtéren zúgolódás, huhogás támadt, de közben tapsoltak és nevettek is, nem értettem mi történik. Másnap a szervezők elmagyarázták, hogy a Slivovica nem lehet horvát, mert olyan szilvából készül, ami nincs Horvátországban, az kizárólag Szerbiában terem. Akkor lenne pontos tehát Mark megszólalása, ha rakiát, de nem a Szerbiára specifikus Slivovicát ajánlgatna Adél karakterének. Persze még az is elképzelhető, volt aki azért szimpatizált a filmmel ezek után, mert a horvát személyzetet seggfejnek mutatom be. Olyan szempontok jöttek elő, amikre nem gondoltam.

Három film ugrott be az Affrikátát nézve, az utószezon pokol miatt a Rimini, a szülő-gyerek nyaralása miatt a Volt egyszer egy nyár és az anyaság tabujával foglalkozó Az elveszett lány. Neked milyen referenciák voltak a fejedben? 

Az egyik Francois Ozon Nézd a tengert című filmje, ami a közeg és a szexualitás megjelenítése miatt volt fontos. A másik Yorgos Lanthimos Kinettája, az egyik első filmje, az összes pitchelős moodfotóm is ebből volt. Az utószezon, a kavicsos tengerpart, az ott dolgozó takarítónő. Ozon másik filmje, a Swimming Pool is, onnan a karakter jött át, Charlotte Ramplinghez nagyon közel áll a nő vérmérséklete. 

A film premierje egy viszonylag új felületen, az RTL+ streaming oldalán látható. Ezt hogy sikerült összehozni?

Mivel az NFI televíziós pályázatával készült el, mint minden ilyennek, nekünk is volt egy vetítési kötelezettségünk. Felszeghy Ádám vitte el az RTL-hez, és így került be az RTL+ csomagjába. Az általam rendezett, Happy című NMHH által támogatott kisfilmem annak idején a TV2-n ment le, ez attól függ, mennyire vevők rá a csatornák. A film fesztiválozásába sem kavar bele, a LightsOn nevű olasz forgalmazó foglalkozik vele, és ő tud a magyar streamingről. 

Kováts Adél

Negyven év a gyászfeldolgozás, A vége egy szakítás, az Örökség pedig a holokauszt traumáját dolgozza fel. A traumákhoz fűződő viszonyod mennyiben köthető az orvosi múltadhoz? 

Általános orvosin végeztem 2011-ben, utána pedig pszichiátrián dolgoztam másfél évet, de nem léptem be a rendszerbe. Őszintén érdekelt az orvostudomány és a biológia, de inkább a folyamatos halálra való felkészülés vonz a traumához. Amikor anyukám még jól volt, akkor sem beszéltünk arról, hogy mire számíthatunk, ha a következő hónapban romlik az állapota, vagy ha tíz évig jól lesz. Éreztem, hogy ez így nincs rendben, sőt, iszonyatosan veszélyes. Amikor a gyerek nem tudja, hogy beteg az anyja, nem mondják el neki, de érzi, hogy baj van, és azt hiszi, rajta múlik, hogy jobb vagy rosszabb a helyzet. 

Miért hagytad el az orvosi pályát?

Azt éreztem, hogy a testtel való foglalkozásban nem tudok magabiztos lenni. Meg tudom tanulni a dolgokat, de mindig volt bennem egy bizonytalanság, hogy jól csinálom-e. Ráadásul egyedül kellett ügyelnem az ország legnagyobb, több, mint kétszáz ágyas pszichiátriáján.Úgy éreztem, nem tudom megállni a helyem és az ügyeletek annyira megviseltek lelkileg, hogy abbahagytam. 

Már akkor is vonzott a filmezés?

Közben is éreztem és többször megpróbáltam félbehagyni az orvosit tanulmányaimat, hogy elkezdjem az ELTE-t, de rájöttem, hogy túl sok év munkája van már benne. Végül nem volt elég erőm és perspektívám, támogatásom, hogy lépjek, de egyáltalán nem bántam meg, nagyon örülök, hogy így alakult. Enélkül az időszak nélkül nem lennék ma az, aki vagyok. 

Szerinted hatással lett arra, ahogyan filmet készítesz?

A pszichiátria, a betegekkel való kapcsolat egy ideig nagyon gazdag ingerforrás volt. Orvoslással kapcsolatos filmes munkám egyedül A közellátás vizsgálata volt, ami egy abszurd kisfilm, máshogy nem is lett volna kedvem vele foglalkozni. Nem szeretnék orvosi filmes témát, szenvedést, nyomorúságot  kisrealista módon feldolgozni.

Gyimesi Anna / Fotó: Skublics Gergely

Fikcióból dokumentumfilmre való váltás hogyan történt? Miért érezted, hogy kell egy dokus kör is?

A játékfilmes képzésben azt éreztem, hogy nem oké, hogy mindig a saját tengelyem körül pörgök, hogy újabb és újabb, lehetőleg jobbnál jobb ötletek kellenének, hogy kipattanjanak a fejemből, miközben alig tapasztalok. Ráadásul megviselt, hogy egy nagy versenynek kezdtem el érezni az életmódomat, hogy mi, rendezőjelöltek, akaratlanul is elkezdtük összeméricskélni magunkat egymással, melyre valószínűleg szintén tudattalanul, de a közeg kényszerít minket. Erről egymással is beszéltünk évek múltán, és kiderült, nem voltam egyedül ezzel az érzéssel. Míg a hangmesterek vagy a vágók valószínűleg kevésbé versengenek egymással, úgy a rendezők hajlamosabbak egymás munkáit és magukat is összehasonlítani. Az alapképzés végeztével azt éreztem, hogy vissza akarok térni az eredeti elképzelésemhez, ami a dokumentumfilm volt.Úgy éreztem, abban megélhetem az itt és most állapotát, amit nem én kontrollálok, ami hatalmasabb nálam és átadhatom neki magam. Ami nem az én agyamból pattant ki, azzal szemben alázatosabbnak kell lennem, és ez vonzott.

A medvenőt és az Affrikátát is közösen írtátok Danszki Fruzsinával, hogyan oszlik szét köztetek a munka?

Barátok vagyunk, az ízlésünk is hasonló, ugyan nem mindenben, de alapvető dolgokban egyetértünk. Ha elakadok, akkor érti és érzi, hogy mit szeretnék mondani. Az Affrikátánál a dialóg írás közben éreztem főként, hogy egy sokkal jobb végeredmény születhet, ha összekeverednek egymással kettőnk ötletei. Félek dialógot írni és szívesen hagyatkoztam Fruzsira, hiszen megbízom benne. A diplomafilmemet nagyrészt egyedül írtam, és látszik is rajta, nagyon kevés benne a párbeszéd. Nem volt egy olyan író mellettem, aki rá tudott volna kapcsolódni, ezért inkább nem írtam sokat. Gazdag Gyulával beszélgettem arról egy workshopon, hogy nehéznek érzem a dialógusokat, és azt mondta, ez azért van, mert nem ismerem eléggé a karaktereimet. Ebben mindenképpen fejlődni szeretnék. 

Pálos Gergő hogyan jött szóba operatőrnek?

Az Affrikáta első pitch-e, a Friss Hús pitch után jelezte, hogy érdekelné a projekt és örültem is neki, de aztán ő élte tovább az életét Svédországban. Csak pár hónappal a forgatás előtt vettük fel vele a fonalat, elfoglalt volt, de érezte a filmet, könnyű volt vele dolgozni. Nagyon nyugodt természetű, amire szükségem is volt, hogy az idegességemet egyensúlyozza. A tengerparton sokat kellett improvizálni, a terepszemle is videochaten keresztül zajlott a helyiekkel, míg mi az Umbrella irodájából figyeltük az eseményeket. Maradhatott volna több kicsit idő az előkészítésre, hogy ő is jobban elmélyüljön, de így is elég érzékien tudta felvenni a ritmust a szereplőkkel. 

Gyimesi Anna a Küstendorf Filmfesztivál díjával / Fotó: Djordje Kojadinovic

Mesélsz az új filmtervedről?

Puha órák a címe, Petrovits Genovéva és Gyurin Zsuzsi a producerei, nemzetközi koprodukcióban képzeljük el. Érdekes,  hogy ennek a nagyjátékfilmnek az alapötlete eredetileg a BA-s diplomafilmemként valósult volna meg, de még időben rájöttem, hogy nem fog beleférni a kisjátékfilmes keretbe. Mikor a teljes sztorit megváltoztattam és elhatároztam, szakítás témájában fogom a diplomafilmet elkészíteni, megtartottam az eredeti tervem címét, így még a csapón is az szerepelt, Puha órák. Ezt később megváltoztattam a diplomafilmem végleges címére, ami A vége. A Puha órák most nemcsak a címben, de a tartalomban is a visszaköszön a nagyjátékfilm-tervemben.

Ennek a főhőse szintén egy 50-es évei végén járó nő, akinek a fia tíz évvel ezelőtt külföldön tűnt el. Amikor a nő volt férje ismét apa lesz az új barátnőjétől, a főhős teljesen szükségtelennek, haszontalannak kezdi érezni magát és fékezhetetlen vágy támad benne, hogy megtalálja az eltűnt fiát, bármi is annak az ára. Ahogy közeledik az új gyermek születése, a nő úgy szakad el egyre jobban a valóságtól, míg végül felfedezni véli a fiút egy vadidegenben. Mégis, ebben a kapcsolatban biztonságos körülmények között élheti újra nemcsak az anyaságot, de saját nőiességét is, és ami ennél fontosabb, hogy megszületik benne a mindennapi bizonytalanságra épülő életszakasz lezárásának igénye.

Ezen már az Inkubátoron pitchelt A medvenő közben elkezdtél dolgozni?

Miután az nem nyert, éreztem hogy ezt szeretném írni. A Puha órák egyébként egy pszichodramatikus technika neve, amit leginkább gyerekek gyászfeldolgozásában használnak1. Nagyon érdekel az újrajátszás traumafeldolgozó szerepe, a Negyven évben is jelen van ez a motívum. Az Affrikáta és a Negyven év ötvözete kicsit a Puha órák. Egyrészt szól a búcsúzásról, ami nem egy pillanatban történik, hanem számtalanszor megismételhető, újrajátszható. Másrészt szól az Affrikátában már megpendített idősödő nő jelenségéről, aki szemben a vele egykorú férfival, már nem képes életet teremteni, ezáltal pedig funkciótlannak éli meg magát. Fontos szempont volt számomra, hogy lehetőleg anyák legyenek, akikkel együtt dolgozom a terven. Genovéva és Zsuzsi is anya, és ha már én nem vagyok az, biztonságot jelent, hogy van egy folyamatos feedback a részükről. 

Az Affrikáta a Nemzeti Filmintézet támogatásával, az Umbrella és a Cinesuper gyártásában készült, vezető producere Felszeghy Ádám. A rövidfilm elérhető az RTL+ streaming szolgáltató műsorán.

1. Figusch Zoltán: A puha órák: egyéni gyászmunkában alkalmazott pszichodráma technika. Kharón Tanatológiai Szemle, 2008/1-2: 45-60.
Címlapon: Gyimesi Anna / Fotó: Nicholas Bouchez