Nagy szerencsére a lendület és feszesség nem csupán Soderbergh munkatempójára, de a Fekete táska ritmusára is jellemző. Nincs semmiféle felvezetés, rögtön az első percekben az asztalra kerülnek a film tétjei: a brit titkosszolgálat ügynöke, George Woodhouse (Fassbender) egyik forrásától megtudja, hogy tégla munkálkodik az ügynökség belső köreiben, aki egy Severus névre keresztelt szoftvert készül ellopni, amellyel súlyos nukleáris katasztrófát idézhet elő. A gyanúsítottak listáján - mit ad Isten - legközelebbi munkatársai szerepelnek, köztük Kathryn (Blanchett), a felesége is. Woodhouse így arra kényszerül, hogy a saját neje minden lépését megfigyelje és nyomon kövesse. Az ügy felgöngyölítése így válik igazi párkapcsolati próbatétellé.
A kémfilmes szubzsánerben korántsem újkeletű ötlet ügynök-házaspárokat központi szerepbe helyezni, hiszen kvázi két sztorit lehet egyben elmesélni: a titok, bizalmatlanság és árulás fogalmai köré épülő történetekben a feszült bűnügyi szál és az emberi, intim és zsigerekre ható szerelmi játszmázás is ugyanazokban a helyzetekben tud egyszerre kifejeződni. Az olyan hollywoodi közönségfilmektől, mint a Mr. és Mrs. Smith vagy a Két tűz között egészen a Foglalkozásuk: amerikai-típusú dráma sorozatokig számtalanszor láthattuk már ezt a felállást. Amiben Soderbergh és a forgatókönyvet író David Koepp (Mission Impossible, Jurassic Park) - aki immár zsinórban a harmadik filmen dolgozott együtt a rendezővel - mégis képesek voltak újszerűek lenni, az a stílus és a hangvétel szokatlan keverése.
Ezalatt leginkább az értendő, hogy miközben a film formailag szemlátomást a „realista”, John Le Caré-regények világát idéző kémfilmes irányvonalat követi (a cselekmény dialóg-centrikus, a főhős kissé karótnyelt, kimért, rideg és angolosan távolságtartó), addig maguk a történések meseszerűen abszurdak és gyakran rettentően viccesek. Például a film elején Kathryn elmeséli egy asztaltársaságnak, hogy George mindig is gyűlölte a hazugságot, olyannyira, hogy annak idején saját apja afférját is kinyomozta és videóra vette, hogy ország világ előtt leplezze le a hűtlenséget. Amikor az elképedt vendégek megkérdezik, hogy hány éves volt ekkor George, Kathryn a világ természetességével közli, hogy 37.
Mintha a Suszter, szabó, baka, kém világába beszüremlene az Oceans-filmek blődsége. A Fekete táska ilyesformán kissé parodizálja is a műfajt (persze korántsem annyira kitett módon, mint például a Kingsman a James Bond-filmeket), ugyanakkor következetesen végigviszi a nézőt egy nyomozás állomásain. Eleinte mindez kifejezetten jól is áll a filmnek: miközben bepillantást nyerünk az ügynökség működésébe - amelynek vezetőjét egyébként az ex-Bond Pierce Brosnan alakítja - megismerjük a fontosabb szereplőket és George-dzsal együtt elkezdjük felfejteni az események láncolatát, a központi téma végig az emberi viszonyok összetettségén marad.
Az elegáns és könnyed stílusban haladó film legizgalmasabb szelete nem a Severus körüli nyomozás, hanem az ügynökök magánélete. Annak a boncolgatása, hogy a társas lét - amelynek a bizalom és jóhiszeműség kellene valamiféle alapot nyújtson - összeegyeztethető-e egy olyan életvitellel, amelynek esszenciája a hazugság, a titkolózás és a folyamatos gyanakvás. Miközben egyre több gyanús jel utal Kathryn bűnösségére, úgy válik George egyre emberibb figurává. A szorongás és annak a félelme, hogy egy szerettünk becsap mindenki számára ismerős érzés lehet, nem kell hozzá kémnek lenni, és emiatt működik igazán a film.
A történet előrehaladtával egyre jobban megismerjük a többi gyanúsított ügynök magánéletét is. Noha ezek a szereplők többnyire a jól ismert archetípusokat reprezentálják, a kiváló szereposztásnak és a humoros hangvételnek köszönhetően ez egyáltalán nem zavaró. Talán mondani sem kell, hogy a Fassbender-Blanchett páros könnyedén elviszi a hátán a filmet, azonban a körülöttük gravitáló mellékszereplők gyakran képesek ellopni a show-t. Különösen Tom Burke alkoholista, nőfaló ügynöke és Naomi Harris, mint az ügynökség pszichológusa okoznak szórakoztató és emlékezetes pillanatokat, de Marisa Abela, mint az info-zseni, okos, mégis rosszfiúkra bukó ügynöke, Regé-Jean Page, mint az ügyeletes sármőr és persze Brosnan is élvezettel játszák karikára a klisés és eltúlzott figurákat.
Az film első fele tulajdonképpen hibátlan tempóban áramlik, amit Soderbergh stílusérzéke, a kiváló zene, a csillogó humor és a szemkápráztató produkciós design (ennyire izgalmas és elbűvölően sikkes lakásbelsőket ritkán látni) mellett a párkapcsolati, intim és emberi viszonyokra helyezett fókusz tesz különlegessé. Sajnálatos módon azonban nagyjából a játékidő közepétől Koepp és Soderbergh egy egészen más történetet kezdenek elmesélni. Hirtelen eltűnik a magánéleti szál fontossága, amikor kiderül, hogy a tégla a Severus segítségével az orosz-ukrán háború lezárását kívánja előidézni.
Azzal, hogy valóságunk egyik legszörnyűbb és legtragikusabb fegyveres konfliktusa hirtelen részévé válik a történetben felrajzolt téteknek, egészen más fénytörésbe kerülnek a korábbi események. Az eddig megütött könnyed hangnem zavaróan hirtelen vált át önmagát komolyan vevő krimivé. Emiatt a folytatásban már csakis a tégla lebuktatásáról és az ügy megoldásáról szól a film, a pulzáló humor és a párkapcsolati dinamikára épülő helyzetek pedig háttérbe szorulnak. Azonban ami idézőjeles zsánerparódiaként még szórakoztató és működőképes volt, hagyományos kémfilmként már bőven nem elég érdekes. Onnantól kezdve, hogy a valóban izgalmas szereplők egymás közötti játszmája helyett egy olyan ügy felgöngyölítését kell végignéznünk, amely ezerszer látott kliséket halmoz, miközben ízléstelenül direkt módon emeli be a valóság szörnyűségeit, a film narratívája megbicsaklik.
Mintha az alkotók is elbizonytalanodtak volna abban, hogy a beiktatott csavar működőképes lenne, ugyanis a befejezésre némiképp visszatér a film első felére jellemző stílusos és kifinomult hangulat, amikor mind egy asztalhoz ülnek a cselekményt mozgató szereplők. Soderbergh ebben a jelenetben újra felvillantja átlagon felüli formai érzékét. A filmet nem csak rendezőként, de operatőrként és vágóként is jegyző filmes veterán nagyszerű érzékkel ritmizálja a finálét: viszonylag tág és statikus képeket vág rendezetlen tempóban egymásra, olykor teljesen váratlanul megakasztva egy-egy közelképpel vagy hirtelen kameramozgással, miközben a minimalista zene mintha csak az idegeinket használná nagybőgőhúrnak, remek feszültséget teremtve a végkifejlethez.
Így a frappáns lezárás némiképp kárpótol az azt megelőző hangulati káoszért, azonban a stáblista után az emberben mégis könnyen maradhat hiányérzet. A Fekete táska - amely kifejezést az ügynökök olyan információkra használnak, amelyekről az égvilágon senkinek nem beszélhetnek - addig igazán érdekes, amíg az emberként is láttatott ügynökök közti viszonyok titkait rejti. Amikor a film felénél eltűnnek az idézőjelek, azonban nem marad semmi, amit korábban ne láttunk volna.
A Fekete táska ettől függetlenül megérdemli a figyelmet. Egyrészt egy olyan műfajt képvisel, amely lassan teljesen eltűnik a mozikból. Miközben hangulata könnyed, mégis komolyan veszi a nézőjét, mind a cselekmény, mind a humor dekódolásához figyelmet követel tőlünk és partnerként kezel, nem kíván semmit szájbarágósan közvetíteni. Emellett egy ízig-vérig szenvedélyes filmes munkája, amely akkor is átsüt minden képkockáról, ha a film maga nem hibátlan, nem mellesleg csodálatos filmsztárokkal a főszerepben, akikbe még a nagyvásznon szerettünk bele. Márpedig ez egyre ritkább kincs, örüljünk hát annak, hogy akadnak még páran Hollywoodban, akik hisznek abban, hogy felnőtt módon is lehet szórakoztató filmeket készíteni!
