A családtagok közötti dinamika nem túlságosan cizellált: az apa próbálja támogatni gyászoló lányát, és igyekszik a többieket is rávenni, hogy figyelmesebbek legyenek vele – bár nem túl sikeresen. Az anya-lánya kapcsolat látványosan nem működik, Rebekah szemérmetlenül kivételezik az élsportoló Tylerrel. Chloé eddig is labilis volt kissé, már ami a realitáshoz (normalitáshoz?) fűződő viszonyát illeti. Barátnője halálát követően viszont folyamatosan összerezzen, felsikolt minden kis zajra, sőt lassan meggyőződésévé válik: Nadia a házban kísért.
Első ránézésre egy hagyományos kísértethistóriával van dolgunk. Tipikus amerikai család új helyre költözik, és szép lassan rájönnek, hogy nem ők a ház egyedüli lakói. Vérfagyasztó szellemjárás helyett azonban egy csendes–visszafogott, mégis rendkívül találó megoldásokkal teli történetet kapunk.
Callinna Liang / Jelenlét
Nem példa nélküli, hogy a kísértettörténet során a halott(ak)at teszik meg a főhőssé. A Más világ vagy A hatodik érzék mind ügyesen, pezsgő dinamikával játssza ki ezt a kártyát, ráadásul a thrillerekre jellemző filmvégi plot twist is erre a nézőpontváltásra épül. A Jelenlét megfordítja a kísértetfilmek cselekményvezetését, és már a film elején nyilvánvalóvá teszi: mi magunk vagyunk a kísértet.
Az Asszony a tóban című 1947-es noir óta néha-néha kísérleteznek azzal, hogy a kamera E/1. személyben vegyen részt a cselekményben – a kezdeti sikertelen kivitelezés miatt azonban azóta is csak elvétve alkalmazzák ezt a szokatlan elbeszéléstechnikát. Soderberghnek mégis sikerül elérnie, hogy ezt a szerkezetet egy műfaji filmbe ágyazza úgy, hogy az ne akadályozza a történet megértését, se a nézői azonosulás lehetőségét.
A sztori lineárisan halad, ám a jelenetek rövidsége feldarabolja az időérzékelésünket. Ezzel nemcsak a misztikus filmek egyik legalapvetőbb jellemzője, az idővel való játék valósul meg, hanem remekül ki is egészíti a kísértet szemlélőből szereplővé való előléptetését. A kísértet ugyanis nem tudja se személy(iség)hez, se időhöz kötni magát. Átmeneti állapotban lebeg, akárcsak a rendező – ezzel pedig Soderbergh megteremti a tökéletes, plasztikus, önreflexív azonosulást. Soderbergh-et kaméleonrendezőként szokás emlegetni, akinek nincsenek szembetűnő szerzői jegyei. Szerzőisége a kísérletező kedvében rejlik, művészi énje így abszolút háttérben marad: láthatatlanná válik a film kedvéért. Éppen ezért nemcsak egy szokatlan kísértettörténetként tekinthetünk a Jelenlétre, hanem egyfajta rendezői önvallomásként is, amelyben Soderbergh a filmnyelven keresztül fogalmazza meg saját pozícióját.
Jelenlét
Soderbergh esetében elképesztően vékony a határ a művész- és a populáris filmes rendezői attitűd között. Majdnem annyira, mint a film szintjén az élet és halál, vagy a klisé és az eredeti ötlet közötti szakadék, ilyen a tükörrel való – szerencsére nem túltolt – játék, vagy az a gesztus, ahogy a kamera (azaz a kísértet) a szoba sarkából hirtelen a szereplők mellé fut, betörve ezzel az intim tereikbe. Míg Zack Ryan zenéje a misztikus filmek hangulatát idézi, addig a karakterek privát szféráját megsértő operatőri fogás a thriller vonalat erősíti fel. Soderbergh pszichiátriai intézetben játszódó thrillerjében, a 2018-as Tébolyultban is szemérmetlen közelségből szemléljük a szereplők arcát. Ott ez a Claire Foy által játszott főhős ép elméjének és világlátásának elbizonytalanodását eredményezi, azaz a szereplőtől félünk, míg a Jelenlétben izgalmas módon a szereplőinket féltjük ettől a „jelenléttől”, azaz a saját közelségünktől.
A film a követős jellegéből adódóan hordoz egyfajta videojáték-esztétikát (gondolok itt az FPS-játékok belső nézőpontjára), miközben príma lehetőséget nyújt a hosszú beállításokkal való kísérletekre, remekül rezonálva a fantasztikus filmek feszültségkeltő dramaturgiájával (lásd Ari Aster lassú svenkjei vagy Robert Eggers kitartott képei). A Jelenlét kiválóan használja a misztikus filmek „mi lett volna, ha…” narratíváját is. A 2007-es Megérzés egy fragmentáltabb időszerkezetet hív segítségül ahhoz, hogy a sorsa ellen lázadó Sandra Bullock épp az ellenállásával idézze elő az elkerülhetetlent. A tehetetlenség itt is a történetbe ágyazódik: a szereplők sorsa determinált, fatális, amit lefordíthatunk a rendezés és filmnézés folyamatára is. Meddig van beleszólása a külső (akár rendezői) szemnek a történet alakulásába?
Chris Sullivan és Lucy Liu / Jelenlét
Bármennyire is izgalmasak a film által felvetett teoretikus kérdések, a kivitelezés talaján maradva nem hunyhatunk szemet a forgatókönyv hiányosságai felett. A karakterek szimplák és tipizáltak, ezen még a színészi játék sem tud javítani, éppen a kísértet E/1-es, lehatárolt pozíciója miatt. Liang ugyan jól hozza az elveszett kamaszlányt, ahogy Maday is a kiállhatatlan-nagymenő báty szerepét. Sullivan nem túlságosan maradandó alakítása mellett Liu rideg anyakaraktere már sokkal izgalmasabb lehetne. Benne van a potenciál a szerepben, azonban nem ismerjük meg a túlságosan a fiára fókuszáló, lányát ignoráló anya motivációját vagy hátterét. Így a filmvégi összeomláskor a színészi játék is kissé manírosnak tűnik, amely nem annyira Liunak, mint inkább a forgatókönyvnek róható fel.
A dialógusok a lehető legegyszerűbbek, minden mondat egyetlen célt szolgál: hogy előrelendítse a cselekményt. Nem árnyalja a karaktereket, nem mélyíti a viszonyaikat, inkább csak a történet következő lépését készíti elő. Laboratóriumi kísérlet szemtanúi vagyunk, ahol a misztikus perspektíva érdekében beáldozzák a reális emberi kapcsolódásokat. A sterilizált szereplőktől így ne várjunk nagyívű érzelmi skálát, nincsenek sikolyok vagy heves érzelmi kitörések.
A Jelenlét tehát egy visszafogott technikai bravúrral és átgondolt dramaturgiával olyan elbeszélői pozíciót érvényesít, amelyet eddig senkinek sem sikerült a teljes játékidőn keresztül sikeresen fenntartania. A filmvégi fordulat, amelyben lelepleződik a szellem kiléte, megalapozott és hatásos, de mivel erre épül fel az egész sztori, második nézésre már kevésbé fogja lekötni a film a nézői figyelmet, főképp a forgatókönyv sterilitása miatt. „A lényeg pont az, hogy ne tudjam” – hangzik el Lucy Liu szájából az az örökérvényű mondat, amelyet az idén elhunyt, zseniális David Lynch is vallott: amint kiderül a titok, elvész a film tétje és misztikuma. Ám mindez nem von le Soderbergh teljesítményéből és kreativitásából. Hollywoodnak, még ha nem is vallja be, szüksége van a kísérletező kedvű alkotókra. Soderbergh ugyan nem a megvalósítás terén jeleskedik, de páratlan és sokszor visszafogott formanyelvi-technikai újításai vitathatatlanul figyelemre méltóak.
A Jelenlét február 6. óta látható a mozikban, az ADS forgalmazásában.
