Dániában születtél és nevelkedtél, de Angliában, a National Film & Television Schoolban tanultál látványtervezést. Miért döntöttél a külföldi tanulmányok mellett? A tanáraid között volt Peter Murton, aki olyan filmek látványát tervezte, mint a Dr. Strangelove, vagy a Superman 2 és 3. Mi az, amiről úgy érzed, hogy neki köszönheted?
Amikor 2000 körül látványtervezést szerettem volna tanulni, a Dán Filmakadémián még nem létezett ilyen szak. Egy tapasztalt látványtervező javasolta, hogy jelentkezzek az angliai National Film and Television Schoolba, ahol a hagyományos díszletkészítés mesterségeit tanulhattam – a szobrászattól és makettkészítéstől egészen a kényszerített perspektívájú (forced perspective) díszletek tervezéséig.
A kurzust a nagyszerű Sir Peter Murton vezette, aki számos praktikát osztott meg velünk – például azt, hogyan lépjünk túl azon a „négyzetes dobozon”, amivé egy szoba gyakran válik, és helyette hogyan használjuk ki a formák és a sarkok által kínált lehetőségeket, a hangulat és a dramaturgia erősítésére.
A diploma megszerzése után is rendkívül kedves volt: segített nekem egy hidraulikus rendszer konstrukciós rajzával az első nagyjátékfilmemhez. Meghívott vidéki otthonába, ahol több mechanikus rendszert is megmutatott, amelyek közül választhattam. Varázslatos érzés volt sétálni a dolgozószobájában, körülvéve régi tervrajzokkal és fényképekkel olyan filmek díszleteiről, amelyekben olyan legendák szerepeltek, mint Katharine Hepburn és Peter O’Toole.
Hogyan tudod összeegyeztetni a kreatív víziódat a díszletépítés technikai és gyakorlati korlátaival?
Ez a legnehezebb rész - egyszerre felelni a kreatív vízióért és a költségvetésért. Tudnod kell, mikor érdemes ragaszkodni egy ötlethez, és mikor kell elengedni azt. Megfelelő anyagokat választani a kívánt hatás eléréséhez - és gyakran indokolni, miért döntöttél egy drágább, de jobb minőségű opció mellett: természetesen azért, mert máskülönben rengeteg munkaórát igényelne a javítás. A kamera manapság mindent lát.
„Elsősorban mindig valami olyasmit keresek, ami személyesen is megszólít, a műfajtól függetlenül” – válaszoltad korábban arra a kérdésre, mit vársz el egy forgatókönyvtől. Visszatekintve a munkáidra, észreveszel apró, finom részleteket, amelyek összekötik ezeket a projekteket - ismétlődő témákat vagy motívumokat, amelyek tudatosan vagy akár tudat alatt folyamatosan megszólítanak téged?
Nem vagyok benne biztos, hogy van egy konkrét téma, ami mindig vonz - a történetmesélés iránti kíváncsiságom sokfelé kiterjed. De ha egy forgatókönyv megfelelő egyensúlyt kínál a komplexitás és a mélység között, az a munkafolyamat során végig inspirálni tud. Thomas Vinterberg Families Like Ours című sorozatán például több mint két éven át dolgoztam, és folyamatosan kapcsolódott a saját életemhez. Gyakran azon töprengtem: mit tennék, ha végleg el kellene hagynom Dániát? Kivel mennék, és mit vinnék magaddal, ha szinte mindent hátrahagyva kellene újrakezdeni egy másik országban?
Ez arra ösztönzött, hogy az újrakezdésről olvassak - például Jonas Mekas csodálatos önéletrajzát, az I Had Nowhere to Go-t, amelyben arról mesél, hogyan menekült fiatalon Litvániából, mígnem végül New Yorkban, küzdő bevándorlóként találta magát. Egy magyar barátom és kollégám ajánlotta nekem, és nagy inspirációt jelentett, hogy hiteles részleteket adhassak a karakter útjához.
Amikor annyi órát töltünk egy film elkészítésével, különösen kielégítő, ha egy forgatókönyv képes állandóan új impulzusokat adni. Ez ráadásul megkönnyíti a díszlettervezési folyamatot is, mert tisztábbá válik, merre induljunk és mit válasszunk.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál: „Különösen szeretem azokat a filmeket, amelyek álomszerű szálat vagy tudattalan réteget hordoznak.” Előfordul, hogy saját álmaidat használod inspirációként, vagy esetleg a tudatalattid világában merülsz el?
Nem hiszem, hogy valaha is tudatosan álmot használtam volna fel egy díszlet létrehozásához - de talán a tudatalattim révén igen, olykor az általam megteremtett hangulaton keresztül.
Amikor A látogatás című filmen dolgoztam - amely kezdetben egy álomszerű, kellemes világot mutat be, majd fokozatosan elkerülhetetlen rémálommá válik - a rendezővel, Christian Tafdruppal sok napot voltunk úton, helyszíneket keresve. Gyakran beszélgettünk az emberi tudatalatti aspektusairól, és visszatekintve rájövök, mennyire befolyásolták ezek a beszélgetések a döntéseinket a film során.
Látványtervezőként - és persze dánként - mi a véleményed a Dogma 95 mozgalomról, amelynek egyik alapelve az volt, hogy kizárólag valós helyszíneken forgassanak, külső kellékek vagy díszletek használata nélkül?
Szerintem a Dogma 95 felszabadító és felbecsülhetetlen értékű mozgalom volt abban az időben, amikor a dán film valahogy stagnált. Mindig is nagy örömöt jelentett számomra a helyszíni munka. Természetesen a valódi emberek valódi otthonaiban forgatni kihívásokkal jár, de gyakran megéri: azokra az egyedi, autentikus jellemzőkre gondolok, amelyeket soha nem tudnál megálmodni, bármennyire is ügyes a tervezés. Az viszont ritka, hogy minden azonnal működőképes legyen. Ugyanakkor lehet, hogy a Dogmában néha kicsit csaltak is - ki tudja! (nevet)
Ahogy néhány korábbi filmednél, A csúf mostohatestvérben is erősen jelen van a mágikus realizmus. Mi vonz téged a mágia, a természetfeletti és a transzcendencia világában? Hogyan kapcsolódnak ezek az elemek a saját életedhez, és milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik a filmvásznon?
Nos… talán van egy kis goth oldalam. A ’80-as évek gyereke vagyok - imádom a The Cure-t és a vámpírfilmeket. Az ikonikus filmes szörnyeket, például F. W. Murnau Nosferatuját, rendkívül megragadónak találom. A képzeletbeli lények, mint Frankenstein vagy a Fekete lagúna szörnye számomra a mozi esszenciáját testesítik meg, mert tükröt tartanak, amely feltárja az igazi emberi természetünket.
Elvira, „A csúf mostohatestvér”, a legszörnyűbb, de egyben a legmegragadóbb pillanataiban jelenik meg. Van valami katartikus abban, amikor a karakter - és maga a filmes kifejezésmód - így, robbanásszerűen kibontakozhat.
Tanultál és dolgoztál rádióban is, és megjegyezték rólad, hogy „rendszeresen filmes érzést viszel a rádiós produkcióidba.” Mit jelent ez a gyakorlatban, és működhet-e fordítva is - hogyan kamatoztatod a rádiós tapasztalataidat a filmes munkáid során?
Úgy gondolom, nagyon tudatos vagyok a hang narratívája iránt. Például nemrég egy nagy, korhű lakást építettem belső udvaros térrel egy rigai stúdióban, és kifejezetten izgatott vagyok, hogy a hangtervező milyen elemeket ad a világépítéshez - minden olyan réteget, ami a látottakon túl van. A hang a történetmesélés egy másik dimenziója, és olyan módon tudja gazdagítani a hangulatot, ahogy a látványtervezés önmagában soha nem lenne képes.
Az Erdei boszokány - Tűzpróba fődíszlete - a te szavaiddal élve - „egy gyönyörű magyar erdőben épült fel.” Mi tette ezt a helyszínt olyan látványossá, és Magyarország melyik részén forgattatok? A filmhez az erdő közepén egy mesebeli kis házat is felépítettél a semmiből - mi lett vele a forgatás után?
A forgatás Budapesten kívül zajlott - már nem emlékszem pontosan a régió nevére, de a táj erdős volt; változatos szintekkel, csúcsokkal és völgyekkel rendelkezett, ami elég egzotikusnak tűnt, ha Dániából érkezik az ember, ahol minden olyan lapos, mint egy palacsinta. A forgatás után egy helyi cserkészcsapat - akik érdeklődtek a madármegfigyelés iránt -, elkezdte használni a területet nyári táboraihoz, ami nagyon boldoggá tett. Emellett környezetvédelmi szempontból is kielégítő volt, hiszen a látványtervezés a filmgyártás egyik legnagyobb szennyezője. Ha egy díszlet a forgatás után is tovább él, az mindig sikerélménynek számít.
Az Egy sármos férfi kapcsán az egyik kritika így fogalmazott: „Sabine Hviid látványtervezői munkája a filmben azt mutatja, hogy a tér elrendezése élő bizonyítéka saját identitásunknak.” Hogyan rendezed be a saját életteredet a valóságban, és milyen módon tükrözi ez a személyes identitásodat?
Ó, ez egy kényes pont! Lakberendezési magazinok néha felhívnak, hogy bemutathatnák-e a lakásomat, feltételezve, hogy egy látványtervező otthona tökéletesen megkomponált tér kell legyen. A valóságban azonban inkább egy gyűjtő kunyhójához hasonlít - egy bájos játék- és emlékmúzeum az 1950-es évektől napjainkig, nagy részben a lányom és a férjem által berendezve, akik átvették a teret, míg én gyakran külföldi forgatásokon vagyok… bár azért megtartottam egy polcot a kedvenc könyveimnek. (nevet)
Korábban a pályád során több történelmi filmben dolgoztál, például ott van az Árnyék a szememben, amely a második világháború végén, 1945-ben játszódik, vagy az Eljön az a nap, amely az 1960-as éveket idézi meg egy gyermekotthonban. Ha újra életre kelthetnél egy történelmi korszakot a látványtervezésed révén, melyik időszakot választanád legszívesebben?
1980-as évek - soha nem volt lehetőségem megragadni a gyermekkorom- és a számomra legkedvesebb korszak hangulatát. Imádom az egészet, a kocsik dizájnjától a tapétákon át a frizurákig - igazi élvezet lenne ezt a korszakot újraalkotni.
Mind a Szádra ne vedd James McAvoy-jal, mind az Rohammentő, amelyet Michael Bay rendezett Jake Gyllenhaal főszereplésével, amerikai remake-jei azoknak a dán filmeknek, amelyeknek te voltál a látványtervezője. Hamarosan Hollywood a Még egy kört mindenkineket is feldolgozza, ezúttal Chris Rock rendezésében. Megnézed ezeket az adaptációkat, és összehasonlítod a látványtervezést azzal, amit eredetileg a dán változatokhoz elképzeltél?
Valójában nem - de nem rosszindulatból, csupán az időhiány miatt. Kíváncsi vagyok A látogatás feldolgozására, a Szádra ne veddre. A trailer alapján látszik, hogy a jelmezek nagyon hasonlóak, de a helyszín egészen más. Úgy tűnik, egy másik országot és kultúrát választottak a „gonoszok” házához. Nálunk a holland helyszíni jellegzetes hangulatot és részletet adott a film világához.
A helyszínek megtalálása, majd azok átalakítása és a történethez igazítása a látványtervezés egyik központi eleme. A mindennapi életben is előfordul, hogy „újrarajzolod” a környezetedet, amikor az utcán sétálsz, vagy a körülötted lévő hétköznapi tereket figyeled?
A lányom gyakran mondja, amikor kimozdulunk… „Ne, anya, ma semmi fotó, semmi munka”… De valójában számomra ez a munka inkább szenvedély, így minden érdekes helyet elraktározok a jövőbeni, még ismeretlen projektekhez.
Manapság egyre gyakoribb, hogy a díszlet vagy a környezet bizonyos részeit digitálisan kibővítik a VFX-részleggel együttműködve. A karriered elején ez a fajta kollaboráció még egyáltalán nem volt része a munkafolyamatnak. Te személy szerint hogyan viszonyulsz ehhez?
A magam részéről igyekszem részt venni a folyamatban, de még mindig meg kell harcolnom érte… ritkán szerepelnek a szerződésben az erre vonatkozó részletek. Ehelyett gyakran az a hozzáállás, hogy majd az operatőr a rendezővel együtt megoldja, ami szerintem egy téves elképzelés, hiszen ők más fókuszpontból dolgoznak. Ugyanakkor vannak, akik értékelik a részvételemet, és ezeknél a projekteknél ez valóban látszik is az eredményen.
Pozitívumként látom, hogy a legtöbb projekt - legyen az nagyobb vagy kisebb - esetében továbbra is erős igény van arra, hogy a díszletek inkább analóg módon készüljenek, így a VFX csupán a végső simításként kerül alkalmazásra.
Korábban, a Darkland kapcsán arról beszéltél, hogy a szűkös költségvetés gyakran szokatlan, kreatív lépésekre ösztönöz. A csúf mostohatestvér esetében is akadt olyan emlékezetes pillanat, amikor valami találékony, már már „DIY” jellegű megoldást kellett alkalmaznod?
Előkészítés közben az találtuk ki, hogy selyemhernyók varják a ruhát a fonalukkal az egerek helyett. Méretarányos selyemhernyó-modelleket készítettem gyurmából a VFX-részleg számára, Peter Hjort analóg szemléletű mester felügyelete alatt. Később, amikor ténylegesen ki kellett őket cserélni, valódi selyemhernyókat használtunk, amelyek az asszisztense házában éltek. Nem tudom, mennyi pénzt takarítottunk meg vele, de az egész olyan játékosan indult, a végeredmény mégis varázslatos lett.
Sabine Hviid A csúf mostohatestvér vetítését követően 2025. október 17. péntek, 18:00 órától tart Beauty horror - Zsánerek játéka a látványban című mesterkurzust, amit az Karakter és tér - Emlékek nyomában című workshop követ 19:15-től a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon. Jegyek itt kaphatók.
