Kis Hajni, Reisz Gábor, Hajdu Szabolcs. Egyre több magyar rendező filmjét segíted producerként vagy szlovákiai koproducerként, több esetben a Szlovák Audiovizuális Alap is támogatja ezeket a projekteket. Hogy találtak meg ezek a kapcsolatok és filmek?

A 2005/06-os tanévet az SZFE-n töltöttem vendég diákként. Akkoriban Szlovákiában alig készültek filmek, talán évente egy, itt pedig elmentem a Filmszemlére és azt láttam, hogy van harminc nagyjátékfilm, ötven dokumentumfilm, levetítették a Sátántangót, lehetett beszélgetni Tarr Bélával, eljött vendégelőadónak Kovács László. Nagyon fontos év volt az életemben, Szász János és Janisch Attila legendás osztályába járhattam László Sára, Gerő Marcell, Nagy Dénes, Nagy Viktor Oszkár, Dobos Tamás, Csoboth Attila osztálytársaként. Első körben a magyar filmesekkel ebben az időben ismerkedtem össze.

Később a Tel-Avivi Diákfilm Fesztiválon, ahol nyert a Köszönöm, jól című filmem, Mundruczó Kornél ült a zsűriben. A záróbulin odajött hozzám gratulálni, és kért egy DVD-t, hogy megmutassa Petrányi Viktóriának. Ő volt az első producer, aki Magyarországról érdeklődött irántam. A Proton benne is volt a Hatalomban, ahogy én is beszálltam Berkes Juli mellé a Magyarázat mindenre című filmbe, illetve a Külön falkába. Hajdu Szabolccsal pedig egy morva filmfesztiválon ismerkedtünk össze Uherské Hradištěben, úgy, hogy hívtak a szlovák újságírók tolmácsnak. De annyit tolmácsoltam már neki, hogy most bosszúként neki kellett szlovákul beszélni a Hatalomban. Vele két filmjére is nyertünk támogatást a Szlovák Audiovizuális Alaptól. (Kálmán-nap és Egy százalék indián - a szerk.)

Köszönöm, jól (2013)

Nem mondom, hogy az egyetlen olyan producer vagyok, aki szlovák oldalról dolgozik a magyar filmesekkel, de nyilván nekem az az előnyöm, hogy én vagyok az „ügyeletes magyar filmes” Pozsonyban. Ez természetesen jó érzés, ahogy az is, amikor a Magyarázat mindenre díjat nyer Velencében. Lehetek magunkra büszke, hogy segítünk a magyar filmeseken, de sokkal jobban örülnék annak, ha Magyarországon működne a támogatási rendszer, és ezek egyenrangú koproduceri munkák lennének. Én nem akarok a pozsonyi nagybácsi lenni, aki segít a pesti rokonokon, mert ez hosszú távon nem megoldás. Meddig lehet eljátszani azt, hogy százezer euróból csinálunk nagyjátékfilmet? És még hány Velencét kell megnyerni, hogy Magyarországon ekkora volumenű díjaknak a későbbi támogatásban is legyen következménye?

A Szlovák Audiovizuális Alapnak miért éri meg támogatni ezeket a sokszor elsősorban magyar alkotógárdával készült filmeket?

Nekik ez azért jó, mert relatíve kis pénzt adnak koprodukciós jelenlétért cserébe. A Magyarázat mindenre egy két és fél órás nagyjátékfilm, Velencében kapott fődíjat, és Szlovákia csak 40 ezer eurót tett bele. Ezért az összegért mondjuk az osztrák filmalap egy kisebbségi dokumentumfilm koproducere lesz. 40 ezer euróért Szlovákiának lett egy filmje, tehát ha érzéketlenül akarom mondani, akkor ez egy jó biznisz Szlovákiának. Illetve az is fontos, hogy szlovákiai művészek, szakemberek is dolgoznak benne.

Azért is fontosak ezek a koprodukciók, mert itt van a Monarchia maradványain ez a néhány ország és nem beszéljük egymás nyelvét. Nekem szerencsém volt, hogy egy pozsonyi magyar családba születtem, és ingyen kaptam azt az ajándékot, hogy Prágában, Pozsonyban, Budapesten, a könyvesboltban, a színházban, meg a moziban is otthon vagyok. Nem csak nyelvi szempontból, hanem kulturálisan is. Otthon érzem magam mindhárom országban. Ezeket a filmeket természetesen kreditért is csinálja az ember, de leginkább azért, mert hisz benne és fontosnak tartja.

 

Te most jól rálátsz a magyar és a szlovák filmes életre is, akár finanszírozási, akár gyártói oldalról.

A Hatalom az életemben az első, és szerintem sokáig az utolsó film, amit a magyar állam támogatott. Még a Nemzeti Filmalap szállt be a filmbe és azt kell, hogy mondjam, életemben nem volt ilyen nehéz pénzhez hozzájutnunk. A szlovák-, a cseh filmalap és az Eurimages már rég döntött a támogatásról, amikor a magyarok végül beszálltak. Petrányi Viktória és Zachar Balázs koproducerek kibokszolták, de abszurd volt a helyzet. Úgy érzem, hogy van ez a süket duma, hogy támogatják a határon túli magyarokat, de a jelenlegi magyar kormány a határon túl nagyrészt azokat támogatja, akik szót fogadnak és azt mondják, amit elvárnak tőlük. Azaz nem az egyetemes kultúrát és nem a kritikus, szerzői művészetet támogatják.

A szlovák finanszírozás másképp működik, mint a magyar, több kapus a rendszer: van az Audiovizuális Alap, a közszolgálati tévé, ami tulajdonképpen a legtöbb szlovák filmbe beszáll koproducerként, a 33 százalék adó visszatérítés, és még itt van a Kisebbségi Kulturális Alap is, ami magyar, roma vagy ruszin témájú filmeket szokott támogatni. Tehát ez a négy állami ablak van, ahová pályázni lehet. Mindegyikben vannak különböző hibák, sokszor találkozik az ember a bürokrácia ügyefogyott folyamataival, dilettáns bizottsági tagokkal, de azt kell, hogy mondjam, a politika még soha nem szólt bele abba, hogy kit támogassanak. Kérdés, hogy ez mennyire fog változni a szeptemberi szlovákiai választások után az új kormánnyal, akiknek nem Európa a példaképük, hanem például a magyar kormány.

Prikler Mátyás a forgatáson

A Szlovák Audiovizuális Alappal, amióta létezik, vagyis az elmúlt 13 évben, rengeteg bajunk volt, de soha nem adta senki a tudtomra, hogy politikailag ő mit gondol. Soha nem támadtak a magyarságomért, sőt, azt kell, hogy mondjam, Szlovákiában a művész körökben magyarnak lenni pozitív dolog. Nehéz összehasonlítanom a két ország filmfinanszírozását. Pozsonyban néha dilettantizmust, bénázást látok, működhetne sokkal jobban a rendszer, de alapvetően azt csinálunk, amit akarunk, és békén hagynak bennünket, alkotókat.

Magyarországon huszáros filmeket csinálnak több millió euróból, utána pedig Velencét nyer egy olyan film, aminek a költségvetése egy nullával kevesebb, mint amennyinek lennie kéne. Én ettől csak mélyen szomorú lehetek, egyszerűen rossz nézni, ahogy lecserélik a teljes kulturális elitet. Hajdu Szabolcs két filmet is szlovák, meg svájci pénzből csinál, mert Magyarországon nem kap támogatást, Pálfi Györggyel is találkoztam véletlenül nemrég, aki Athénban él, és azt hiszem német pénzből készíti el a filmjét, volt tanárom, Szász János kiköltözött Amerikába a családjával és lehetne még sorolni.

Rendezőként a Hatalom a második nagyjátékfilmed, ami talán az egyik legnehezebb helyzet. Az első egész estés filmjében – esetedben ez a Köszönöm, jól volt – az ember mindent meg akar mutatni és örül, hogy lehetőséget kapott rá. A másodikban viszont meg kell ugrania az első által kiváltott elvárásokat.

Az első film meg a második film között az a különbség, hogy az előbbi anyagának gyűjtése az én esetemben közel harminc év volt, mert annyi voltam, amikor bemutatták. Így nullától majdnem harmincéves koromig készülhettem rá. A második film tíz évvel később készült, azaz arra felkészülni csak tíz évem volt.

Sokszor a külső elvárás is szokta nyomasztani a második filmet készítő rendezőket. Nekem az volt a szerencsém, hogy volt egy viszonylag sikeres diplomafilmem Pozsonyban, a Köszönöm, jól és ez bekerült Cannes-ba. Mindig kaptam a sikerből, az elismerésből, de adagolva, illetve nem vágtak pofon valamilyen nagy díjjal sem, így nem igazán tudtam elszállni. Továbbá nyitottam egy produceri céget, és az, hogy mások filmjein dolgoztam, jót tett nekem olyan szempontból, hogy nem csak saját magammal foglalkoztam ez idő alatt.

A Hatalom egy baleset utóéletét követi nyomon, több szálon fut, az áldozat hozzátartozói, a baleset véletlen okozója és a történtek után kutató nyomozó szemszögéből is bemutatja az eseménysort. Neked mi volt ebből a legfontosabb? Mi volt a kiindulópont?

Tarr Béla mondta egyszer, hogy a történetek már az Ószövetségben elfogytak, és én egyetértek vele. Ebben a filmben is a nagyobb egység fontos. Számomra mindig is úgy működött az alkotói folyamat, hogy először a téma volt meg, és később alakult ki a történet. Amikor leültem Marek Leščák forgatókönyvíró barátommal beszélgetni az új filmről, akkor a hatalom természetéből indultunk ki, szerintem ez a legérdekesebb téma a világon. Sokszor az első reakció az a filmmel kapcsolatban, hogy a politikáról beszél, és persze, van egy ilyen vonal benne, de nem csak arról, hanem úgy általában a hatalomról, a hatalom minden szintjéről. Szinte mindig valamilyen hatalmi helyzetbe kerülünk: amikor otthon vagyunk, amikor kimegyünk az utcára, amikor bemegyünk a munkahelyünkre. Te is hatalmi helyzetben vagy, mert te döntöd el, hogy mit fogsz leírni abból, amit mondok.

A másik dolog, ami engem ebben a filmben leginkább érdekelt, hogy lehet-e picit hazudni, csalni egy nagyobb jó érdekében. Vagy nagy szavakat használva, lehet-e egy kicsi szemétséget csinálni, ha ezzel megmentjük a világot. Nekem leginkább erről szól a Hatalom.

Kétségkívül felvet etikai kérdéseket a történet. Ha arról hallunk, hogy egy politikus baklövését próbálják eltussolni, első körben nem arra gondolunk, hogy ezt egy nagyobb jó érdekében teszik. Ráadásul ebben az esetben meg is hal valaki.

Ha a film úgy indul, hogy egy kövér, korrupt, arrogáns, gusztustalan politikus tévedésből megöl valakit, majd jönnek a rendőrök, leleplezik és megoldják az ügyet, akkor az nem egy film. Minket az érdekelt, hogy mi van akkor, ha ez a politikus intelligens, és olyan tudással rendelkezik, amivel az egész világgal tud jót tenni. Az előképünk a politikus karakterrére inkább egy Havel, vagy Göncz féle politikus volt.

Nem mondjátok ki a filmben, hogy hol vagyunk. Természetesen a két nyelvből kiderül, hogy Szlovákiában, de falvak, városok nevei nem hangzanak el, ahogy az Európai Parlamentet is csak sejtetitek.

Filmes extrémistaként azt gondolom, hogy két lehetőség van: vagy dokumentarista logikával készül egy film — mint ahogy az első filmünk is —, és akkor mindent úgy mutatunk be, ahogy van, vagy stilizálunk, ahogy a Hatalomban is. Azt akartuk elérni, hogy ne egy konkrét történetet lássanak benne. Ha egy szlovák rendőr egy magyar fiút vádol meg, az jelent valamit, ha egy szlovák fiút, az mást jelent, de én nem ezt a vonalat akartam tolni, erre volt a megoldás a fiktív falu, fiktív város, fiktív rendőr egyenruha. Ez nem valamiféle szerzői alibizés, pont fordítva, nem akartuk, hogy bármi elvigye a figyelmet a lényegről. Globális filmet igyekeztünk készíteni, amiben elemelkedünk a konkrétumoktól.

Ez az elemeltség a tablószerű képekben is megmutatkozik. Pálos Gergely, a film operatőre évekig dolgozott Roy Anderssonnal, aki a szinte festményszerű állóképekből felépülő filmjeiről híres. Gergő hozta be ezt a vonalat, vagy az általad elképzelt vizuális világhoz kerestél operatőrt?

Már akkor hallottam Gergelyről, amikor a híres Enyedi-Máthé osztályba járt és sokakkal, Reisz Gáborral, Rév Marcellel, Szimler Bálinttal találkoztam is korábban, de valahogy Gergővel elkerültük egymást. Ennek ellenére valahogy tudtam róla, hogy ő van, hogy Stockholmban él és Roy Anderssonnal dolgozik, akit én nagyon sokra tartok. Nem kértem tőle showreelt, nem gondolkoztam más operatőrben, csak írtam neki egy e-mailt, hogy van-e kedve leforgatni velem a következő filmet. Amikor legközelebb Pesten járt, találkoztunk. Olyan volt, mint egy első randi: ültünk egy kávézóban, mindketten kicsit zavarban voltunk, beszélgettünk. Kiderült, hogy ő is ismeri a munkáimat, hogy egy ideje mindketten figyeljük egymás szakmai életét.

Én folyton azt ismételgettem, hogy legyen ez a film olyan, mintha egy légy ülne a falon, és figyelné a világot. Fontos volt számunkra, hogy autentikus legyen a Hatalom, csináltuk a jeleneteket és nem mindig foglalkoztunk például azzal, hogy valaki kimegy a képből. Az írók szokták azt mondani, ha az ötvenedik oldaltól nem magától íródik a regény, akkor baj van. Ebben a filmben is az volt a szép, hogy az ötödik forgatási napon azt vettük észre, nincs matek akörül, hogy mit hogyan veszünk fel, hanem szinte magától kezdett forogni a film. Ez nagyon szép élmény volt.

Számítottam rá, hogy ennél a filmnél főképp a vizualitás lesz gyakori téma, de számomra nagyon fontos a hangi része is. Óriási élmény volt, hogy Tallér Zsófia zeneszerzővel dolgozhattam. Nagyon tehetséges, művelt és jó ízlésű volt. Az a legszomorúbb, hogy múlt időben kell beszélnünk róla. Néhány találkozás után én úgy éreztem, hogy akkor megtaláltam életem zeneszerzőjét, akivel dolgozni szeretnék mostantól. Pár nappal az utolsó forgatási etap vége előtt halt meg. Maga a zene már megvolt ekkor, de férje, Faltay Csaba nélkül akkor is nehéz lett volna befejezni. Csaba maga is remek zenész és music editorként ő fejezte be a filmet, amit nagyon becsülök.

Más magyar filmes is dolgozott a Hatalomban: Hajdu Szabolcs filmrendező játszotta a főszerepet, a nyomozó karakterét. Érdekes választás, mert bár játszott ő korábban is filmben és színházban is, de a korosztályában az egyik legfontosabb magyar rendező.

Steiner karaktere kicsit olyan, mint egy rendező, kimegy helyszínelni, castingol, kicsit dramaturg, forgatókönyvet ír a feladathoz és megtetszett az ötlet, hogy tényleg egy rendező alakítsa. Szabolcsra nem csak a személyes ismeretség miatt gondoltam, ő tényleg jó színész. Kamasz kora óta játszik, többször játszott filmben is és jelenleg is áll színpadon, tehát ő tisztán szakmai szempontokat nézve színész is.

Szerbiában, egy vetítés után mondták róla, az a jó benne, hogy nem tudjuk, érzékeny vagy kemény, gonosz vagy jó szívű. Én is így látom, egy kemény csávó és egy védtelen kisfiú keveréke. Úgy éreztem, ezért is illik nagyon rá Steiner karaktere.

Olyan dolog ez, mint a jazz-zenészeknél, hogy egyszer az egyik a vezető és a másik segíti, aztán cserélnek. Nálunk is így működött, most én rendeztem a Szabolcsot, más esetben meg Szabolcs rendez, én pedig a koproducere vagyok. Ráadásul a forgatáson fel sem merült, hogy ő is rendező. Ez egy nagyon megfeszített munka, fel kell kelni reggel ötkor, a színész megy a sminkbe, én a setbe, minden pillanatban van valamilyen dolog, amivel foglalkoznunk kell, egyszer a világítással, vagy hogy olvad-e hó, aztán azzal, hogy lemegy vagy kisüt a nap, folyamatosan meg kell oldani valamit. Egyébként ebben a filmben szerepelt több rendező is.

Tényleg? Kik ők?

A minisztert Jan Kačer, egy igazi cseh legenda alakítja. Ő színházrendezést végzett az prágai egyetemen az '50-es évek végén, egész életében rendezett színházban, de főleg színészként van számon tartva, főleg a filmjei miatt. Az újságírónőt játszó Lucia Kašová egy nagyon tehetséges dokumentumfilmes, aki ez előtt életében nem szerepelt filmben és nagy öröm, meg visszaigazolás számomra, hogy nagyon sokan azt gondolják róla, színésznő. Ott van még Miroslav Krobot, aki egy kisebb szerepet alakít, ő is színházi- és filmrendező, aki ötvenévesen debütált színészként.

Ahányszor szerepet osztottam eredetileg rendezőkre, nekem mindig nagyon jó élmény volt, mert ők tudják, mit jelent a munkám, ezért végig nagyon kollegiálisan viselkedtek. Azt látom, hogy Kelet-Közép Európában minden filmesnek több énje van, ahogy Szabolcs a rendezés mellett színész, nekem nagyon sok produceri munkám van.

Én ezt jó dolognak tartom, de Magyarországra nem jellemző. Olyan előfordul, hogy egy rendező a saját filmjének producere is, de egy másik rendező mellé már ritkán szegődik el producernek. És az is ritka, hogy rendező komoly színészi feladatokat kapjon.

Szlovákiában a producerek kétharmada eredetileg rendező. Más a közeg. Talán jobban is ismerik egymást a filmesek, többet találkoznak és barátkoznak.

Szlovák és magyar színészek is játszottak a Hatalomban, ami neked, Szlovákiában élő magyarnak természetes, de megnehezítette a forgatást. Ha jól tudom, Szabolcs például nem beszél szlovákul, mégis többször megszólalt ezen a nyelven is a magyar mellett.

Minden színész azon a nyelveken beszélt, amit tudott. A magyar színészek magyarul, a szlovákok szlovákul, a csehek csehül, a szlovákiai magyarok mindkét nyelven. De ott volt a Steiner szerepe, ahol nehézség volt, hogy ez az ember magyarul meg szlovákul is beszél, viszont mivel Szabolcs a valóságban nem tud szlovákul, meg kellett oldani ezt a helyzetet. Az első verzió, hogy valaki szinkronizálja. De azt nem lehet megcsinálni, hogy ő beszél magyarul a saját hangján, szlovákul meg egy másik színész mondja. Ez hülyeség, vagy hát meg lehet csinálni, csak egy picit experimentális lesz. A következő ötlet az volt, hogy találjunk egy olyan színészt Szabolcs hangjának, aki tud magyarul és szlovákul is. Végig gondoltam, hogy kik vannak negyven és hatvan év közötti szlovákiai magyar férfi színészek, első körben néhányan szóba jöhettek volna, de aztán rájöttem, hogy ebből kb. öten szerepelnek a filmben. Úgyhogy az egyik stábértekezletre én úgy érkeztem, hogy kizárásos alapon Szabolcsnak meg kell tanulnia a szövegét szlovákul. A többiek meg néztek rám, hogy vajon megőrültem, vagy másnapos vagyok, de végül megpróbáltuk és működött.

Szabolcsnak leírtuk a szlovák szöveget fonetikusan, és egy nagyon jó barátom, aki magyar anyanyelvű, Pozsonyban élő, szlovákul dolgozó tévériporter, gyakorolta a szöveget vele. A filmben szinte végig helyszíni hangot használtunk, kivéve azt a néhány pontot, amikor Szabolcs a szlovák szövegét korrigálta. Ehhez másfél napra bezárkóztunk egy stúdióba, és saját magát leszinkronizálta. Ez óriási nagy meló volt Szabolcstól. Egyrészt nagyon tehetséges is, másrészt pedig hihetetlen munkát tett bele, olyan volt, mint egy artista, aki hatalmas önfegyelemmel begyakorolja a számát.

Tényleg nem üt el a hang. Ez gondolom végül nagyon jó élmény lett.

Az egész forgatás nagyrészt nagyon jó élmény volt. Tényleg nem kellett kompromisszumot kötnöm. Azt mondtam, hogy ezekkel a színészekkel szeretnék dolgozni, és ők tényleg eljöttek. Úgy éreztem magam, mint egy válogatott csapat edzője. A miniszterelnököt alakító Jan Kačer több, mint nyolcvanéves, a generációja egyik utolsó képviselője. Olyan, mint a magyaroknak Darvas Iván volt. Evald Schorm- meg Věra Chytilová-filmekben játszott. Büszke vagyok, hogy találkozhattam vele.

Fontos szerepeket játszik a filmben Mokos Attila és Bandor Éva, szlovákiai magyar színészek, akikkel a főiskola óta dolgozom és mindig nagy élmény velük a közös munka, nem azért mert ők is magyarok, mint én, hanem azért, mert nagyszerű színészek. Szlovákiában úgy általában a magyarok nagyon jó színészek, ha megkérdeznéd a szlovák rendezőket, hogy kik a jó színészek az országban, biztosan kiemelnék a magyarokat.

Az egyik további fontos szereplője a filmnek, Kormos Mihály. Ő főleg Tarr Béla filmjeiből ismert, de ő magyarországi (pilisi) szlovák. Olyan mint én, csak inverzben.

Miroslav Krobot mellett Jana Oľhová is igent mondott a miniszter feleségének a szerepére, akit én a világ egyik legjobb színésznőjének tartok. És aztán — hogy is mondjam — egy nem túl tehetséges újságíró azt írta a pozsonyi bemutató után, hogy milyen pazarlás az, hogy én egy ilyen kicsi szerepbe rakom be, ahol meg sem kell szólalnia, hanem csak úgy néz. De hát ahhoz, hogy csak úgy nézzen, ahhoz nagyon sok kell. Ahogy Jana Oľhová néz, úgy nem néz senki, és ahhoz, hogy szöveg nélkül is így tudjál nézni, ahhoz Jana Oľhovának kell lenni.

Hogy látod a jövődet rendezőként és producerként?

Rengeteg produceri munkám van, amit be kell fejezni. Hajdu Szabolcs Kálmán nap című filmje, ami magyar-szlovák-amerikai koprodukció, Tallinnban mutatkozott be, az Egy százalék indiánt ez évben mutatjuk be. Ezen kívül gyártunk a szlovák tévével koprodukcióban egy nagyon izgalmas szerzői dokumentumfilm-sorozatot, amelyben tényleg A-kategóriás szlovák rendezők készítik el a volt köztársasági elnökök portréfilmjeit. Jaro Vojtek szlovák rendezőnek vágjuk éppen a második nagyjátékfilmjét, ez évre tervezzük a bemutatót. A Hatalommal is van még dolgom szerencsére, mert járjuk a fesztiválokat, meg Magyarország után Romániában is be lesz mutatva. Illetve Tolnai Szabolccsal készítünk egy filmet Biciklizések Török Zolival címmel, ami egy szerb-szlovák koprodukció, de nagyrészt magyar nyelven folyik, ugyanis Szerbiában és Szlovákiában élő magyarok csinálják együtt, Magyarország nélkül. Remélhetőleg ez is kész lesz jövőre. Készülünk egy cseh-szlovák koprodukcióval, egy bábfilmmel, meg van még több felkérés koprodukciókra, de ezek még nem biztosak.

Rendezőként meg van új filmterv, de az még nagyon az elején jár.

 

A Hatalom január 18-tól látható a magyar mozikban a Cirko Film, a Magyarázat mindenre 2024. tavaszán jut el a szlovákiai mozikba a Filmtopia forgalmazásában.

Az interjú a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon készült. 

Borítókép: Prikler László